Vannak azon típusú emberek (többek közt az írás szerzője is ebbe a csoportba tartozik), akik abban a pillanatban, amikor valamilyen mélyről jövő érzelem megélésére kapnak lehetőséget, akkor nem fejvesztve menekülnek el a másik irányba, hanem annak minden pozitív és negatív következményét felvállalva fejest ugranak bele.

Talán erre a típusra lehet ráhúzni a "lobbanékony, szenvedélyes" vagy akár a "mélyérzésű" címkéket. Nézzük meg mind a pozitív, mind a negatív lehetséges következményeket.

Negatív: "nagyobb volt a füstje, mint a lángja", "könnyen jött, könnyen ment", azaz amilyen sebességgel képesek teszemazt szerelembe esni, olyan hirtelen tollvonással képesek annak a kapcsolatnak véget is vetni.

Ha önvizsgálatot tartok, azt kell mondjam, hogy igen, ez voltam én és a mai napig meg van bennem az erre való hajlam és sajnos megfelelő mennyiségű, minőségű gondolkodás nélkül bármikor újra beleugranék egy ilyen lehetőségbe, mégpedig arra hivatkozva, hogy én egy ilyen ember vagyok! Lángolok, nekem ez kell. Nem nézném a következményeit, de titokban már sejteném. Valószínűleg mindenki számára egyértelmű, hogy csak újra az történne meg velem, ami már több alkalommal is megesett, mégpedig annak a bizonyos tollvonásnak a szinte lelkiismeretfurdalás nélküli újra meghúzása.

Pozitív: mély és lángoló érzelmeket megélni fantasztikus érzés! Legyen szó pozitív vagy negatív érzésről. Én a fájdalmamat is olyan szintre tudom emelni, ami megihlet, ami megcsavarja a szívem, a gyomrom és valami új születik meg bennem. Legyen az egy vers, egy írás vagy csak maga a tapasztalat, aminek átélését az elsőtől az utolsó könnycseppjéig élvezem.

Élvezem az önfeledt boldogságot, élvezem a szívszaggató szenvedést, élvezem, hogy valami belül felperzsel, megemészt, az égből a pokolba taszít, a forróságból a fagyos szélbe küld, az ölelésből a magány martalékává tesz... Élvezem, ahogy gyorsul a pulzusom, ahogy megmelegszik a szívem tájéka, ahogy elkezd táncolni velem a világ és már nincs idő vagy tér, nincsenek évszakok, csak a végtelen, megállíthatatlan, felfoghatatlan boldogság van, lüktet az ereimben, zsong az agyamban, érzem a levegőben és nem áll meg a körhinta, csak pörög, csak pörög..! Amíg el nem szédülök.

És le nem fordulok a fehérre festett, aranysörényes lovacskáról.

Egyenesen a porba.

S már száraz a szám.

Zsong a fejem. Nem a boldogságtól. Az ütés erejétől.

Fáj az egész testem.

Már maga a létezés is fáj.

Miért nem haltam meg?

Miért kell ennyire hirtelen a mennyországból a kemény, mocskos földön találnom magam, elveszetten, elhagyottan, darabokra tépve?

Miért velem történik mindig?

Szenvedek!

Hallod világ?

Szenvedek! Hát nem érted? Itt pusztulok meg, ti meg csak röhögtök, örültök, vihogtok hangosan, miközben engem darabokra tép a valóság ereje, az igazság ereje, miszerint nincs is mennyország csak a hormonok játéka van, azok befolyásolják a gondolatainkat, a kémiai összetételünket, azokat az átkozott érzelmeinket, amik először olyan magasra emelnek, majd amikor már a csúcson érzed magad, hirtelen zuhannak a mélybe, magukkal rántva téged, a gondolataid, az érzelmeid és ott találod magad - a nagy büdös semmiben, kifosztva, kimerülve, levegő után kapkodva. Ahogyan most én is. A kezedben tartod saját szívedet, ami még oly gyorsan dobog, mintha még együtt élne a testeddel, pedig már csak egy kiszakított szerv, egy erőlködő húsdarab, ami a test nélkül halálra van ítélve, ugyanúgy ahogy az az elgyengült, elfáradt, életvesztett test, amiben találod magad.

Így öl meg az az érzés, ami előtte az univerzum epicentrumába repített és bár magas árat követelt a túlzásaiért, de megmutatta, hogy milyen érzés ezer fokon elégni.

Megvan bennem a hajlam. Ugyanúgy, ahogy megvan bennem a készség, az óhaj a megfontoltságra, a türelemre és a fokozatosságra is. Hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy ne azonnal engedjem bele magam egy-egy érzésbe, hanem kicsit levegőt véve, időnként meg-megállva, ön,-és helyzetvizsgálatot tartva fokozatosan haladva jussak el egy stabilabb, kiegyensúlyozottabb és meggondoltabb állapotba.

Ekkor merülhet fel a kérdés, hogy tulajdonképp miért is szándékozom én ennyire visszafogni vagy megrendszabályozni az én zabolátlan szívem..? Egyetlen oka van.

Az pedig az a számos tapasztalat, ami azt mondatja velem, hogy akármennyire is felelemelő és páratlan érzés szabadjára engedni az érzéseket egy-egy helyzetben, azért az mégsem annyira praktikus, mert a nagy rohanásban olyan fontos kérdésekről feledkezem meg, mint például: Biztos, hogy akarom? Biztos, hogy erre vágyom? A szeretethiány üldöz valaki karjaiba vagy a bizonyosság, miszerint készen is állok rá?

Egy bizonyos idő után, már elkezd az ember a saját hibáiból tanulni és számos újra,-és újratapasztalás után már nem kívánja elkövetni ugyanazt a hibát, amit már annyiszor elkövetett. Csupán csak azért, mert tisztában van a lehetséges következményekkel és tudja, már nem arra vágyik. A pillanatnyi boldogság már nem elégíti ki sem testileg, sem mentálisan, ezért ha kell, akkor inkább sűrűbben vesz nagy levegőt és többet gyakorolja az önkontrollt, mert talán, feltehetőleg és remélhetőleg ezúttal majd MEGÉRI.

S ha mégsem..?

Legalább megtapasztalta, hogy igenis képes rá.

S képesnek lenni, igazán nagy dolog, mert ahhoz munka, erőfeszítés és odakoncentrálás szükségeltetik.

S még az is lehet, hogy a nehéz pillanatokban ott lesz valaki, aki az izzadtságcseppeket letörölgeti a homlokáról.

Amen.