Hajnali negyed négy.
Hazalépkedtem fáradt lábaimmal, kimerült testemmel és majdnem elsétáltam egy halom lehullott levél mellett, de aztán eszembe jutott... Ez egy olyan pillanat, amit nem szeretnék kihagyni.
Visszasétáltam hát, cipellőim lágyan beletúrtam a narancssárga levélhalomba és megálltam. Éreztem, ahogy a nedves levelek illata felszáll és jelzi az őszt. Eljött. Lépkedtem még párat, felnéztem saját ablakomra és éreztem, nekem nem itt kellene most lennem.
Ha hazaérkezem, hozzád szeretnék érkezni.
Ha fáradt a testem, melletted szeretném pihentetni.
Ha nyugalomra vágyom, melletted szeretnék megnyugodni.
Arra lenne szükségem, hogy valaki igazán hazavárjon, akkor is, ha hajnalban érkezem.
Melegen tartsa nekem az ágyat, a közös ágyat, ami mindig félig hideg, ha nem vagyok otthon.
Szükségem lenne arra az érzésre, hogy "Dejó, végre itt vagy..." és aztán egy meleg, szorító ölelésre, amiben benne van minden, ami az előző óráimból annyira hiányzott.
A kiegészülés, a beteljesülés, az egység-élmény.
Nem vágyom másra, csak arra, hogy legyen egy ember, akihez igyekezzek hazaérni, aki melegséggel üdvözli megfáradt testem-lelkem, aki ha megölel, teljes szívből érezhessem: Itthon vagyok. Végre.
Ennyi.
2011. október 26., szerda
2011. október 25., kedd
Aznap este a lány kapott valamit, amivel hirtelen maga sem tudott mit kezdeni.
A könnyű kis tárgy ott feküdt az ölében és várta, hogy végre történjen vele valami. De a lány hozzá sem mert érni, félt, hogy hirtelen valami megváltozik, talán elhisz olyat is, ami nem is létezik, talán túlgondolja az egészet és engedi visszatérni magába azt az érzést, amit szögesdróttal kerített be és hat lakattal őriz a szíve legbensőbb rejtekében. Az érzést, amit egyértelműen nem engedhetett szabadjára, mert akkor újra elveszett volna érzelmei kavalkádjában és onnan egyhamar nem került volna ki győztesen. Tudta, úgyhogy csak nézte azt a könnyű kis tárgyat és próbált tőle elvonatkoztatni. Nem tehetett mást, egyszerűen nem volt itt az ideje. De aztán egy apró résen, amire nem ügyelt eléggé, mégis kiszökött...
Abban a pillanatban, amikor újra úgy ölelte át a Fiú, ahogyan azt az Álmaiban tette.
És amikor úgy ért hozzá, ahogyan azt oly sokszor kívánta.
És amikor azt érezte rajta, hogy néhány perc erejéig ő maga is elveszett a letagadott érzelmei áradatában.
Ritka alkalom volt az a Lánynál, hogy teljesen az adott pillanatban tudott lenni. Akkor és ott elhatározta, hogy nem hallgat a hangokra, amik olyan dolgokat súgtak a fülébe, amik rendszerint összezavarták és menekülésre késztették. Eddig mindig hallgatott rájuk, mert a sajátjainak gondolta őket, de azon az estén száműzte őket a gondolataiból, azok pedig megengedően tovább is álltak. Eleinte egyedül érezte magát amiatt, hogy nem kell minden mozzanatot, mondatot és tettet újra és újra értékelnie és elhelyeznie az értékrendszerében, de aztán elkezdte élvezni a helyzetet. Önmaga lehetett és önmaga is volt. Ön-maga. Azaz egyedül. Eldönthette, hogy befogadja-e mindazt, ami történik és megengedi, hogy megtörténjenek vagy inkább támaszkodik a félelmeire és távol tart magától minden olyan eshetőséget, ami miatt aztán újra összetörve találja magát lelke egyik sötét és hideg folyosóján, amint épp a darabjait szedegeti össze a földről, hogy aztán újra összeilleszthesse azt, ami már soha nem lesz olyan, mint régen.
Úgy döntött, hogy elengedi magát.
Érzett, látott és tapasztalt.
Az ujjak összefonódását
A szemek pillantását
A takaró melegét
Az éjjel leheletét.
A bőr simaságát
A testek simulását
Az ölelés erősségét
A bújás jóérzését.
A szabadság szárnyalását
A függöny árnyalását
A zene áthatását
Az Igazság láthatását.
(Ő maga sem tudja
mi volt igaz ebből,
nem tudja honnan vérzik.
Talán feltépett sebből?
Csak a múlt fogsága
vagy egy új kezdete?
Egy kifosztott szív
éhbér-keresete?)
Ujjak egybefonva
sebek összeforrva
egy testté lettek
szívük kipakolva.
S hogy utána mi maradt?
Egyetlen emléke.
Az utolsó ölelés
puha-melegsége.
A könnyű kis tárgy ott feküdt az ölében és várta, hogy végre történjen vele valami. De a lány hozzá sem mert érni, félt, hogy hirtelen valami megváltozik, talán elhisz olyat is, ami nem is létezik, talán túlgondolja az egészet és engedi visszatérni magába azt az érzést, amit szögesdróttal kerített be és hat lakattal őriz a szíve legbensőbb rejtekében. Az érzést, amit egyértelműen nem engedhetett szabadjára, mert akkor újra elveszett volna érzelmei kavalkádjában és onnan egyhamar nem került volna ki győztesen. Tudta, úgyhogy csak nézte azt a könnyű kis tárgyat és próbált tőle elvonatkoztatni. Nem tehetett mást, egyszerűen nem volt itt az ideje. De aztán egy apró résen, amire nem ügyelt eléggé, mégis kiszökött...
Abban a pillanatban, amikor újra úgy ölelte át a Fiú, ahogyan azt az Álmaiban tette.
És amikor úgy ért hozzá, ahogyan azt oly sokszor kívánta.
És amikor azt érezte rajta, hogy néhány perc erejéig ő maga is elveszett a letagadott érzelmei áradatában.
Ritka alkalom volt az a Lánynál, hogy teljesen az adott pillanatban tudott lenni. Akkor és ott elhatározta, hogy nem hallgat a hangokra, amik olyan dolgokat súgtak a fülébe, amik rendszerint összezavarták és menekülésre késztették. Eddig mindig hallgatott rájuk, mert a sajátjainak gondolta őket, de azon az estén száműzte őket a gondolataiból, azok pedig megengedően tovább is álltak. Eleinte egyedül érezte magát amiatt, hogy nem kell minden mozzanatot, mondatot és tettet újra és újra értékelnie és elhelyeznie az értékrendszerében, de aztán elkezdte élvezni a helyzetet. Önmaga lehetett és önmaga is volt. Ön-maga. Azaz egyedül. Eldönthette, hogy befogadja-e mindazt, ami történik és megengedi, hogy megtörténjenek vagy inkább támaszkodik a félelmeire és távol tart magától minden olyan eshetőséget, ami miatt aztán újra összetörve találja magát lelke egyik sötét és hideg folyosóján, amint épp a darabjait szedegeti össze a földről, hogy aztán újra összeilleszthesse azt, ami már soha nem lesz olyan, mint régen.
Úgy döntött, hogy elengedi magát.
Érzett, látott és tapasztalt.
Az ujjak összefonódását
A szemek pillantását
A takaró melegét
Az éjjel leheletét.
A bőr simaságát
A testek simulását
Az ölelés erősségét
A bújás jóérzését.
A szabadság szárnyalását
A függöny árnyalását
A zene áthatását
Az Igazság láthatását.
(Ő maga sem tudja
mi volt igaz ebből,
nem tudja honnan vérzik.
Talán feltépett sebből?
Csak a múlt fogsága
vagy egy új kezdete?
Egy kifosztott szív
éhbér-keresete?)
Ujjak egybefonva
sebek összeforrva
egy testté lettek
szívük kipakolva.
S hogy utána mi maradt?
Egyetlen emléke.
Az utolsó ölelés
puha-melegsége.
Úgyis mindegy
Ha hiányzol?
Csak hallgatok.
Szünetek közt tapogatok.
Két erős
szívdobbanás közt
a semmibe markolok.
Ha már úgy fáj,
hogy alig bírom…
Mondataim ide írom.
S ha nincs már
se szó, se mondat
lelkemet álomba sírom.
Emlékképek,
szürkék, suták.
Ez már a múlt.
Vizes utcák,
meleg fények,
forró tea.
„Köszönöm, kérek.”
(A lelkedből is.
De el nem érlek.
Akarhat tán..?
Nem remélek.)
2011. október 24., hétfő
Mindig "majd holnap..."
Ady Endre: Félig csókolt csók
Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
2011. október 23., vasárnap
2011. október 21., péntek
- Miért remegsz?
- Beszéltem vele.- Ideges vagy?
- Nem, csak mindig jön ez a megmagyarázhatatlan, kontrollálhatatlan remegés... Valami furcsa izgalom, mintha valami bűvös szóra várnék és felragyogna a világ...
- Ezért remegsz? Hátha eljön a soha el nem jövendő?
- Magam sem tudom pontosan. Csak érzem legbelül, aztán észreveszem saját magamon. Olyan, mintha fáznék. Közben belül mégis fűt valami.
- Mit érzel ilyenkor?
- Már olyan rég beszéltünk! Már majdnem elfelejtettem, amikor megint előbukkant a Nagy Semmiből. Már az arcát sem láttam magam előtt, már az illatát sem éreztem! Aztán egyszer csak elkezdte küldeni a betűket, egymás után... Izgalmas és mégis érthetetlen.
- Vagy talán inkább értelmetlen az, ahogy túlreagálsz mindent.
- Persze, ennek mestere vagyok.
- De most már ne remegj. Egyébként nem attól remegsz ám, mint hiszed...
- Hát persze, te még ezt is jobban tudod nálam! Majd te megmondod, hogy mitől van, igaz? Nagyokos.
- Valószínűbb az, amit én mondanék, mint amit te hiszel.
- Soha nem veszed komolyan az érzéseimet! Egy pillanatig sem! Vakmerő, vattacukor-álmoknak titulálod, egy másodpercig sem gondolnád, hogy igazi, mély érzelmek, amik onnan, legbelülről törnek fel és súgnak..!
- Nem egészen erről van szó...
- Gondoltam! Megint én beszélek badarságokat! Tudod nem minden a logikus gondolkodás! Igenis van lélek és igenis vannak érzések, érzelmek amik fontosak! Jó lenne, ha a nagyokos fejedet néha félretennéd és megpróbálnád használni azt is, ami az észérveken túl van..!
- Én ezt aláírom... De meg sem hallgatsz.
- Mert elegem van abból, hogy folyton beleokoskodsz mindenbe! Érzek valamit, te meg megmagyarázod, hogy miért értelmetlen, miért irreális, miért vattacukor-álom!
- Akkor sem azért remegsz, amiért hiszed.
- Akkor tessék! Mondd meg! Legyél okos és fejtsd meg mi ez a megfogalmazhatatlan, megfoghatatlan különleges érzés, amit átéltem! Legyen egy épkézláb magyarázatod és én azt fogom mondani, hogy igazad van, ennek van alapja! Na mitől van a remegés? Hajrá! Gyerünk.
- Csak attól, hogy kint iszonyú hideg van...
- ...és?
- ... és te elfelejtetted becsukni az ablakot.
2011. október 18., kedd
2011. október 16., vasárnap
Vers az ürességről
Egyetlen vers sincsen
mi szavam kimondaná,
egy szó se, egy hang se
mi lelkem elsuttogná.
Nincs egy betű vagy akár kép
mi leírná mit érzek,
nincsen gyógyír arra
ahogyan most vérzek.
Mert ordít az üresség,
ordít a nagy semmi.
Ordít az, mi most halk,
ordít minek kéne lenni.
Szólalna, ha lenne
szó vagy hang mi tudná
mi az a nagy semmi
mi most bennem dúskál.
Szenvednék és sírnék
ha lenne mivel -
de nincsen.
Örülnék és szólnék
"ez legnagyobb kincsem!".
De se kincs, se könny,
se talpamnál, se fönt,
nincs már bennem érzelem,
többé már nem lételem.
Csend van s néha kongás.
Kirabolták a kuckót,
hol érzelmeim laktak,
csak tépett és meghurcolt
darabjaik maradtak.
Cifit-cafatok, dirib-maradványa,
szívem kuckójának
Marianna-árka.
Magaddal vitted,
amit mozdíthattál,
magad sem gondoltad,
hogy így kifosztottál.
Lehetek hálás
vagy átkozhatlak néha
ezért az ürességért.
De neked csak tréfa.
Hozzád tudom úgysem
juthat el a szavam.
Maradok hát inkább
üresen s egymagam.
2011. október 13., csütörtök
- Na mivan, vége?
- Köszi a kérdést, igen, jól vagyok.
- Nem is ez volt a kérdés.
- De az egyik a másikból következik.
- Tehát akkor vagy jól, ha végre elmúlt belőled AZ?
- Akkor vagyok jól, ha azt érzem, hogy legalább békén hagy. Ha nem ezen gondolkodom minden szabad percemben, ha nem tépi szét a lelkem naponta hatvanszor, ha nem gyűlik össze a könny a szemeim sarkában, ha megérzem valahol az illatát.
- És már teljesen biztos vagy benne, hogy elmúlt? Letetted mint a dohányos a cigijét, leszoktál róla mint egy ex-frusztrált a körömrágásról? Nem hiányzik?
- De. Hiányzik még néha. Viszont megértettem, hogy a kedvemért soha nem fog megváltozni.
- Állítólag ennek úgy kéne működnie, hogy nem is akarod megváltoztatni a másikat, egyszerűen csak úgy szereted, ahogy van.
- Gyakorlatilag pedig úgy működik, hogy jó esetben az alap dolgaitok rendben vannak, csak kicsit változnia kéne egyiknek vagy másiknak, de ez nem mindig következik be. Érted. Nagy a különbség. Az egyik alapból el van rontva, mert olyan problémák vannak, amiken nem lehet csak úgy változtatni, a másik meg alapból rendben van, csak éppen van pár dolog, amin lehetne változtatni ahhoz, hogy még jobb legyen.
- Szóval ennek a kapcsolatnak az alapjaiban volt a legnagyobb probléma.
- Igen.
- Miben?
- Több volt benne a szenvedés, mint a boldogság. Felborult az a nagyon kényes egyensúly, amire mernél alapozni. Talán ezért sem tudtam igazán hinni benne egy pillanatra sem. Talán leges-legbelül valami súgta, hogy nem elég a szerelem, nem elég a hit, a remény, nem elég a harc és nem elég az idő. Vannak dolgok, amiken mindez nem változtat, mert alapjaiban megváltoztathatatlan. Legalábbis számodra.
- Ez azt jelenti, hogy jön majd valaki más, akinek sikerül?
- Ennek meg van az esélye. Ahogyan annak is, hogy örökre így marad és ezzel kell együtt élnie. Majd köt egy kompromisszumot valakivel vagy valaki ővele és lesz egy viszonylag normálisnak, átlagosnak tűnő kapcsolata. Úgyis az egyszerűségre törekszik.
- Én úgy tudom, hogy a szerelem minden, csak nem egyszerű.
- Talán lesz majd mégis valaki, akiért feladja azokat az elképzeléseket, amikhez még ragaszkodik. Ha jön a "Nagy Szerelem", az ember mindent képes feladni csak azért, hogy igazán megélhesse. Talán saját magát is.
- Te meg mernéd tenni?
- Egy ideig biztosan. Tudnám módosítani a fontossági sorrendet az életemben. De aztán úgyis rájönnék, hogy ha a számomra fontos és kedves dolgokat háttérbe szorítom a szerelemért, akkor az egy idő után nem fog tudni boldoggá tenni. Mert nem valósulna meg az a beteljesülés, amikor azt érzem, hogy "Igen, most minden rendben, most minden tökéletes". Képtelen lennék átadni magam ennek az érzésnek, miközben szépen sorban lemondok az álmaimról, csak azért, hogy szerethessek és szeressenek.
- Mert aki igazán szeret, az úgy is segít beteljesíteni őket?
- Mivelhogy bennük szerepel. Márpedig az fontos szerep.
- Jó lehet a részese lenni valaki legszebb álmának.
- Talán te is a részese vagy, csak még nem tartasz ott, hogy összeálljon az a bizonyos kép. Amikor van az a pillanat, hogy megáll a világ, mintha mindent beragyogna valami földöntúli fény és elveszted az idő,- és térérzékelésed, csak egyet érzel de azt hihetetlenül biztosan, hogy EZ JÓ. Hogy boldog vagy, hogy ez életed nagy pillanata, hogy ha lehetne így maradnál örökre, csak úsznál a fénnyel, az érzéssel, ezzel a végtelennek tűnő, mámoros érzéssel...
- Aztán magadhoz térsz.
- Igen, de már benned van a Bizonyosság. Hogy ez igenis megtörtént, veled történt és már a részeddé vált. Onnantól hiszel abban, hogy vannak csodák, hogy a tündérmeséknek némileg mégiscsak van alapja. Hogy keményen meg kell küzdeni egy-egy ilyen pillanatért, de megéri, mert valami odabent megváltozik. Valami felragyog és megvilágítja az összes sötét pontodat belül. Ragyogtat egy ideig, majd tovaszáll, de elfelejteni soha nem fogod.
- Mámoros... Kár, hogy csak olyan ritkán fordul elő.
- Azért gyakran adottak a lehetőségek, csak félünk élni velük. Felünk egy új kapcsolattól, miután megégettük magunkat. Félünk megélni az érzéseinket, félünk kiadni magunkat, mert akkor törékennyé és sebezhetővé válunk. Emiatt bezárkózunk és inkább nem érzünk semmit, csak ne szerezzünk egy újabb harci sebet.
- Ezek a "harci sebek" kedvenc témád lehet.
- Csak mert engem is "díszít" egynéhány.
- Megmutatod őket?
- Vannak láthatóak és láthatatlanok.
- Melyik fájt jobban?
- Mindegyik más. Mindegyiknek megvan a maga története és egyik sem kellemesebb vagy fájóbb a másiknál. Mindenkinek vannak, de a legtöbben rejtegetik őket. Mintha soha nem vesztettek volna el még egyetlen csatát sem, mintha soha nem szereztek volna még egyetlen sérülést sem. Ha egyszer egy napra láthatóvá válna, hogy ki mennyit szenvedett az életben, csupa összetört szívű, megsebzett emberrel találkoznál. Csak az nem élt igazán, aki nem szenvedett még szerelmi bánattól, a reménytelenség érzésétől, a magány fájdalmától.
- Ezek nagyon szomorú dolgok, viszont erőssé teszik az embert.
- Ezért kapjuk meg azokat a feladatokat, amiket megkapunk. Hogy megoldjuk őket. Kihívás mindegyik, de ha sikerül, a legjobb érzés az, ha kihúzott háttal, megerősödve mondhatjuk bele a világba, hogy "Sikerült!!!"
- Kérdés, hogy milyen áron. Hány emberen kellett áttaposnunk közben, hányszor okoztunk fájdalmat ezalatt?
- Csak az tudja tiszta szívvel azt érezni, hogy sikere van az adott feladat megoldásában, aki mindezt úgy csinálta végig, hogy közben nem gázolt át senki szívén.
- Néha óhatatlan. Néha neked is "nem"-et kell mondanod, néha fáj a másiknak az igazság.
- Ennél már csak az a rosszabb, ha úgy mondasz "nem"-et, hogy közben legszívesebben "igen"-t mondanál. Hogy tudod, érzed belül, hogy magadnak nehezítenéd meg az életed, de vállalod, mert vállalnod kell, hogy ha kell változol, ha kell harcolsz, ha kell szembemész a világgal, de követed azt, amit a szíved diktál és nem fogod be a füled, ha az igazságot odasuttogja.
- Azt hiszem alapvetően ebben különböztök.
- És ez egy olyan súlyos különbség, ami elválaszt minket egymástól pont annyira, hogy a hitem, a reményem és a szeretetem is pusztába való kiáltás. Hiszen úgysem hallja meg.
- Befogta a füleit. Nem hallgatja meg a belső hangot, ami odasuttoghatná...
- Az én hangom pedig már elfogyott. Túl sokáig kiabáltam a széllel, kifújta belőlem azt az utolsó, egyetlen hangot is, amivel azt üvölthetném a semmibe, hogy "SZERETLEK!".
Ami talán egyszer a Minden volt, mára már a Semmié lett.
- Köszi a kérdést, igen, jól vagyok.
- Nem is ez volt a kérdés.
- De az egyik a másikból következik.
- Tehát akkor vagy jól, ha végre elmúlt belőled AZ?
- Akkor vagyok jól, ha azt érzem, hogy legalább békén hagy. Ha nem ezen gondolkodom minden szabad percemben, ha nem tépi szét a lelkem naponta hatvanszor, ha nem gyűlik össze a könny a szemeim sarkában, ha megérzem valahol az illatát.
- És már teljesen biztos vagy benne, hogy elmúlt? Letetted mint a dohányos a cigijét, leszoktál róla mint egy ex-frusztrált a körömrágásról? Nem hiányzik?
- De. Hiányzik még néha. Viszont megértettem, hogy a kedvemért soha nem fog megváltozni.
- Állítólag ennek úgy kéne működnie, hogy nem is akarod megváltoztatni a másikat, egyszerűen csak úgy szereted, ahogy van.
- Gyakorlatilag pedig úgy működik, hogy jó esetben az alap dolgaitok rendben vannak, csak kicsit változnia kéne egyiknek vagy másiknak, de ez nem mindig következik be. Érted. Nagy a különbség. Az egyik alapból el van rontva, mert olyan problémák vannak, amiken nem lehet csak úgy változtatni, a másik meg alapból rendben van, csak éppen van pár dolog, amin lehetne változtatni ahhoz, hogy még jobb legyen.
- Szóval ennek a kapcsolatnak az alapjaiban volt a legnagyobb probléma.
- Igen.
- Miben?
- Több volt benne a szenvedés, mint a boldogság. Felborult az a nagyon kényes egyensúly, amire mernél alapozni. Talán ezért sem tudtam igazán hinni benne egy pillanatra sem. Talán leges-legbelül valami súgta, hogy nem elég a szerelem, nem elég a hit, a remény, nem elég a harc és nem elég az idő. Vannak dolgok, amiken mindez nem változtat, mert alapjaiban megváltoztathatatlan. Legalábbis számodra.
- Ez azt jelenti, hogy jön majd valaki más, akinek sikerül?
- Ennek meg van az esélye. Ahogyan annak is, hogy örökre így marad és ezzel kell együtt élnie. Majd köt egy kompromisszumot valakivel vagy valaki ővele és lesz egy viszonylag normálisnak, átlagosnak tűnő kapcsolata. Úgyis az egyszerűségre törekszik.
- Én úgy tudom, hogy a szerelem minden, csak nem egyszerű.
- Talán lesz majd mégis valaki, akiért feladja azokat az elképzeléseket, amikhez még ragaszkodik. Ha jön a "Nagy Szerelem", az ember mindent képes feladni csak azért, hogy igazán megélhesse. Talán saját magát is.
- Te meg mernéd tenni?
- Egy ideig biztosan. Tudnám módosítani a fontossági sorrendet az életemben. De aztán úgyis rájönnék, hogy ha a számomra fontos és kedves dolgokat háttérbe szorítom a szerelemért, akkor az egy idő után nem fog tudni boldoggá tenni. Mert nem valósulna meg az a beteljesülés, amikor azt érzem, hogy "Igen, most minden rendben, most minden tökéletes". Képtelen lennék átadni magam ennek az érzésnek, miközben szépen sorban lemondok az álmaimról, csak azért, hogy szerethessek és szeressenek.
- Mert aki igazán szeret, az úgy is segít beteljesíteni őket?
- Mivelhogy bennük szerepel. Márpedig az fontos szerep.
- Jó lehet a részese lenni valaki legszebb álmának.
- Talán te is a részese vagy, csak még nem tartasz ott, hogy összeálljon az a bizonyos kép. Amikor van az a pillanat, hogy megáll a világ, mintha mindent beragyogna valami földöntúli fény és elveszted az idő,- és térérzékelésed, csak egyet érzel de azt hihetetlenül biztosan, hogy EZ JÓ. Hogy boldog vagy, hogy ez életed nagy pillanata, hogy ha lehetne így maradnál örökre, csak úsznál a fénnyel, az érzéssel, ezzel a végtelennek tűnő, mámoros érzéssel...
- Aztán magadhoz térsz.
- Igen, de már benned van a Bizonyosság. Hogy ez igenis megtörtént, veled történt és már a részeddé vált. Onnantól hiszel abban, hogy vannak csodák, hogy a tündérmeséknek némileg mégiscsak van alapja. Hogy keményen meg kell küzdeni egy-egy ilyen pillanatért, de megéri, mert valami odabent megváltozik. Valami felragyog és megvilágítja az összes sötét pontodat belül. Ragyogtat egy ideig, majd tovaszáll, de elfelejteni soha nem fogod.
- Mámoros... Kár, hogy csak olyan ritkán fordul elő.
- Azért gyakran adottak a lehetőségek, csak félünk élni velük. Felünk egy új kapcsolattól, miután megégettük magunkat. Félünk megélni az érzéseinket, félünk kiadni magunkat, mert akkor törékennyé és sebezhetővé válunk. Emiatt bezárkózunk és inkább nem érzünk semmit, csak ne szerezzünk egy újabb harci sebet.
- Ezek a "harci sebek" kedvenc témád lehet.
- Csak mert engem is "díszít" egynéhány.
- Megmutatod őket?
- Vannak láthatóak és láthatatlanok.
- Melyik fájt jobban?
- Mindegyik más. Mindegyiknek megvan a maga története és egyik sem kellemesebb vagy fájóbb a másiknál. Mindenkinek vannak, de a legtöbben rejtegetik őket. Mintha soha nem vesztettek volna el még egyetlen csatát sem, mintha soha nem szereztek volna még egyetlen sérülést sem. Ha egyszer egy napra láthatóvá válna, hogy ki mennyit szenvedett az életben, csupa összetört szívű, megsebzett emberrel találkoznál. Csak az nem élt igazán, aki nem szenvedett még szerelmi bánattól, a reménytelenség érzésétől, a magány fájdalmától.
- Ezek nagyon szomorú dolgok, viszont erőssé teszik az embert.
- Ezért kapjuk meg azokat a feladatokat, amiket megkapunk. Hogy megoldjuk őket. Kihívás mindegyik, de ha sikerül, a legjobb érzés az, ha kihúzott háttal, megerősödve mondhatjuk bele a világba, hogy "Sikerült!!!"
- Kérdés, hogy milyen áron. Hány emberen kellett áttaposnunk közben, hányszor okoztunk fájdalmat ezalatt?
- Csak az tudja tiszta szívvel azt érezni, hogy sikere van az adott feladat megoldásában, aki mindezt úgy csinálta végig, hogy közben nem gázolt át senki szívén.
- Néha óhatatlan. Néha neked is "nem"-et kell mondanod, néha fáj a másiknak az igazság.
- Ennél már csak az a rosszabb, ha úgy mondasz "nem"-et, hogy közben legszívesebben "igen"-t mondanál. Hogy tudod, érzed belül, hogy magadnak nehezítenéd meg az életed, de vállalod, mert vállalnod kell, hogy ha kell változol, ha kell harcolsz, ha kell szembemész a világgal, de követed azt, amit a szíved diktál és nem fogod be a füled, ha az igazságot odasuttogja.
- Azt hiszem alapvetően ebben különböztök.
- És ez egy olyan súlyos különbség, ami elválaszt minket egymástól pont annyira, hogy a hitem, a reményem és a szeretetem is pusztába való kiáltás. Hiszen úgysem hallja meg.
- Befogta a füleit. Nem hallgatja meg a belső hangot, ami odasuttoghatná...
- Az én hangom pedig már elfogyott. Túl sokáig kiabáltam a széllel, kifújta belőlem azt az utolsó, egyetlen hangot is, amivel azt üvölthetném a semmibe, hogy "SZERETLEK!".
Ami talán egyszer a Minden volt, mára már a Semmié lett.
2011. október 10., hétfő
keress gombot, varrd fel szépen, aztán értelmezd kétféleképpen.
Okés? Megkaptad? Olvastad? Vetted? Vágod? Kened? Értelmezed? Van számos mezed? Esetleg nemezed? Nem ezed! Nemezed. Színes, kékes, menedékes, kívül bélelve, belül ékelve, mosollyal, modorral, gombolyaggal, de jó illatúval, olyan vaníliás, eperédes, mint az élet, keserédes, finom ízű, mégis komor, hatására gyakran mozdul meg a gyomor, kifelé jönne az, ami egyszer bement. De most nem erről szól a versem, csak annyi volt a kérdés, hogy vetted-e amit vettem? Sugalmaztam, kijelentetem, nutellával jól megkentem, nyald le a kést, olyan édes, ha recés a széle, olykor rémes, de ne ijedj meg, nem fog fájni, majd megpróbálom kitalálni mire megy ki ez a játék, napfény van-e vagy csak árnyék, szemből süt bele a szembe, vagy sötétség jut eszembe, hogy hol a lényeg, hogyha félek? Vagy épp akkor ha bátor vagyok, kitárt szívek, kitárt karok, reménytelen pillanatok, szép mosolyok, kedves szavak, néha-néha szívbe marnak. Mint a kígyó éles foga, mint tornádó gyilkos torka, mint sasnak éles karma, ez lenne az igaz karma? Az történik, aminek kell vagy pont mindennek ellentéte valósul meg minden nappal, hol éjjel fáj hol meg nappal, hol emlékszek hol meg élek, előfordul, hogy félek. Mentsd meg magad, drága angyal, fogd a szárnyad, húzd a szarból, húzd ki magad, egyenes hát, melleket ki, levegőt be, fájdalmat ki, messze menjen, soha többet ne keressen, vagy ha igen, értelmesen, érezzem, hogy visz valahová megtanulni azt mit nem kár, akkor is, ha sokáig tart, akkor is, ha kell kivont kard, akkor is, ha pofára rá kell esni néhanapján majd felemelni. Fejet porból, arcot sárból, kezeket a súlyos láncból, engedd azt el, csak rabbá tesz, bekerít az, nem védelmez. Láncokat le, szívet kitár, őszintén és hittel kivár. Megvárja, hogy megváltozzon az, ami tán soha nem fog, de esélyt ad, nem szarik be, máshogy lesz az, amint hitted. Vágod, vágod? Érted, érted? Nem értem van. Inkább érted. Pozitív, hogy ezt megérted. Feltéve, ha tényleg érted.
Megsemmisül, megszületik. Minden nappal lejjebb esik, majd szépen lassan emelkedik. Megízleli, megtanulja, megszívleli mi a munka. Belül zajlik, kis összegért de nagy az ára. Nem készül egy kaptafára. Tök egyedi, kézimunka, csak ma, csak most akció egy randevúra. Találkozó önmagaddal, mire megy ki, mire lesz jó? Őszinteség, önbevallás, ha letisztázod, ki lesz hálás? Önmagad? Te? Önmagadnak? Jaj de jó, hogy önmagad vagy! Szívsz is vele, nem keveset, ha a kifogást nem keresed, csak megnézed azt, épp mi zajlik, kívül-belül mi hallatszik? Mit lát más és mi van mégis, mi az igaz, mi a tézis? Hazudhatnál, de már minek? Belül langyos, kívül hideg. 36 fok, épp nem hőség, elviselt elegendőség. Csak épp üres. Szelektíve. Ki lett dobva a fél szíve és most épül helyére egy ismeretlen pont az i-re. Mindegy is az, nem ez a lényeg, inkább az, hogy nem egy féreg rágja át a húsát éppen, hanem döglik s hagyja épen. Minek oda, szebb az annál, elrontani nem akarná. Kedves tőled kicsi féreg, hogy az igazat ennyire féled, hogy keresel másik szállást, oda rakhatsz szép új rágást. Menjél szépen, máshol hívnak, ott nincs helyed, ahol sírnak. Van ott más gond, hagyjad szépen, had oldják meg valamiképpen.
Hát ennyi van, tea vajjal, kend el szépen, langyos kézzel félmerészen, aztán kóstol, hátha finom, én mindettől óvakodom. Gyenge vagyok vagy épp hogy bátor, kábé min egy aligátor. Nagy a szám meg van pár fogam, csattogtatom, hátha rohan szerencsétlen aki látja, rémisztgetem, hogyha hátha elkerül a spanyolnátha. Veszélyes az, fáj az belül, fejlődni kell, hogy kikerülj belőle ép ésszel-szívvel, a szerelem-szó ide épp rímel. Ugyanis az, a rohadt nátha, felüti fejét aztán lépsz hátra, kettőt is vagy inkább hármat, mert ott a veszély, nem fordít hátat. Na most menekülj kedves kroki vagy légy merész, fogakat ki, rohanj neki, mint fejjel a falnak, aztán nézd meg, mit akarnak? Összetörni, megmenteni? Boldogságot beletenni? Kivenni a saját részük, aztán "bocs de le kell lépnünk..."? Ilyen pakli, nem látod át, vagy terítsd ki vagy a rabok f@szát, nem gondolod, hogy még egyszer belemegyek felnőtt fejjel? Mondd, minek az? Jólesz máshogy, érzelmek nélkül is jól elvegetálok. Nem kell tapasz, nem kell talat, dől belőlem a tapasztalat. Aztán milesz? Ígymarad-e? Ne azt kínozd, kinek nem inge. Adj rá pulcsit, az jó meleg, szeretettel telve kerek, óvd meg szegényt tenmagadtól, nem elég az, ha ő harcol. Védd meg, szoríts jól magadhoz, közelít a szív az agyhoz. Elgyengül már pár pillanat, jaj csak ne add most önmagad. Vicceld el és tekingess el, hátha majd valaki felel, a kérdésre, hogy ezt most miért? Miért vagy hűvös, miért vagy kimért? Biztonságos. Mondod halkan. Véleményed hajthatatlan. Így maradtál, tán így is maradsz, ha csak lassan nem változtatsz.
Ezután is jó lény Morzsa! Ha kedvet kapsz a tyúkhúsra, olyat válassz, amelyik ép. Csinos lábak, formás fenék. Nem kell az agy, nem kell szív se, -Azzal csak baj van. - mondta az ipse, ki már sokat, sokfélét látott, kapott s adott néhány átkot. Maradj hideg, békacombos, rántva, sózva, nyálkafoltos. S hogyha mégse, az nem hiba. Felelősség-taktika. Sakkozni kár, puszta kémia. Énis kellek, teis kellesz, szép elmélet s nagyon ritka.
Hol is kezdtem? Már nem látom, elborít egy szantál-álom, lényegemet nem találom. Ja csak annyi, hogy nem tudni, hogy ez bál lesz vagy csak buli. Hogy a faluba-e vagy inkább sziti, hogy nagyon-e vagy csak kicsit.
Megsemmisül, megszületik. Minden nappal lejjebb esik, majd szépen lassan emelkedik. Megízleli, megtanulja, megszívleli mi a munka. Belül zajlik, kis összegért de nagy az ára. Nem készül egy kaptafára. Tök egyedi, kézimunka, csak ma, csak most akció egy randevúra. Találkozó önmagaddal, mire megy ki, mire lesz jó? Őszinteség, önbevallás, ha letisztázod, ki lesz hálás? Önmagad? Te? Önmagadnak? Jaj de jó, hogy önmagad vagy! Szívsz is vele, nem keveset, ha a kifogást nem keresed, csak megnézed azt, épp mi zajlik, kívül-belül mi hallatszik? Mit lát más és mi van mégis, mi az igaz, mi a tézis? Hazudhatnál, de már minek? Belül langyos, kívül hideg. 36 fok, épp nem hőség, elviselt elegendőség. Csak épp üres. Szelektíve. Ki lett dobva a fél szíve és most épül helyére egy ismeretlen pont az i-re. Mindegy is az, nem ez a lényeg, inkább az, hogy nem egy féreg rágja át a húsát éppen, hanem döglik s hagyja épen. Minek oda, szebb az annál, elrontani nem akarná. Kedves tőled kicsi féreg, hogy az igazat ennyire féled, hogy keresel másik szállást, oda rakhatsz szép új rágást. Menjél szépen, máshol hívnak, ott nincs helyed, ahol sírnak. Van ott más gond, hagyjad szépen, had oldják meg valamiképpen.
Hát ennyi van, tea vajjal, kend el szépen, langyos kézzel félmerészen, aztán kóstol, hátha finom, én mindettől óvakodom. Gyenge vagyok vagy épp hogy bátor, kábé min egy aligátor. Nagy a szám meg van pár fogam, csattogtatom, hátha rohan szerencsétlen aki látja, rémisztgetem, hogyha hátha elkerül a spanyolnátha. Veszélyes az, fáj az belül, fejlődni kell, hogy kikerülj belőle ép ésszel-szívvel, a szerelem-szó ide épp rímel. Ugyanis az, a rohadt nátha, felüti fejét aztán lépsz hátra, kettőt is vagy inkább hármat, mert ott a veszély, nem fordít hátat. Na most menekülj kedves kroki vagy légy merész, fogakat ki, rohanj neki, mint fejjel a falnak, aztán nézd meg, mit akarnak? Összetörni, megmenteni? Boldogságot beletenni? Kivenni a saját részük, aztán "bocs de le kell lépnünk..."? Ilyen pakli, nem látod át, vagy terítsd ki vagy a rabok f@szát, nem gondolod, hogy még egyszer belemegyek felnőtt fejjel? Mondd, minek az? Jólesz máshogy, érzelmek nélkül is jól elvegetálok. Nem kell tapasz, nem kell talat, dől belőlem a tapasztalat. Aztán milesz? Ígymarad-e? Ne azt kínozd, kinek nem inge. Adj rá pulcsit, az jó meleg, szeretettel telve kerek, óvd meg szegényt tenmagadtól, nem elég az, ha ő harcol. Védd meg, szoríts jól magadhoz, közelít a szív az agyhoz. Elgyengül már pár pillanat, jaj csak ne add most önmagad. Vicceld el és tekingess el, hátha majd valaki felel, a kérdésre, hogy ezt most miért? Miért vagy hűvös, miért vagy kimért? Biztonságos. Mondod halkan. Véleményed hajthatatlan. Így maradtál, tán így is maradsz, ha csak lassan nem változtatsz.
Ezután is jó lény Morzsa! Ha kedvet kapsz a tyúkhúsra, olyat válassz, amelyik ép. Csinos lábak, formás fenék. Nem kell az agy, nem kell szív se, -Azzal csak baj van. - mondta az ipse, ki már sokat, sokfélét látott, kapott s adott néhány átkot. Maradj hideg, békacombos, rántva, sózva, nyálkafoltos. S hogyha mégse, az nem hiba. Felelősség-taktika. Sakkozni kár, puszta kémia. Énis kellek, teis kellesz, szép elmélet s nagyon ritka.
Hol is kezdtem? Már nem látom, elborít egy szantál-álom, lényegemet nem találom. Ja csak annyi, hogy nem tudni, hogy ez bál lesz vagy csak buli. Hogy a faluba-e vagy inkább sziti, hogy nagyon-e vagy csak kicsit.
2011. október 9., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)