éjszaka, távolság, sóhajok

Ritkán hallom a hangját ténylegesen. Annál többet látom az arcát, ahogy mosolyog, ahogy gondolkodik valamin, ahogy az én arcomhoz közelít. Néha nehéz felidézni, néha annyira átérzem, mintha épp abban a pillanatban történne meg velem.

Amikor hallom a hangját és elragadnak az érzések, az agy egyből bekapcsol: nem véletlenül lett vége. Csak megszépültek az emlékek és jó nosztalgiázni, ennyi az egész. Ha továbbra is benne maradsz ebben a gondolatban és érzésben, még a végén beleragadsz és tényleg nem találsz magadnak egy normális pasast csak azért, mert mindenkiben Őt keresed.

Tudom. Nagyon jól tudom, mert felismerem, amikor meglátom valakiben. A szívem azonnal hevesebben ver és azonnal akarja. Ölelni, csókolni, érezni azt, amit Akkor érzett. Lehet-e még olyan jó? Azt mondják mások, hogy majd valaki mással. Majd jön valaki, aki mindent felülír. Ezt nem lehet! Ha lehetne, nem telt volna el ennyi év (6 év!) ugyanazzal az egyetlenegy érzéssel, miszerint ennek nem lehet így vége.

Ennek nem lehet így vége? Hiszen én akartam... Az én hibám? Ma is együttlehetnénk? Vajon még ma is együttlennénk?

Nem lennénk azok, akikké lettünk. Rengeteget változtunk, mégis szinte ugyanott tartunk. Harcok, küzdelmek, bukások és sikerek után egyaránt elmondhatjuk, hogy sok mindent elértünk, mégsincs semmink. Nincs meg a legnagyobb kincsünk. Talán megvan, de mégsem a miénk. Amit akkor elvesztettünk, azóta sem találjuk. Belehelyezzük más értékeknek hitt dolgokba a boldogságunk, de pontosan azt az érzést egyikünk sem tudta előállítani. Megpróbáltuk, időnként meg-megpróbáljuk, de aztán ugyanoda lyukadunk: egymás fülébe súgjuk, hogy nem sikerült.

És kit tudja, hogy még meddig nem fog sikerülni. Szomorúak, tehetetlenek vagyunk, mégis boldogok a magunk módján. Megpróbálunk együttélni a gondolattal, hogy talán már soha nem lesz a miénk. Mégsem teszünk ellene semmit. Nem tudunk vagy nem akarunk? Ha egyikünk megtenné, a másik feladna mindent azért, hogy megvalósuljon? Túl sok a kétség. Hiába dobnának el mindent, hogy újra az övék lehessen, nem lehet. Nem megy. Nincs itt az ideje vagy igazán nem is hisznek benne, hogy még valaha megtörténhet ebben az életben. A világ túl valóságos, nem enged az álmaiknak. Túl sok a kontroll, túl sok a korlát, túl sok a visszafogó tényező.

"Talán majd egyszer."

és

"Mi lett volna ha..?"


Nem is akarják tudni.

Az egyetlen dolog, amiben hittek, hisznek és hinni is fognak, az csupán egyetlen egy, elárvult, magára hagyott óhaj: AZ, ami az Övék volt, legyen úgy, ahogy régen volt.