- Rég voltál erre.
- Nem volt mit mondanom...
- Ezek szerint napok, hetek telnek el lényegi történések, érzelmek, értelmes gondolatok nélkül..?
- Gondolatok még csak-csak akadnak, de kószák és felületesek. Lényegi történéseknek a híján vagyok, érzelmek pedig..? Egy ideje nem találkoztam velük.
- Őszintén sajnállak. Úgy tűnik, a mindennapjaid átvette a rutin, a szürkeség, a tartalmatlanság.
- Anélkül, hogy hangsúlyoznád is tisztában vagyok a helyzettel és bármily meglepő, most nem azért jöttem, hogy ezzel újra szembesüljek, hanem, hogy elmondhassam; valami megváltozott.
- Mi lenne az?
- Az utóbbi időben, ami határozottan több már, mint fél éve, valahogy nem nézek alaposan a gondolataim fenekére. Úgy értem, hogy ha történik is velem valami, azt tényleg felületesen élem meg, nem vált ki belőlem érzelmet. Egyrészt, mert ezek önmagukban is felületes élmények, másrészt nincs is kedvem ezzel az egésszel foglalkoztatni. Fáraszt és nekem nincs elég erőm az amúgy is mélységtelen gondolataimba belebonyolódni vagy jobban megvizsgálni őket. Az is lehet, hogy már nincsenek gondolataim.
- Mikor voltak utoljára?
-Amikor rendszeresen jártam terápiára és folyamatosan azzal kellett foglalkoznom, hogy mi van a lelkemben, mi van a fejemben, mi miért történik, honnan ered, mi az oka, hova vezet, mire mutat, ha probléma van, arra mi lehet a megoldás, ha nincs probléma, hogyan tarthatom meg ezt az állapotot...
- Tehát amikor rá voltál "kényszerítve" arra, hogy figyeld magad. Mi lehet annak az oka, hogy ez azóta önmagától, mint egy szokás nem jelent meg újra?
- Kiestem a ritmusból. Ezek szerint csak önmagammal ez nem működik. Ha nincs aki kérdezzen, nincs mire felelnem.
- Tehát mindennek következtében elkezdted a mindennapjaid a felszínen élni, szinte érzelemmentesen, nem kutatva a "miért"-eket, hiszen ez a kérdés szinte fel sem merült. Megszűnt a kommunikáció önmagaddal.
- Igen, így érzem.
- Lett volna egyáltalán miről beszélgetni..?
- Minimális dolgok.
- Említs meg párat, ami fontos lehet, lehetett.
- Például képben volt 3 pasas is az életemben. Nem egyszerre, viszonylag távol egymástól, de nekik tulajdonítottam némi jelentőséget.
- Mi lett velük?
- Túltettem magam rajtuk.
- Ezek szerint egytől-egyig negatívan végződtek?
- Mondhatjuk. Az egyik a testemen kívül másra nem volt kíváncsi belőlem, a másik bár ennél érettebb volt és tartalmasabb dolgokra is vágyott, mégis azt éreztem, hogy nála is ez dominál, a harmadiknál pedig minden meggyőződésem ellenére olyan hitösszeomlás következett be, ami akár össze is törhetett volna. Mégis csak fél óra volt, ami fájt, aztán mintha mi sem történt volna.
- Valójában is ennyire gyorsan történt meg ez benned vagy csak a rutin, -miszerint ha negatív érzelem jön, azon már gyorsan túl tudod tenni magad- terelt arra az útra, hogy abból az állapotból szinte pillanatok alatt kihozd magad és lépj tovább?
- Szerintem a rutin. Hogy már nem hat meg, hanem szinte lepörög rólam. Talán mert olyan sok volt, hogy ellenállóbbá váltam.
- Ez ezek szerint azzal is jár, hogy nem éled meg igazán az érzelmet, hanem szinte tovasiklasz rajta?
- Ezek mind-mind olyan kismértékű érzelmek voltak, amikbe nem folytam bele olyannyira, hogy aztán az igazi mélységű fájdalmat vagy örömöt tudjanak adni.
- Tehát ez azt is jelentheti, hogy nem váltál felszínessé, hanem egyszerűen csak a sorsod mostanában úgy alakult, hogy nem a mély érzelmek kerültek középpontba. Ez lehetséges és nincs is vele semmi probléma.
- Ez így történt, de emellett, ami mégis zavaró, az az, hogy igazából kevésbé volt mély értelme az utóbbi hónapoknak.
- Úgy érted, tartalma.
- Olyan tartalma, ami értelme is lett volna. Mentem, dolgoztam, éltem a kis szokásos mindennapjaim, nem történt semmi különös, nem rendített meg semmi érzelmileg, teljesen átlagos, szinte színtelen, szinte semmitmondó hónapok úsztak el velem. De nem bennem.
- Benned ezidő alatt mi zajlott?
- A tartalom hiánya. Valahol kerestem a tartalmat, valahol pedig értékeltem, hogy a nagy feladaok után végre "pihenhetek", nem kell komoly, mély lelki dolgokkal foglalkoznom, lehetek átlag, lehetek akár unalmas is. Saját magam számára mindenesetre sikerült azzá válnom.
- Ha magadba nézel, szerinted mi lenne szükséges ahhoz, hogy ez pozitív irányba változzon?
- Azt gondolom, hogy nem valami, hanem valaki. És itt egyből el kell kezdenem kihangsúlyoznom, hogy határozottan nem egy férfire gondolok, illetve lehet az férfi vagy nő vagy állat vagy akármi is, még egy művészeti alkotás is, aminek lelke van és újra életet lehet az enyémbe is. Az impulzus hiányzik. Nem az, hogy százezer méter magasból leugráljak vagy egyéb más módon keressem a veszélyt, hanem az, hogy új benső világgal, új személyiséggel, új lélekkel, új gondolkodásmóddal találkozzak. Aki újra tükröt tart, aki figyel arra, amit mondok és nem csak meghallgatja, hanem meg is hallja, akivel ez oda-vissza történik, az adás és a kapás egyenlő mértékben valósul meg és mindketten csak fejlődünk, nyílunk, tapasztalunk egymás mellett vagy egymásban vagy akárhogy, de hatással vagyunk egymásra.
- Ilyen ember minden bizonnyal van a földön, de ameddig nem találkozol vele, addig magad sem tudhatod, hogy valaha rátalálsz-e.
- Azt hiszem, rátaláltunk egymásra.
- És férfi, nő, állat vagy művészeti alkotás?
- Hm, talán mindez egyben?
- Ezzel azt akarod mondani, hogy egy meglehetősen tartalommal és mélységgel rendelkező emberbe botlottál?
- Szó szerint. Maga a munkahelyem is egy szükséges és kényszeredett botlás, nos, ott találkoztam vele. Nála ugyanez a helyzet. Már ketten érezzük azt szívből, hogy nem vagyunk a megfelelő helyen. Illetve azon vagyunk, de mindez mindez nagyon távol áll tőlünk és attól függetlenül, hogy az életfeladatunk teljesítése közben vagyunk, még nagyon szenvedünk attól, hogy nem ott vagyunk, ahol igazán lennünk kéne. A szükséges rossztól szenvedünk, ami persze nem ANNYIRA rossz, csak mi ennél sokkal jobbra, többre vágyunk.
- Itt valami nagyon nagy ellenállást érzek.
- Egyszerű: adott két ember, akik egy olyan helyen élnek, olyat munkát végeznek, amihez semmi közük nincs, egyszerűen a pénzért csinálják, hogy legyen hol lakniuk, hogy legyen mit enniük, de közben minden egyes nap érzik, hogy mindez nem az ő igazi világuk, ettől valami teljesen, totálisan eltérő dologra vágynak a szívük mélyén és időnként összeroppannak a tudattól, hogy az még olyan messze van, vagy legalább is, iszonyú távolinak tűnik.
- Ez esetben a két ember erősíti vagy csak mégjobban lehúzza egymást?
- Ez a kapcsolat a Szeretet-en alapul. Két független emberlény, nagyon hasonló, mondhatni rokonlélekkel vannak, járnak itt a földön. Szinte tökéletesen azonos igényekkel, gondolatokkal, érzelmekkel. Szinte mindegy, hogy mi történik, mit él át a másik, mert az úgyis múlandó. Biztosítják egymást a szeretetükről, mert ez mindkettőjükből indirekt módon jön, jön és jön, emellett mindketten ugyanennyire fogékonyak is rá, tehát csak adnak egymásnak és kapnak egymástól. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy úgy zajlik mindez, mint az édenkertben. Van a kis világuk, amiben csak ketten vannak, sétálgatnak, lényeges és értelmes dolgokról beszélgetnek, mélyen és ok nélkül szeretik egymást, szükségük van egymásra és mégis életképesek külön-külön is. A fügefalevél csak azért takarja bizonyos részeiket, mert ebben a kapcsolatban nem játszik fontos szerepet, hogy kinek mekkora és milyen kerek, ott van minden, ahol lennie kell, kivételesen nem ekörül forog a világ. Azon már túlléptek. Olyanok, mint a legjobb barátok, de annál sokkal többet jelentenek egymásnak, mert nem futnak egy bizonyos címke alatt, miszerint ők "csak barátok" vagy "csak haverok" vagy csak akármi más. Szeretet van, megértés van, külső-belső kommunikáció van, közelség van, ölelés van, támogatás van, jelenlét van. Más dimenzióban találkoztak és ha nincsenek zavaró tényezők, a kapcsolatuk is dimenziót vált abban a pillanatban, amikor beáll a harmónia. Külvilág kikapcsol, belső utazás van, a kettejük közös, belső, tartalommal teli, színes utazása.
- Idilli. És mindez csak a te fejedben él, a te nézőpontodból van így vagy ebben is megegyeztek és egyetértetek?
- Az ő nézőpontjából a szeretet van, hogy csinálhatok bármit, az ezen nem változtat, hogy neki jó minden egyes velem eltöltött pillanat, hogy velem akar lenni és menni, menni, menni.
- Érdemes itt szóbahozni az esetleges párkapcsolat lehetőségét? Mert ha minden ennyire rendben van, akkor miér ne lehetne ezt fokozni?
- Mert ezt nem lehet fokozni. A szeretetet, ha valakit igazán, őszintén nagyon szeretsz, már nem tudod hova fokozni. A szerelem nem a szeretet felfokozott állapota. Az teljesen más. Varázslatos, mennyei, felemelő, de soha nem lesz olyan tökéletes, mint maga a szeretet. Amikor úgy fogadod el a másik embert, hogy nem teszed függővé attól az érzéseid, hogy piros nadrág van-e rajta vagy hány centis a haja. Én minden szerelmemben elsősorban a külsőben találtam meg azt, amit kerestem. Az indított el bennem valamit, aminek hatására a szeretet is előjött belőlem, de soha nem volt olyan erős, olyan stabil, hogy arra bármikor is érdemes lett volna hosszú távon, akár a végtelenségig is alapozni. Most viszont nincs szükség alapozásra, mert maga a vár, a palota, a létesítmény született meg azzal, hogy a két ember találkozott. Pontosabban már megvolt, csak eddig nem láthattuk.
Nagy ajándék ő nekem. Nagy lépcső, nagy erő kell hozzá és nagy tudatosság. Jelenlét, benső vizsgálat, pontos fogalmazás, igazi átélés, szabadság, egyenlőség, lelki testvériség.
- Rég hallottam már tőled ilyen szavakat, amiken végre érzem, hogy odabentről jönnek, a legmélyéről.
- Szavakban pedig nem tudom éreztetni. Csak hála van bennem és féltés, hogy ennek ne legyen vége.
- Vége lehet egyáltalán egy ilyen szintű kapcsolódásnak?
- Ennek soha nem is volt se igazi eleje és nem is lehet igazi vége. Itt másról van szó. Más, azonos dimenzióban mozgunk mi így együtt (és külön-külön is), persze megtörténhet, hogy az útjaink egymástól távol folytatódnak majd, de az, ami köztünk van, ugyanúgy, ahogy soha meg sem született, meg sem fog tudni halni. Ez egy kapocs, egy vonal, egy biztos pont.
- Nem félsz a csalódástól? Hogy egy nap majd felébredsz és rájössz, hogy ő is csak ember és mégsem volt mindez olyan csodás, mint amilyennek látszott? Hogy majd megbánt, hogy majd elhagy, hogy majd banális butaság miatt ér véget ez a szeretetkapcsolódás?
- Dehogynem... Ezért mondatja velem időnként az eszem, hogy ne is éljem meg teljes mértékben, mert így esetleg kevésbé fájna. Azt mondom, hogy vállalom. Annyi mindenki okozott már csalódást, hogy ha ez máshogy is fájna, hát valahogy elboldogulnék a gondolattal, hogy tényleg maximálisan egyedül vagyok. A félelem viszont most nem akadályozhat meg abban, hogy ne legyek hálás minden pillanatért. Hálás vagyok, mert olyat tapasztalok, ami előcsalogatja az igazi énem. Az érző, élő, tapasztaló, s mindenekelőtt szerető énem. Az igazi lényem. S ha ez a kapcsolat működik attól, hogy mi csak vagyunk, az ajándék. Célja van vele, velem, s mi élünk a lehetőséggel, hogy ezáltal egy újabb lépést tehessünk az Út-on.
Nekem így most jó,
legyen bár múlandó
vagy lángra lobbant csoda
fénybe borult pagoda
vagy átmeneti szállás,
nekem mindez áldás,
kapcsolódás-játék,
fentről jövő ajándék.
Nekem jó az, hogy létezel,
hogy mindig megérkezel
mikor nem is merlek várni.
Jó téged megtalálni.
