- Miért nem mondod el neki, hogy hiányzik?
- Mert nem érdekli. Pontosabban inkább nem akar tudni róla.
- Szerinted van olyan ember a világon, akinek ha azt mondják "hiányzol" nem lágyul meg legalább kicsit is a lelke?
- Nem a lelkével van a gond. Tudod, minden fejben dől el.
- Akkor a lelke szerinted örülne neki, ha tudná?
- Igen. Csak épp az esze azonnal védekezésbe kezdene és elkezdené elutasítani az információt, mert nem tudna vele mit kezdeni.
- Azt hiszem tudom miről beszélsz.

"A gyávák sosem engedik, hogy lángra lobbantsa szívüket a tűz, mert ők csak arra vágynak, hogy az új helyzet a lehető leggyorsabban visszaváltozzék olyanná, amilyen volt, és ők továbbra is a szokásos módon gondolkodhassanak. A bátrak azonban tűzre vetik, ami régi, és akár óriási belső szenvedés árán is, mindent maguk mögött hagynak, és haladnak tovább, előre..."

- Erről lenne szó?
- Igen, sajnos. Szóról-szóra.
- Gondolom ebben a történetben te vagy a bátrabb.
- Igen, a bátrabb én vagyok. Meg az is, aki újra és újra végigjárja a stációkat és mintha nem akarná megtanulni századszorra sem a leckét, nekivágok megint, hátha végre máshogy alakul, de mindig csalódnom kell. Hát akkor leszek inkább gyáva és elmenekülök, nem megyek bele többet, nem vállalom a felelősséget, a fájdalmat, amit ez a tűz okoz, a sebeket, amiktől arcom néha már eltorzul s önmagamnak is felismerhetetlenné válok.
- De ennek a szenvedésnek pont az az értelme, hogy valamit magad mögött hagyhatsz.
- Úgy látszik, mégsem megy maradéktalanul. Nálam valami hibádzik vagy nem a jó úton megyek, magam sem tudom, csak azt, hogy már ezerszer fájt és tudom, ha újra vállalni kéne, még mindig belemennék.
- Mert várod a csodát. Hogy egyszerre megváltozik valami, egy aprócska elem és az majd magában hordozza azt, hogy végre úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt te szeretnéd.
- Ha a Sors segíteni akarna rajtam, már megtette volna. Látja, hogy kitartó vagyok és mindig megpróbálom újra. Nem tudok már többet változni ehhez a helyzethez, azt érzem, hogy itt nem nekem kell változnom és ezzel be is zárult a kör, nincs több teendőm.
- Akkor miért mész bele újra és újra?
- Mert ha a kezedbe adják a lehetőséget, hogy tessék, élj vele, benne van a reményed töredéke, hát ne hagyd elveszni, akkor te mit választanál?
- Ami ésszerű. A reményre nem érdemes alapozni.
- Engem a remény éltet. Az, hogy igenis vannak csodák, megtörténhet az, ami már reménytelennek látszik! Mással és máskor. Nekem nem vált be...
- És mégsem hagynád veszni...
- Talán csak egyszer kéne megtennem és ez egész történet véget érne.
- Igen, mert onnantól már tudnád, hogy képes vagy rá.
- Igaz, de talán erre még nem vagyok kész.
- Mi kellene még, hogy készen állj rá?
- A külső segítség. Úgy érzem, képes lennék továbblépni, ha lenne miért. Olyan embert úgysem találok, aki "pótolná" nekem, de nem is akarok. Az önbecsapás lenne. Tisztában vagyok vele, hogy talán örökre itt lesz a szívemben és senki nem fogja tudni átvenni a helyét. De hinni akarok benne, hogy lesz majd egy ember, akiért érdemes lesz betemetnem ezt az űrt, akivel azt érzem majd, hogy kiegészültem és nem csak egyre hiányosabb leszek, aki ha majd megjelenik, olyan mértékben tudja magára vonni a gondolataimat, hogy nem fogom többé érezni azt, amit most érzek.
- Hogy hiányzik... Kezdem érteni, hogy miért nem akarod, hogy tudjon róla.
- Felesleges. Értékelni úgysem fogja, egy újabb pofon pedig pont most nem hiányozna az arcomról. Ha mégis megérintené, arról úgysem szereznék tudomást. A kör ezzel bezárult.

"Aminek meg kell történnie, az megtörténik. Akivel találkoznod kell, azzal találkozol. Akinek észre kell vennie, az észrevesz. Ilyenkor mondhat bárki bármit, Te úgyis érzed. Nem lehet tudni, mi lesz belőle: egy éjszaka szép emléke, évek, vagy egy élet. Ott van és Te tudod, hogy közötök van egymáshoz. Tehetsz bármit: valahol, egy láthatatlan dimenzióban már össze vagytok finom kis szálakkal kötözve. Ne aggódj, ha most nem vesz észre, majd újra látod. A legfontosabb, hogy nyitott legyél. Nem lehet rosszkor rossz helyen lenni. Mindig ott vagy, ahol dolgod van és mindig azokkal, akikkel dolgod van. Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet, hogy fájni fog, de ez az életed. És ennél se szebb, se jobb, se izgalmasabb nem történhetne veled."

Azok a véletlenek, azok a furcsa, bizsergető, elgondolkodtató véletlenek. Amikre soha nem kapunk egyértelmű választ, hogy tényleg csak a véletlen műve volt-e vagy valami "Felsőbb Erő" irányította úgy az útjainkat, hogy pont ott, pont akkor találkozzunk. Micsoda véletlen! -mondom magamban mosolyogva, aztán átfut rajtam egy furcsa érzés, hogy ez több volt egy szimpla véletlennél, mert abban a szent pillanatban, amikor megpillantottam, tudtam, hogy ide és ekkor kellett megérkeznem, hogy mindez megtörténjen. Akkor és ott. Annak ellenére, hogy máshova és máskor indultam, valahogy a Sors keze úgy írta meg a sorokat, hogy ez legyen belőle. Egy találkozás, egy félmosoly, egy rövidre zárt beszélgetés, néhány felgyorsult szívdobbanás és egy mindent lezáró, reménytelenségbe burkolózó, lélekből feltörő sóhaj.


"Micsoda véletlen..."

- Szükségem van rád, hogy jobb ember lehessek!
- Általam leszel jobb ember, szerinted?
- Nem, illetve nem tudom, csak azt tudom, hogy egyedül nemfog menni. Segítened kell!
- Szerinted mi az első lépés?
- Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy annál, aki most vagyok, jobb szeretnék lenni.
- Ha nem tudod, hogy ki vagy, azt sem fogod tudni, hogy aki vagy az jó vagy rossz. Kezd a legelején.
- De mivel?
- Kezd el figyelni magad, a gondolataid, az érzéseid, a reakcióid és szép lassan össze fog állni a kép saját magadról.
- És az leszek én? Egyszerűbb lenne, ha te mondanád el, milyennek látsz és hogy szerinted miben kéne változtatnom.
- Ha saját magadat nem ismered, én hogyan ismerhetnélek téged?
- Mi köze van a kettőnek egymáshoz?
- Csupán csak annyi, hogy ha tisztában vagy azzal, aki vagy, akkor kinyílik benned egy ajtó, ami igazán azzá tesz színjáték és álarcok nélkül, aki igazából vagy TE. Mert onnantól kezded el megélni magad, a saját lényed, személyiséged, szellemiséged és nem akarsz már senkire sem hasonlítani, nem akarod, hogy mások mondják meg, hogy ki vagy.
- Tehát akkor még nem is saját magamat élem?
- De, csak egyelőre egy zárkózott szinten. Még nem néztél szembe azzal a valakivel, aki ott, legbelül vagy.
- Miért nem?
- Azért, mert ez veszélyes és félelmetes. Ha az ember magába néz, elrettentő dolgokat talál. Megjelennek előtte a negatív tulajdonságai, a félelmei és az a rengeteg dolog, amiről álmodozik, amit szeretne megvalósítani, de nem tud, mert ott vannak a félelmek, a negatív tulajdonságok...
- Azt hiszem értem. Tehát az az első lépés, hogy szembenézek önmagammal?
- Igen.
- Ennyi az egész? Nem tűnik olyan teljesíthetetlennek.
- Ennyi.
- És hogyan leszek én ettől jobb ember?
- Látni fogod azt a részed, aki vagy és aki nem akarsz lenni. Aztán elképzelheted azt az embert, aki lenni szeretnél. A kettő közti különbséget ha megérted, már el is kezdhetsz dolgozni magadon egészen odáig, ameddig el nem éred a célod.
- De nekem ez nem fog menni egyedül!
- Látod, ez lehet az első különbség. A képtelenből képessé válni valamire, nem másból, hanem önerőből. Senki más nem fogja tudni végigcsinálni helyetted. Egyedül te vagy képes arra, hogy változtass azon a valakin, aki legbelül vagy és akit jobbá szeretnél tenni.
- Mi kell hozzá?
- Idő, energia és türelem.
- Egyikkel sem vagyok elhalmozva.
- Az önmagad megismerésére szánt időt nem lehet percben, órában vagy napokban mérni. Abban a pillanatban kezdődik el, amikor felismerted azt, hogy fogalmad sincs, ki is vagy valójában és addig tart ameddig ebben a tudatban képes vagy haladni a számodra kijelölt úton. Nincs elvesztegetett idő, minden pillanat számít és közelebb visz önmagadhoz. És a legizgalmasabb benne, hogy minden alkalommal, amikor ezeket a tudatos pillanataidat éled, valami újat fogsz megismerni önmagadból.
Meglepő, ismeretlen utakra találsz majd önmagadon belül, amik hosszú, rögös úton vezetnek el ahhoz a ponthoz, amiben soha nem lehetsz biztos, hogy az igazi végpont.
Ez az önmagad teljeskörű ismerete, egy olyan cél, amihez az odavezető út sokkal érdekesebb, mint maga a megérkezés.

- Ölelj meg! Csak egyszer! - kérte a lány esdeklő szemekkel a fiút, aki megkönyörült rajta és távolságtartóan de mégis közel engedte magához és átölelte. A lány számára az a pillanat adott értelmet az egész estének. Mégis könny gyűlt a szemébe, amikor végigfutott az agyán, hogyan is kezdődött a meséjük néhány héttel ezelőtt, s azóta hova jutottak. A tűz hirtelen lobbant, megperzselte őket, felhevített minden távolinak tűnő érzést a szívükben, aztán mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, egy vödör jéghideg vízzel oltotta el pillanatok alatt a lángokat, amiket a kölcsönös vonzalom éltetett bennük. Pár nap múlva ott álltak egymással szemben, érezték, hogy valamiféle csodának a részesei voltak, de mára mindez már csak emlék, múlt, amit visszahozni vagy újra megtörténté nem tudnak tenni.

A tökéletes pillanatban találkoztak és akkor kezdődött el rövid és viharos fejezetük életük könyvében.

- Csak még egyszer had öleljelek meg. - kérte a lány a fiút, aki kicsit kellemetlennek érezte a helyzetet, de valahol neki is jól esett az, hogy magához szoríthatja a lányt. Megfordult a fejében, hogy mi van, ha utoljára..? Pár napja még a mindent jelentette neki ez a lány, most meg inkább sarkon fordulna és vissza sem nézne, mert fájdalma van, keserű lett a világ, maga sem tudja pontosan, hogy miért, de nem találja a helyét benne. Rengeteg kérdés kavarog a fejében, minden olyan zűrzavaros és kényelmetlen, legszívesebben kirohanna a világból és nem foglalkozna semmivel, - se munkával, se a barátaival, se a nőkkel -, úgyis csak bonyodalmat okoznak neki, legjobb lenne kicsit kívül kerülni a gondolataiból és nem csinálni semmit. Tisztában van vele, hogy úgysem sikerülne, ezért inkább felült a biciklijére és elindult a semmibe. Várta, hogy a hideg téli szél majd kimossa az érzéseket a szívéből vagy legalább egy időre lefagyasztja őket, de várakozása ellenére nem történt semmi. Amikor hazaért ugyanazt a nyomottságot és fáradtságot érezte, mint azelőtt.
"Itt valami nagyon nincs rendben." - gondolta magában és csinálta tovább ugyanazt, amit eddig, eltöltötte az idejét felesleges dolgokkal és várta, hogy elmúljon mindaz, ami a szívét nyomja. Már menekülni sem volt kedve, egyszerűen csak lemondott a reményről, hogy bármi is legyen az, de helyrehozza a dolgait.

A történet másik oldalán, a lány szembenézett azzal, hogy ismét egy fájdalmas szituációba került és valahogy meg kéne próbálkoznia azzal, hogy kimásszon belőle. Alternatívaként felhozta az Időt, de nem volt benne teljesen biztos, hogy a leghelyesebb megoldás azt várni, hogy majd az gyógyítsa be a sebeit, abban viszont biztos volt, hogy a segítségére lesz. Tovább gondolkodott, megpróbált további lehetőségeket felállítani, mint például azt, hogy megszakít vele minden kapcsolatot, hátha úgy könnyebb lesz mindkettőjüknek, de ha arra gondolt, hogy nem találkozhat majd vele -legalább virtuálisan-, csak nőne az olykor így is elviselhetetlen hiány a szívében. Így hát nem tudott mást tenni, kérte a Feljebbvaló támogatását, hogy segítsen neki túljutni ezen a zavaros időszakon.

Hogy kérése meghallgatásra talál-e, abban csak reménykedni tud. Addig pedig igyekszik megbarátkozni a gondolattal, hogy bár az az ölelés megmelengette a szívét, ha tovább is ebbe az érzésbe kapaszkodik, csak még jobban fog fájni, ha az volt az utolsó...

- Gyere velem.
- Nem megyek. Más dolgom van.
- Csak gyorsan kitaláltál valamit, tudom. Csak azért, mert nem mersz velem találkozni.
- Miért ne mernék?
- Félsz.
- Ugyan mitől félnék?
- Hogy éreznél valamit.
- Miért kell mindig ezeket a hülye érzéseken agyalnod?
- Csak arról van szó, hogy nem mersz szembenézni a helyzettel. Attól félsz, hogy ha a közelembe kerülsz és jól érzed magad velem, akkor annak súlyos következményei is lehetnek. Például az, hogy elkezdesz érzelmeket táplálni irántam és mindketten tudjuk, hogy te ennek a lehetőségét is messziről kerülöd, mert nem tudsz vele megbirkózni.
- Nem tudom miért gondolod azt, hogy érzelmeket kezdenék el táplálni irántad, ha találkoznánk.
- Mert minden alkalommal ez történik, csak saját magad elől is mélyen titkolod őket.
- Nem titkolom, egyszerűen nincsenek érzéseim! Miért olyan nehéz ezt megértened?
- Ha tényleg nincsenek, akkor számodra semmit sem jelentett az utolsó találkozásunk?
- A csók?
- Amikor összebújtunk, simogattam az arcod, nevettünk, egymás illatában elmerültünk...
- Nem mondom, hogy semmit nem jelentett, de az biztos, hogy sokkal kevesebbet, mint neked.
- A kevesebb néha több.
- Mindegy milyen szólásmondást szúrsz be ide, annyi a lényeg, hogy én nem agyaltam rajta egy percet sem, azóta talán egyszer ha eszembe jutott, ennyi. Nem érzek semmit akkor sem, ha arra gondolok.
- Szóval csak volt egy gyenge pillanatod.
- Még gyenge sem voltam, csak simán jól éreztem magam.
- Akkor kettőnk közül megint én vagyok az, aki megalázza magát, mert megint abban hitt, ami állításod szerint már a megszületése pillanatában is csak egy félreértés volt. Köszönöm, hogy ezt újra megtapasztalhattam és újra rákényszerülök, hogy feladjak egy eleve elvesztett csatát.
- Milyen csatát Fényharcos?
- Szív vs. Ész.
- És ki nyert?
- Tudod, én az a típusú ember vagyok, aki ha el is veszt egy csatát, szépen megkeresi azt a pontot, ahol hibázhatott.
- Talán az lehet az, amikor elkezdtél reménykedni.
- Soha nem hibáztatom azért a szívem, mert hitt valamiben, mert reményt látott benne! Akkor sem, ha az agyammal tudtam, hogy kockázatos és veszélyes lehet, mert újra sérülhetek. Már azért az egyetlen egy pillanatért megérte, amikor felvirult körülöttem a világ, mert elkezdtem hinni valamiben.
- Ennek köszönhetően most rossz érzésekkel vagy tele, mert csalódnod kellett.
- Ne hidd. Nem magamban csalódtam. Benned sem, hiszen nem fordultam feléd elvárásokkal, csupán csak annyi történt, hogy szebbé tehetted volna a világom, de te mégsem éltél ezzel, már vagy egymilliomodszorra sem.
- Ennek ellenére előfordulhat, hogy következő alkalommal ismét reménykedsz?
- Abban reménykedem, hogy mindennek, ami velem, velünk történik meg van az oka és hiszem, hogy mindebből tanulok valamit, ha mást nem azt, hogy legyek még erősebb.
- Jó hozzáállás. Csak így folyamatosan magadat bántod, mert bár tisztában vagy vele, hogy veszett fejsze nyele, azért még megpróbálod párszor, hátha egyszer valami majd úgy alakul, ahogy te szeretnéd.
- Én nem azt várom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy én azt kitaláltam. Csak ha a megérzéseim azt súgják, hogy ebben valamiért még tovább kell mennem, akkor igenis vállalom a kockázatot, a következményeket és folytatom. Hidd el, hogy minden egyes alkalommal, amikor belém rúgsz valamivel, továbblendítesz egy ponton.
- Hogy lehet ezzel a hozzáállással élni?
- Az általános hozzáállással, miszerint "majd elmúlik meg egyszer úgyis vége lesz" csak túlélni lehet. Én igyekszem inkább megélni. Ha fájni kell fájjon.
- Nagyon furcsán működsz. Nem is értem.
- Pedig nem bonyolult. Valami hajt, mindig csak előre, mennem kell és tapasztalnom. Valami megfog, hogy hátrébb az agarakkal, gondolkodjunk kicsit, mielőtt nagyon előreszaladnánk. A kettő közti harmónia megtalálása a legnehezebb, erre törekszem folyton, de időnként egyik vagy másik oldalon kissé túlcsordulok. Az agyam a fék, a szívem a pumpa. S az az egyensúlyi pont az, amikor azt érzem, hogy rá merem bízni magam saját magamra.

Majd holnap élek
ma rohanok
magam köré falat tolok
minden szemet elkerülök
papírjaimba menekülök.

Majd holnap élek
ha ma békén hagysz
csak meg ne kérdezd
hogy na hogy haladsz.

Jaj ugyanmár
ilyen az élet
kávészünet?
Nem ígérek
Talán inkább
legközelebb
de ha sosem
hát egyre megy.

Majd lesz másik
univerzum
sokkal több pénz
meg kevesebb penzum
de ha mégsem
mibe kerül?
Megveszem
aztán kiderül
hisz barátom nincs
de sok pénzem van.

hogy mennyi is?
sosem tudtam
majd megszámolom
a síromban.

Szomjúhozom.
Enyhítsd vágyam
forrósítsd fel
kihűlt ágyam.

Csókold hosszan
remegő ajkam
majd hagyj el úgy
hogy még akarjam.

Hagyj el, mert úgysem bírom
ha szomjam folyton csillapítom.

----

KI VAGY TE

ki folyton hiányzol
Ki vagy te
ki a hidegben sem fázol
meleg kezeiddel
az Istenhez imázol
hogy boldog perceink
örökké tartsanak..?

Alig várom, hogy magamhoz szoríthassalak.

Ma lehet annak a napja, amikor az ember lánya elkezdi azt érezni, hogy valami nagyon nincs rendben.

Amiért minden reggel felkelek és hajtok, hálátlan feladat. Nincs megbecsülése. Ritkán eszmei, de anyagi..? Az nincs. És amikor ez a helyzet előreláthatólag csak rosszabbodni fog, akkor legszívesebben fognám a sátorfámat és nekiindulnék a Nagyvilágnak, mert tudom, hogy tele van gyönyörűséggel (és szenvedéssel), tudom, hogy sok helyen lenne szükség rám, tudom, hogy lehetne jobb is... de most nem az.

Valahogy mintha a külvilág is olyan távoli lenne... Az emberek csak vannak, teszik a dolgukat, de mindenki olyan személytelen, olyan hideg és magának való. Ha egy kevéske, csöppnyi szeretetre vágyom, nem kapok mást csak egy buta kérdést: "Már megint..?" Hogy lehet ez? Nem jó helyen járok? Nem jó ajtókon kopogtatok? Meddig menjek még, hány arcra mosolyogjak rá, hányszor nyújtsam a kezem ahhoz, hogy végre egy meleg kézre bukkanjak és ne csak egy újabb pofonal találkozzak? Lépjek, induljak? Vagy mindez csak menekvés és annak a jelen, hogy nem tudok megküzdeni a mindennapok általános nehézségeivel?

Jobbat szeretnék. Ennél sokkal, de sokkal... De naiv.
Ha máshol laknék talán jobb lenne?
Ha máshol dolgoznék talán jobb lenne?
Ha más emberekkel találkoznék talán jobb lenne?

MIKOR lenne jobb?

Olyan nehéz, olyan bonyolult, olyan meghatározhatatlan, megfoghatatlan ez az egész boldogság-dolog.

Boldog vagy?

Az lennék?

Hol van az már..? Hol van az még..?

HOL van a boldogság? Bennem. Benned. Mibennünk. Valahova elbújt, mert most nem megfelelő számára a pillanat. Majd előbújik egy napsugár mögül, vagy egy sosem-sejtett ölelésbe burkolózva felmelegít kívül-belül. De az mégsem maga A boldogság! Az csak egy halvány remény rá... Hogy igenis él, hogy igenis van, csak találd meg valahogy, csak szedd össze magad és tegyél érte, csak valahogy úgy kéne csinálni, hogy ne zsugorodjon tovább és ne meneküljön még messzebb...

De hogyan?

Ne kérdezz annyit.

Akkor mit tegyek? Ölbetett kéz és a másodpercmutató kattogásának néma elfogadása? Kell-e tenni egyáltalán? Vagy egyszerűen van, aki megkapja "ajándékba", mások meg megtesznek minden jót az emberiség érdekében és alig kapnak vissza valamit..? Ez egy láncreakció vagy az egésznek semmi köze egymáshoz és nincs egy törvény, egy rendelet vagy egy szabály ami kimondaná, hogy "ha adsz, kapsz"?

Hol a titok?
Van titok?

Szeretném megfejteni, újra. Egyszer már sikerült, egyszer már összejött, de azt már annyira távolinak érzem, mintha nem is velem történt volna.

Újra kell tanulnom mosolyogni.
Újra kell tanulnom célokat kitűzni.
Újra kell tanulnom élvezni azt, amim van.
És változtatnom azon, ami nagyon nincs rendben.

De ehhez most egy kívülről jövő változásra lenne szükségem.



Elvesztem most kicsit, talán kétségbe is estem.

Várok valamire, ami talán egy karnyújtásnyira, talán fényévekre van még tőlem.

Csak tudni szeretném, hogy lesz-e jobb annál, mint ami most van?



Ha remény van, minden van?

*Kopp-kopp!

- Ki az?
- ÉN vagyok!
- Nem hiányoztál.
- Nem is azért jöttem. Hanem mert már épp kezdted jól érezni magad.
- Hálás köszönetem! Mindenképp ide kell találnod abban a pillanatban, amikor a legkevésbé szeretném?
- Már majdnem elfelejtettél! Ezt nem hagyhattam.
- Már majdnem megbékéltem a gondolattal...
- Áh, felejtsd el! Nem lett volna az jó!
- Képzeld el, igenis jó néha egyedül.
- Kimondtad! Néha. Húzd alá kétszer. Mindig azt mondod magadról, hogy te szeretsz egyedül lenni, szeretsz elvonulni. Ezért szeretnél egyedül lakni. Ezért rendezed be a képzeletbeli szobádat olyanra, amiről ordít, hogy "itt én vagyok úr, neked ehhez semmi közöd!".
- Miről beszélsz?
- Nincs igazam? Mikor mertél utoljára őszintén belegondolni abba, hogy majd egyszer lesz egy hely, ahol ketten lesztek...?
- Mostanában nem úgy alakultak a dolgaim, hogy ezt indokolt legyen tervezgetni.
- Mostanában?? Lassan egy éve?
- Igen. De nem vagyok ezzel egyedül. Mások is élnek egyedül, nincs rákényszerítve senkire, hogy valakivel, valahol, mondjuk egy párkapcsolatban és együtt...
- Szeretem amikor mentegeted magad.
- Nem mentegetem, csak tudom, hogy vannak ezzel így mások is és mégsem pusztulnak bele. Ennyi.
- Meg akarod magad győzni, hogy lehet ezt így is és nem is olyan nagy tragédia, miközben valami teljesen másra vágysz, nemde?
- De, de ameddig nem alakul úgy, addig nem fogok ezen napi szinten keseregni. Téged meg nem hívott senki, mégis itt ülsz a vállamon és hallgatom a duruzsolásod.
- Miért engedtél be?
- Valahol már vártalak. Ilyenkor, amikor tényleg egyedül vagyok és rendet próbálok tenni mind a szobámban, mind a fejemben, szinte tapintható valaminek a hiánya. Egy kis időn belül érzékelhetővé válik. Ott van a csöndben, az el nem foglalt helyekben, a meg nem történt pillantásokban.
- Amikor teszed a háziasszonyi kötelességeid, takarítasz, vacsorát főzöl, rendet varázsolsz és közben rájössz, hogy nagyjából mindezt kizárólag magadért teszed és nem lesz senki, aki ezt értékeli egy simogatással, egy csókkal vagy egy köszönömmel?
- Igen, akkor nagyon érzem.
- Meg amikor este bebújsz az ágyba és nincs kihez hozzábújni.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne most most belesüppedni mindennek a keserűségébe.
- De hát ezért jöttem!
- Mondtam, hogy nem hívtalak.
- Muszáj volt! A legjobbkor találtalak meg. Süppedj csak bele, egy kicsit lehúzlak, de majd elmúlik.
- És mi van, ha erősebb vagyok és úgy döntök, hogy köszönöm, de most nincs rád szükségem és netalántán még élvezem is kicsit az egyedüllétet?
- Mit lehet abban annyira élvezni?
- Például, hogy olyan dolgokat tehet meg az ember, ami csakis és kizárólag neki esnek jól és ha nem egyedül lenne, akkor nagy valószínűséggel nem tehetné meg vagy nem teljesen tudná értékelni.
- Zagyvaság. Mentegetőzés.
- Az, hogy szépen rendet rakok, gyertyát gyújtok, illatot varázsolok, csinálok egy teát, begubózok az ágyba és olvasok egy fantasztikus könyvet?
- Jól hangzik, de nem lenne ez mégiscsak úgy jobb, ha közben ott feküdne valaki melletted? És mondjuk olvasna vagy szundikálna vagy csak szerelmesen nézne?
- Biztosan életem egyik szép pillanata lenne. De megtanultam a kettőt különválasztani és nem szeretném, ha az egyéni szép pillanataimba belezavarna az az érzés, hogy iszonyúan hiányzik valaki innen mellőlem.
- Tényleg megtanultad?
- Kezdesz elbizonytalanodni. Látom, fáj, hogy egyedül és képes vagyok magam jól érezni.
- Nem fáj, csak csodálkozom. Nem sokszor vagy rá képes.
- Vagy csak úgy döntök, hogy inkább engedem és kesergek kicsit, mert az néha jól tud esni.
- Egy darabig, aztán meg a béka segge alatt találod magad két méterrel.
- Tudod, "legalább van honnan felállni". Igenis jól érzem magam egyedül bármilyen hihetetlen. Itt és most, tudom értékelni, azt amim van és képes vagyok elfogadni, hogy most ennek van itt az ideje, most ezt kell megtapasztalnom. Tudom, hogy tanít valamire, hogy vezet valahová és képes vagyok meglátni az értékeit. Képes vagyok egyedül is egész lenni akkor is, ha ez időnként teljesen megborul bennem és kiegészületlennek érzem magam. Most épp jó és semmi szükség arra, hogy elrontsd ezt a pillanatot.
- Húha, akkor nekem itt semmi dolgom. Megyek máshová hangulatot rombolni meg tökéletes pillanat-lehetőségeket szertefoszlatni! Na pá!

óhaj az éjszakához.

Aznap reggel kinyitotta a szemét, hagyta, hogy a reggeli fény megvilágítsa az arcát, majd úgy döntött, nem kel még ki az ágyból. A nyakáig húzta a takarót és elhatározta, hogy egy kis időt most csak álmodozással szeretne tölteni. Az álmaira gondolni, a jövőbeli tervei megvalósulására, azokra a szép pillanatokra, amit a jövő tartogat számára. Elképzeli és ezzel kissé valóságosnak is fog tűnni az egész. Milyen jó lesz elmerülni abban az álomvilágban, amit csak ritkán enged meg magának amiatt, hogy betartsa azt a szabályt, amire saját elméje figyelmeztetni szokta: "Ne az álmaidban élj!"

A nyugodtság lassan átjárta a testét, a gondolatai lecsillapodtak. Olyan érzés volt, mintha elmerült volna egy nagy kád vaníliaillatú habos vízben és a világ minden problémája kicsit messzebb került volna tőle.

Elképzelte, hogy a dolgai rendeződnek. Elégedett a testével, a családi problémák lecsillapodnak és mindenki megnyugodhat, hogy az egészsége tökéletes és hogy azzal a fiúval végre élete hiányzó része is kiegészül.Elképzelte, ahogy apránként fejlődésnek indul a kapcsolatuk, ahogy egyre bátrabbak lesznek és mernek tervezni, ahogy lassacskán a kettő közelít egymáshoz és a "te meg én"-ből idővel "mi" lesznek. Ahogy belemerült ebbe az érzésbe, hirtelen belehasított tudatába a Félelem.

"Biztos, hogy ez kell nekem? Ez az én Utam? Erre vágyom igazán vagy csak egyszerűen már annyira megszoktam, hogy sóvárgok utána, hogy már nem is merek más lehetőséget adni magamnak..?" Ezekhez a gondolatokhoz azonnal társult a bizonytalanság érzése és legszívesebben elmenekült volna a gondolatai elől, mert nem akart ezzel szembenézni. Azt gondolta, hogy majd belekapaszkodhat a szokásos rózsaszín felhőcskéibe, amik majd messzire repítik és kicsit megszabadulhat a mindennapi szürke valóságtól. De aznap reggel ez nem működött.

Kétségbe esett, hogy mi változhatott az utolsó ilyen alkalom óta? Elkezdett a megérzéseire hallgatni, de azok csak mind jobban összezavarták és már nem tudott különbséget tenni a józan ész és az intuíciói közt. Ezzel tulajdonképp sikerült olyan szinten összezavarnia magát, ami csak növelte benne a kétségbeesés érzését.

"Ha már az álmaim sem az enyémek, akkor mi maradt..?" -kérdezte magától. Válasz persze nem jött, csak a néma csend és az üresség.

Aznap reggel nem mert többet játszani. Már nem tartotta vaníliaillatúnak ezt az állapotot, már nem tudták feltölteni az álmodozással töltött percek. A valóság szürke fátyla borult arcára és ő lehajtott fejjel, kétségbeesett szemekkel ült fel az ágyban.

Az érzés, hogy intuíciója elhagyta, félelmetes magányosságot idézett elő benne. Összezavarodott és legszívesebben tényleg elmenekült volna egy olyan helyre, ahol nem bántják a gondolatok, ahol csendben lehet végre legbelül és tisztázhat magában mindent, ami most zavaros. Tudta azt is, hogy ezt elérheti itt a Valóságban is, de csak kemény munkával. Ki kell takarítania felesleges gondolatait, fel kell hagynia az ilyen szintű álmodozással és ki kell jelölnie azokat a célokat, amik fontosak számára.

Célokat? Amik fontosak? Ismét összezavarodott.

Úgy tűnt, mintha a célok egy időre teljes mértékben magukra hagyták volna. Valószínűleg csak azért, hogy bebizonyosodjon: ha igazán fontosak, majd úgyis újra megtalálja őket.

Hajnali negyed négy.
Hazalépkedtem fáradt lábaimmal, kimerült testemmel és majdnem elsétáltam egy halom lehullott levél mellett, de aztán eszembe jutott... Ez egy olyan pillanat, amit nem szeretnék kihagyni.
Visszasétáltam hát, cipellőim lágyan beletúrtam a narancssárga levélhalomba és megálltam. Éreztem, ahogy a nedves levelek illata felszáll és jelzi az őszt. Eljött. Lépkedtem még párat, felnéztem saját ablakomra és éreztem, nekem nem itt kellene most lennem.
Ha hazaérkezem, hozzád szeretnék érkezni.
Ha fáradt a testem, melletted szeretném pihentetni.
Ha nyugalomra vágyom, melletted szeretnék megnyugodni.

Arra lenne szükségem, hogy valaki igazán hazavárjon, akkor is, ha hajnalban érkezem.
Melegen tartsa nekem az ágyat, a közös ágyat, ami mindig félig hideg, ha nem vagyok otthon.
Szükségem lenne arra az érzésre, hogy "Dejó, végre itt vagy..." és aztán egy meleg, szorító ölelésre, amiben benne van minden, ami az előző óráimból annyira hiányzott.
A kiegészülés, a beteljesülés, az egység-élmény.

Nem vágyom másra, csak arra, hogy legyen egy ember, akihez igyekezzek hazaérni, aki melegséggel üdvözli megfáradt testem-lelkem, aki ha megölel, teljes szívből érezhessem: Itthon vagyok. Végre.

Ennyi.

Aznap este a lány kapott valamit, amivel hirtelen maga sem tudott mit kezdeni.
A könnyű kis tárgy ott feküdt az ölében és várta, hogy végre történjen vele valami. De a lány hozzá sem mert érni, félt, hogy hirtelen valami megváltozik, talán elhisz olyat is, ami nem is létezik, talán túlgondolja az egészet és engedi visszatérni magába azt az érzést, amit szögesdróttal kerített be és hat lakattal őriz a szíve legbensőbb rejtekében. Az érzést, amit egyértelműen nem engedhetett szabadjára, mert akkor újra elveszett volna érzelmei kavalkádjában és onnan egyhamar nem került volna ki győztesen. Tudta, úgyhogy csak nézte azt a könnyű kis tárgyat és próbált tőle elvonatkoztatni. Nem tehetett mást, egyszerűen nem volt itt az ideje. De aztán egy apró résen, amire nem ügyelt eléggé, mégis kiszökött...

Abban a pillanatban, amikor újra úgy ölelte át a Fiú, ahogyan azt az Álmaiban tette.
És amikor úgy ért hozzá, ahogyan azt oly sokszor kívánta.
És amikor azt érezte rajta, hogy néhány perc erejéig ő maga is elveszett a letagadott érzelmei áradatában.

Ritka alkalom volt az a Lánynál, hogy teljesen az adott pillanatban tudott lenni. Akkor és ott elhatározta, hogy nem hallgat a hangokra, amik olyan dolgokat súgtak a fülébe, amik rendszerint összezavarták és menekülésre késztették. Eddig mindig hallgatott rájuk, mert a sajátjainak gondolta őket, de azon az estén száműzte őket a gondolataiból, azok pedig megengedően tovább is álltak. Eleinte egyedül érezte magát amiatt, hogy nem kell minden mozzanatot, mondatot és tettet újra és újra értékelnie és elhelyeznie az értékrendszerében, de aztán elkezdte élvezni a helyzetet. Önmaga lehetett és önmaga is volt. Ön-maga. Azaz egyedül. Eldönthette, hogy befogadja-e mindazt, ami történik és megengedi, hogy megtörténjenek vagy inkább támaszkodik a félelmeire és távol tart magától minden olyan eshetőséget, ami miatt aztán újra összetörve találja magát lelke egyik sötét és hideg folyosóján, amint épp a darabjait szedegeti össze a földről, hogy aztán újra összeilleszthesse azt, ami már soha nem lesz olyan, mint régen.
Úgy döntött, hogy elengedi magát.

Érzett, látott és tapasztalt.

Az ujjak összefonódását
A szemek pillantását
A takaró melegét
Az éjjel leheletét.

A bőr simaságát
A testek simulását
Az ölelés erősségét
A bújás jóérzését.

A szabadság szárnyalását
A függöny árnyalását
A zene áthatását
Az Igazság láthatását.

(Ő maga sem tudja
mi volt igaz ebből,
nem tudja honnan vérzik.
Talán feltépett sebből?

Csak a múlt fogsága
vagy egy új kezdete?
Egy kifosztott szív
éhbér-keresete?)

Ujjak egybefonva
sebek összeforrva
egy testté lettek
szívük kipakolva.

S hogy utána mi maradt?
Egyetlen emléke.
Az utolsó ölelés
puha-melegsége.

Úgyis mindegy

Ha hiányzol?

Csak hallgatok.

Szünetek közt tapogatok.

Két erős

szívdobbanás közt

a semmibe markolok.

Ha már úgy fáj,

hogy alig bírom…

Mondataim ide írom.

S ha nincs már

se szó, se mondat

lelkemet álomba sírom.

Emlékképek,

szürkék, suták.

Ez már a múlt.

Vizes utcák,

meleg fények,

forró tea.

„Köszönöm, kérek.”

(A lelkedből is.

De el nem érlek.

Akarhat tán..?

Nem remélek.)

Mindig "majd holnap..."

Ady Endre: Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

...

Amikor azon a csillogó, párás estén távolról láttam egy alakot a téren, két dologra gondoltam:


Először arra, hogy kérlek, ne ő legyen az.


Másodszor pedig arra, hogy kérlek, ne Ő legyen AZ!


Nem tudnék még egyszer lemondani Róla.




És félek, hogy már nem is akarnék.

...

- Miért remegsz?

- Beszéltem vele.
- Ideges vagy?
- Nem, csak mindig jön ez a megmagyarázhatatlan, kontrollálhatatlan remegés... Valami furcsa izgalom, mintha valami bűvös szóra várnék és felragyogna a világ...
- Ezért remegsz? Hátha eljön a soha el nem jövendő?
- Magam sem tudom pontosan. Csak érzem legbelül, aztán észreveszem saját magamon. Olyan, mintha fáznék. Közben belül mégis fűt valami.
- Mit érzel ilyenkor?
- Már olyan rég beszéltünk! Már majdnem elfelejtettem, amikor megint előbukkant a Nagy Semmiből. Már az arcát sem láttam magam előtt, már az illatát sem éreztem! Aztán egyszer csak elkezdte küldeni a betűket, egymás után... Izgalmas és mégis érthetetlen.
- Vagy talán inkább értelmetlen az, ahogy túlreagálsz mindent.
- Persze, ennek mestere vagyok.
- De most már ne remegj. Egyébként nem attól remegsz ám, mint hiszed...
- Hát persze, te még ezt is jobban tudod nálam! Majd te megmondod, hogy mitől van, igaz? Nagyokos.
- Valószínűbb az, amit én mondanék, mint amit te hiszel.
- Soha nem veszed komolyan az érzéseimet! Egy pillanatig sem! Vakmerő, vattacukor-álmoknak titulálod, egy másodpercig sem gondolnád, hogy igazi, mély érzelmek, amik onnan, legbelülről törnek fel és súgnak..!
- Nem egészen erről van szó...
- Gondoltam! Megint én beszélek badarságokat! Tudod nem minden a logikus gondolkodás! Igenis van lélek és igenis vannak érzések, érzelmek amik fontosak! Jó lenne, ha a nagyokos fejedet néha félretennéd és megpróbálnád használni azt is, ami az észérveken túl van..!
- Én ezt aláírom... De meg sem hallgatsz.
- Mert elegem van abból, hogy folyton beleokoskodsz mindenbe! Érzek valamit, te meg megmagyarázod, hogy miért értelmetlen, miért irreális, miért vattacukor-álom!
- Akkor sem azért remegsz, amiért hiszed.
- Akkor tessék! Mondd meg! Legyél okos és fejtsd meg mi ez a megfogalmazhatatlan, megfoghatatlan különleges érzés, amit átéltem! Legyen egy épkézláb magyarázatod és én azt fogom mondani, hogy igazad van, ennek van alapja! Na mitől van a remegés? Hajrá! Gyerünk.
- Csak attól, hogy kint iszonyú hideg van...
- ...és?
- ... és te elfelejtetted becsukni az ablakot.

mertcsak

Vers az ürességről

Egyetlen vers sincsen

mi szavam kimondaná,

egy szó se, egy hang se

mi lelkem elsuttogná.

Nincs egy betű vagy akár kép

mi leírná mit érzek,

nincsen gyógyír arra

ahogyan most vérzek.

Mert ordít az üresség,

ordít a nagy semmi.

Ordít az, mi most halk,

ordít minek kéne lenni.

Szólalna, ha lenne

szó vagy hang mi tudná

mi az a nagy semmi

mi most bennem dúskál.

Szenvednék és sírnék

ha lenne mivel -

de nincsen.

Örülnék és szólnék

"ez legnagyobb kincsem!".

De se kincs, se könny,

se talpamnál, se fönt,

nincs már bennem érzelem,

többé már nem lételem.

Csend van s néha kongás.

Kirabolták a kuckót,

hol érzelmeim laktak,

csak tépett és meghurcolt

darabjaik maradtak.

Cifit-cafatok, dirib-maradványa,

szívem kuckójának

Marianna-árka.

Magaddal vitted,

amit mozdíthattál,

magad sem gondoltad,

hogy így kifosztottál.

Lehetek hálás

vagy átkozhatlak néha

ezért az ürességért.

De neked csak tréfa.

Hozzád tudom úgysem

juthat el a szavam.

Maradok hát inkább

üresen s egymagam.

- Na mivan, vége?
- Köszi a kérdést, igen, jól vagyok.
- Nem is ez volt a kérdés.
- De az egyik a másikból következik.
- Tehát akkor vagy jól, ha végre elmúlt belőled AZ?
- Akkor vagyok jól, ha azt érzem, hogy legalább békén hagy. Ha nem ezen gondolkodom minden szabad percemben, ha nem tépi szét a lelkem naponta hatvanszor, ha nem gyűlik össze a könny a szemeim sarkában, ha megérzem valahol az illatát.
- És már teljesen biztos vagy benne, hogy elmúlt? Letetted mint a dohányos a cigijét, leszoktál róla mint egy ex-frusztrált a körömrágásról? Nem hiányzik?
- De. Hiányzik még néha. Viszont megértettem, hogy a kedvemért soha nem fog megváltozni.
- Állítólag ennek úgy kéne működnie, hogy nem is akarod megváltoztatni a másikat, egyszerűen csak úgy szereted, ahogy van.
- Gyakorlatilag pedig úgy működik, hogy jó esetben az alap dolgaitok rendben vannak, csak kicsit változnia kéne egyiknek vagy másiknak, de ez nem mindig következik be. Érted. Nagy a különbség. Az egyik alapból el van rontva, mert olyan problémák vannak, amiken nem lehet csak úgy változtatni, a másik meg alapból rendben van, csak éppen van pár dolog, amin lehetne változtatni ahhoz, hogy még jobb legyen.
- Szóval ennek a kapcsolatnak az alapjaiban volt a legnagyobb probléma.
- Igen.
- Miben?
- Több volt benne a szenvedés, mint a boldogság. Felborult az a nagyon kényes egyensúly, amire mernél alapozni. Talán ezért sem tudtam igazán hinni benne egy pillanatra sem. Talán leges-legbelül valami súgta, hogy nem elég a szerelem, nem elég a hit, a remény, nem elég a harc és nem elég az idő. Vannak dolgok, amiken mindez nem változtat, mert alapjaiban megváltoztathatatlan. Legalábbis számodra.
- Ez azt jelenti, hogy jön majd valaki más, akinek sikerül?
- Ennek meg van az esélye. Ahogyan annak is, hogy örökre így marad és ezzel kell együtt élnie. Majd köt egy kompromisszumot valakivel vagy valaki ővele és lesz egy viszonylag normálisnak, átlagosnak tűnő kapcsolata. Úgyis az egyszerűségre törekszik.
- Én úgy tudom, hogy a szerelem minden, csak nem egyszerű.
- Talán lesz majd mégis valaki, akiért feladja azokat az elképzeléseket, amikhez még ragaszkodik. Ha jön a "Nagy Szerelem", az ember mindent képes feladni csak azért, hogy igazán megélhesse. Talán saját magát is.
- Te meg mernéd tenni?
- Egy ideig biztosan. Tudnám módosítani a fontossági sorrendet az életemben. De aztán úgyis rájönnék, hogy ha a számomra fontos és kedves dolgokat háttérbe szorítom a szerelemért, akkor az egy idő után nem fog tudni boldoggá tenni. Mert nem valósulna meg az a beteljesülés, amikor azt érzem, hogy "Igen, most minden rendben, most minden tökéletes". Képtelen lennék átadni magam ennek az érzésnek, miközben szépen sorban lemondok az álmaimról, csak azért, hogy szerethessek és szeressenek.
- Mert aki igazán szeret, az úgy is segít beteljesíteni őket?
- Mivelhogy bennük szerepel. Márpedig az fontos szerep.
- Jó lehet a részese lenni valaki legszebb álmának.
- Talán te is a részese vagy, csak még nem tartasz ott, hogy összeálljon az a bizonyos kép. Amikor van az a pillanat, hogy megáll a világ, mintha mindent beragyogna valami földöntúli fény és elveszted az idő,- és térérzékelésed, csak egyet érzel de azt hihetetlenül biztosan, hogy EZ JÓ. Hogy boldog vagy, hogy ez életed nagy pillanata, hogy ha lehetne így maradnál örökre, csak úsznál a fénnyel, az érzéssel, ezzel a végtelennek tűnő, mámoros érzéssel...
- Aztán magadhoz térsz.
- Igen, de már benned van a Bizonyosság. Hogy ez igenis megtörtént, veled történt és már a részeddé vált. Onnantól hiszel abban, hogy vannak csodák, hogy a tündérmeséknek némileg mégiscsak van alapja. Hogy keményen meg kell küzdeni egy-egy ilyen pillanatért, de megéri, mert valami odabent megváltozik. Valami felragyog és megvilágítja az összes sötét pontodat belül. Ragyogtat egy ideig, majd tovaszáll, de elfelejteni soha nem fogod.
- Mámoros... Kár, hogy csak olyan ritkán fordul elő.
- Azért gyakran adottak a lehetőségek, csak félünk élni velük. Felünk egy új kapcsolattól, miután megégettük magunkat. Félünk megélni az érzéseinket, félünk kiadni magunkat, mert akkor törékennyé és sebezhetővé válunk. Emiatt bezárkózunk és inkább nem érzünk semmit, csak ne szerezzünk egy újabb harci sebet.
- Ezek a "harci sebek" kedvenc témád lehet.
- Csak mert engem is "díszít" egynéhány.
- Megmutatod őket?
- Vannak láthatóak és láthatatlanok.
- Melyik fájt jobban?
- Mindegyik más. Mindegyiknek megvan a maga története és egyik sem kellemesebb vagy fájóbb a másiknál. Mindenkinek vannak, de a legtöbben rejtegetik őket. Mintha soha nem vesztettek volna el még egyetlen csatát sem, mintha soha nem szereztek volna még egyetlen sérülést sem. Ha egyszer egy napra láthatóvá válna, hogy ki mennyit szenvedett az életben, csupa összetört szívű, megsebzett emberrel találkoznál. Csak az nem élt igazán, aki nem szenvedett még szerelmi bánattól, a reménytelenség érzésétől, a magány fájdalmától.
- Ezek nagyon szomorú dolgok, viszont erőssé teszik az embert.
- Ezért kapjuk meg azokat a feladatokat, amiket megkapunk. Hogy megoldjuk őket. Kihívás mindegyik, de ha sikerül, a legjobb érzés az, ha kihúzott háttal, megerősödve mondhatjuk bele a világba, hogy "Sikerült!!!"
- Kérdés, hogy milyen áron. Hány emberen kellett áttaposnunk közben, hányszor okoztunk fájdalmat ezalatt?
- Csak az tudja tiszta szívvel azt érezni, hogy sikere van az adott feladat megoldásában, aki mindezt úgy csinálta végig, hogy közben nem gázolt át senki szívén.
- Néha óhatatlan. Néha neked is "nem"-et kell mondanod, néha fáj a másiknak az igazság.
- Ennél már csak az a rosszabb, ha úgy mondasz "nem"-et, hogy közben legszívesebben "igen"-t mondanál. Hogy tudod, érzed belül, hogy magadnak nehezítenéd meg az életed, de vállalod, mert vállalnod kell, hogy ha kell változol, ha kell harcolsz, ha kell szembemész a világgal, de követed azt, amit a szíved diktál és nem fogod be a füled, ha az igazságot odasuttogja.
- Azt hiszem alapvetően ebben különböztök.
- És ez egy olyan súlyos különbség, ami elválaszt minket egymástól pont annyira, hogy a hitem, a reményem és a szeretetem is pusztába való kiáltás. Hiszen úgysem hallja meg.
- Befogta a füleit. Nem hallgatja meg a belső hangot, ami odasuttoghatná...
- Az én hangom pedig már elfogyott. Túl sokáig kiabáltam a széllel, kifújta belőlem azt az utolsó, egyetlen hangot is, amivel azt üvölthetném a semmibe, hogy "SZERETLEK!".

Ami talán egyszer a Minden volt, mára már a Semmié lett.

keress gombot, varrd fel szépen, aztán értelmezd kétféleképpen.

Okés? Megkaptad? Olvastad? Vetted? Vágod? Kened? Értelmezed? Van számos mezed? Esetleg nemezed? Nem ezed! Nemezed. Színes, kékes, menedékes, kívül bélelve, belül ékelve, mosollyal, modorral, gombolyaggal, de jó illatúval, olyan vaníliás, eperédes, mint az élet, keserédes, finom ízű, mégis komor, hatására gyakran mozdul meg a gyomor, kifelé jönne az, ami egyszer bement. De most nem erről szól a versem, csak annyi volt a kérdés, hogy vetted-e amit vettem? Sugalmaztam, kijelentetem, nutellával jól megkentem, nyald le a kést, olyan édes, ha recés a széle, olykor rémes, de ne ijedj meg, nem fog fájni, majd megpróbálom kitalálni mire megy ki ez a játék, napfény van-e vagy csak árnyék, szemből süt bele a szembe, vagy sötétség jut eszembe, hogy hol a lényeg, hogyha félek? Vagy épp akkor ha bátor vagyok, kitárt szívek, kitárt karok, reménytelen pillanatok, szép mosolyok, kedves szavak, néha-néha szívbe marnak. Mint a kígyó éles foga, mint tornádó gyilkos torka, mint sasnak éles karma, ez lenne az igaz karma? Az történik, aminek kell vagy pont mindennek ellentéte valósul meg minden nappal, hol éjjel fáj hol meg nappal, hol emlékszek hol meg élek, előfordul, hogy félek. Mentsd meg magad, drága angyal, fogd a szárnyad, húzd a szarból, húzd ki magad, egyenes hát, melleket ki, levegőt be, fájdalmat ki, messze menjen, soha többet ne keressen, vagy ha igen, értelmesen, érezzem, hogy visz valahová megtanulni azt mit nem kár, akkor is, ha sokáig tart, akkor is, ha kell kivont kard, akkor is, ha pofára rá kell esni néhanapján majd felemelni. Fejet porból, arcot sárból, kezeket a súlyos láncból, engedd azt el, csak rabbá tesz, bekerít az, nem védelmez. Láncokat le, szívet kitár, őszintén és hittel kivár. Megvárja, hogy megváltozzon az, ami tán soha nem fog, de esélyt ad, nem szarik be, máshogy lesz az, amint hitted. Vágod, vágod? Érted, érted? Nem értem van. Inkább érted. Pozitív, hogy ezt megérted. Feltéve, ha tényleg érted.
Megsemmisül, megszületik. Minden nappal lejjebb esik, majd szépen lassan emelkedik. Megízleli, megtanulja, megszívleli mi a munka. Belül zajlik, kis összegért de nagy az ára. Nem készül egy kaptafára. Tök egyedi, kézimunka, csak ma, csak most akció egy randevúra. Találkozó önmagaddal, mire megy ki, mire lesz jó? Őszinteség, önbevallás, ha letisztázod, ki lesz hálás? Önmagad? Te? Önmagadnak? Jaj de jó, hogy önmagad vagy! Szívsz is vele, nem keveset, ha a kifogást nem keresed, csak megnézed azt, épp mi zajlik, kívül-belül mi hallatszik? Mit lát más és mi van mégis, mi az igaz, mi a tézis? Hazudhatnál, de már minek? Belül langyos, kívül hideg. 36 fok, épp nem hőség, elviselt elegendőség. Csak épp üres. Szelektíve. Ki lett dobva a fél szíve és most épül helyére egy ismeretlen pont az i-re. Mindegy is az, nem ez a lényeg, inkább az, hogy nem egy féreg rágja át a húsát éppen, hanem döglik s hagyja épen. Minek oda, szebb az annál, elrontani nem akarná. Kedves tőled kicsi féreg, hogy az igazat ennyire féled, hogy keresel másik szállást, oda rakhatsz szép új rágást. Menjél szépen, máshol hívnak, ott nincs helyed, ahol sírnak. Van ott más gond, hagyjad szépen, had oldják meg valamiképpen.
Hát ennyi van, tea vajjal, kend el szépen, langyos kézzel félmerészen, aztán kóstol, hátha finom, én mindettől óvakodom. Gyenge vagyok vagy épp hogy bátor, kábé min egy aligátor. Nagy a szám meg van pár fogam, csattogtatom, hátha rohan szerencsétlen aki látja, rémisztgetem, hogyha hátha elkerül a spanyolnátha. Veszélyes az, fáj az belül, fejlődni kell, hogy kikerülj belőle ép ésszel-szívvel, a szerelem-szó ide épp rímel. Ugyanis az, a rohadt nátha, felüti fejét aztán lépsz hátra, kettőt is vagy inkább hármat, mert ott a veszély, nem fordít hátat. Na most menekülj kedves kroki vagy légy merész, fogakat ki, rohanj neki, mint fejjel a falnak, aztán nézd meg, mit akarnak? Összetörni, megmenteni? Boldogságot beletenni? Kivenni a saját részük, aztán "bocs de le kell lépnünk..."? Ilyen pakli, nem látod át, vagy terítsd ki vagy a rabok f@szát, nem gondolod, hogy még egyszer belemegyek felnőtt fejjel? Mondd, minek az? Jólesz máshogy, érzelmek nélkül is jól elvegetálok. Nem kell tapasz, nem kell talat, dől belőlem a tapasztalat. Aztán milesz? Ígymarad-e? Ne azt kínozd, kinek nem inge. Adj rá pulcsit, az jó meleg, szeretettel telve kerek, óvd meg szegényt tenmagadtól, nem elég az, ha ő harcol. Védd meg, szoríts jól magadhoz, közelít a szív az agyhoz. Elgyengül már pár pillanat, jaj csak ne add most önmagad. Vicceld el és tekingess el, hátha majd valaki felel, a kérdésre, hogy ezt most miért? Miért vagy hűvös, miért vagy kimért? Biztonságos. Mondod halkan. Véleményed hajthatatlan. Így maradtál, tán így is maradsz, ha csak lassan nem változtatsz.
Ezután is jó lény Morzsa! Ha kedvet kapsz a tyúkhúsra, olyat válassz, amelyik ép. Csinos lábak, formás fenék. Nem kell az agy, nem kell szív se, -Azzal csak baj van. - mondta az ipse, ki már sokat, sokfélét látott, kapott s adott néhány átkot. Maradj hideg, békacombos, rántva, sózva, nyálkafoltos. S hogyha mégse, az nem hiba. Felelősség-taktika. Sakkozni kár, puszta kémia. Énis kellek, teis kellesz, szép elmélet s nagyon ritka.

Hol is kezdtem? Már nem látom, elborít egy szantál-álom, lényegemet nem találom. Ja csak annyi, hogy nem tudni, hogy ez bál lesz vagy csak buli. Hogy a faluba-e vagy inkább sziti, hogy nagyon-e vagy csak kicsit.

Nincs bennem más, csak üresség.

Végre.

- Szia!
- Szia.
- Gyere be.
- Őőő, csak elköszönni jöttem.
- Már mész is?
- Megyek.
- De hát... hova?
- Elég messzire. Valószínűleg soha többet nem látjuk egymást.
- Nem értem, miről beszélsz. Áruld már el hova mész?
- Csak elmegyek innen... A közeledből.
- Nem is vagyunk közel! Miattam nem kell elmenned, hé!
- Nem miattad. Magam miatt.
- Most mondtad, hogy a közelemből. Egészen úgy hangzott, mintha miattam mennél el.
- Nem biztos, hogy el tudom úgy mondani, hogy értsd. Nem negatív értelemben miattad.
- Ha valaki miatt elmész egy helyről, ahol sokáig voltál, annak komoly oka lehet és valószínűleg ennek az oknak eléggé kell fájnia ahhoz, hogy az illető maga mögött hagyjon egy helyet, emlékeket, a lába nyomát...
- Valaki szívében.
- Hogy mondtad?
- Úgy, hogy nem csak magam miatt megyek el.
- Bántott valaki? Vagy megbántott?
- Nem szándékosan.
- Nem értelek. Felvilágosítanál? Kezdek összezavarodni.
- Elbúcsúzni jöttem, mert nem maradhatok itt tovább. Eljött az ideje, hogy tovább lépjek. Nem bírom már tovább ezt a terhet cipelni magamon, mert úgy érzem, már nincs értelme. Hosszú ideig hittem abban, hogy megéri a szenvedés, hogy lesz majd egy nap, amikor minden világossá válik, amikor megértek mindent, ami addig annyira zavaros volt. Csak vártam és vártam és ez a nap nem jött el. Elteltek napok, hetek, hónapok és bennem mit sem változott. Az érzés megmaradt és egyre mélyebb lett a seb a szívemen és egyre jobban fájt. Idáig bírtam és most úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom ezt a fájdalmat, mert nincs értelme tovább kapaszkodnom egy olyan álomképbe, ami soha nem fog megvalósulni.
- Nagyon nagyot csalódhattál.
- Magamban.
- Azért, mert kitartottál az álmod mellett?
- Egy olyan álom mellett, aminek esélye sincs megvalósulni. Ami örökre csak egy álom marad, egy felhő, amit kergethetek akár éveken át, mégsem jön el az a pillanat, amikor végre a kezeim közt érezhetem legalább egyszer. Csak egyetlen egyszer.
- De az álom pont attól szép, hogy álom. Hogy nem valós. Hogy az álomban bármi megtörténhet, ami egyébként nem történik és beleélheted magad, elképzelheted, hogy milyen lenne, ha megtörténne...
- De attól még soha nem fog.
- Nem ilyennek ismerlek. Mindig arról beszéltél, hogy az embernek hinnie kell az álmaiban, tennie értük és akkor nincs lehetetlen, akkor megvalósul! Most pedig itt állsz, leeresztett vállakkal, egy táskával a kezedben, amibe beletettél minden reményt, minden hitet és most elmész a folyópartra és elereszted az egészet, elengeded a mindenségbe?
- Én hittem az álmaimban. Tettem értük. Türelmes voltam és kitartó. Megpróbáltam emellett normális életet élni. Megpróbáltam másokkal. Megpróbáltam egyedül. Megpróbáltam elengedni az álmot majd újra és újra visszatértem hozzá, mert minden egyes porcikám azt súgta, hogy ne hagyjam veszni, ne adjam fel a reményt. De túl sokáig hitegetett a sors. Belefáradtam és úgy érzem, semmi értelme tovább harcolnom.
- A harcos nem attól harcos, hogy megnyer minden csatát. Néha elveszíti. Akkor visszahúzódik a saját kis kuckójába, megpihen majd újra összeszedi magát és újra harcba áll.
- Néha belefárad a harcba és inkább elmenekül.
- Szóval menekülsz.
- Megpróbáltam minden mást, nem ment. Hát akkor nincs más, mint hogy feladjam és elkezdjek hinni valami másban.
- Vagy inkább valaki másban?
- ...
- Tanulj meg először önmagadban hinni.
- Per pillanat képtelen vagyok rá. Egy olyan úton jártam mindeddig, amit a legőszintébb, legtisztább, legigazabb útnak hittem. Aztán egyszer csak visszanéztem és mindez tovatűnt. Soha nem is létezett, csak a fejemben élt.
- Talán inkább a szívedben.
- Már magam sem tudom.
- Akkor most elmész?
- Ne késztess hezitálásra.
- Nem, nem. Elég határozott vagy te ahhoz, hogy eldöntsd. Ha úgy döntöttél, hogy mész, úgyis eltűnsz innen.
- Lenne még, ami vissza tudna tartani.
- Ha menni akarsz, inkább indulj, ahelyett, hogy bizonytalankodsz és visszatáncolsz.
- Igazad van, hiszen búcsúzni jöttem. Akkor... Isten veled.
- Minden jót. Gyógyuljon meg az a seb a szíveden.

És a lány ekkor gondolkodott, hogy mit mondhatna erre, de egy hang sem jött ki a száján. Semmilyen értelmes gondolat nem fogalmazódott meg az agyában. Csak sóhajtott egy nagyot, belekapaszkodott a táskába, amit a kezében fogott, mosolygott egyet, de a szemében végtelen szomorúság és üresség tátongott. Egy tekintet volt, ami beleégett annak a tudatába, aki látta. Akkor, ott, utoljára.


Elment a lány, eltávolodott a helytől, az emlékektől, az álmaitól. Eltelt annyi idő, hogy már csak ritkán jutott eszébe az az utolsó beszélgetés és mindaz, ami oda juttatta, hogy elhatározta magában: menekülnie kell.
Eltelt annyi idő és történt annyi esemény, aminek köszönhetően már csak ritkán jelent meg előtte az az arc, az a szempár, az a mosoly, ami akkor még teljesen a rabjává tette, aminek nem tudott ellenállni, amitől újra és újra azt érezte, hogy nem akarja, hogy vége legyen, nem, még nem... Voltak pillanatok, amikor még meg-megdobbant a szíve, ha egy hasonló arcot látott vagy megérezte valakin az illatát. Annak az érzésnek az illatát... És akkor nagyon fájt neki. De nem hagyta, megnyugtatta magát azzal, hogy már szabad, már nem él abban a fojtogató rabságban, már azt szeret, akit csak akar, arra gondol, amire csak akar és akár álmodhatna is újra, de már nem mer.

Egy nap furcsa érzés uralkodott el rajta. Érezte, közeledik az Őszinteség Pillanata. Lassan de határozott léptekkel közeledett felé, sugalmazva, hogy készüljön fel lelkileg érkezésére. A lányon úrrá lett a félelem. Tudta, hogy vannak olyan érzései, amit nem akar és nem is fog bevallani önmagának. Többet ártana, mint használna, akkor meg mi értelme? Miért kell újra a múltja miatt szenvednie, miért nem rejtheti olyan lakatok mögé, amiket soha többet, senki nem tud felszakítani, még ő maga sem? Miért kell ennyi idő után még mindig fájnia..?

Megérkezett. A lányra végtelen nyugalom telepedett. Már úgyis mindegy volt. Tekintete a végtelenbe meredt, mintha mellkasa mögött a szíve csak rutinból dobogna, minden szívverés egy üres, mély kongás lenne, aminek hangja a hajnali széllel egyre messzebb és messzebb kerülne a jelentől, valahova a semmibe szállna, aztán eltűnne, mintha soha meg sem született volna. Minden szívverés, ami azt jelentette, hogy él, már csak egy megszokás lett. Elkezdett forogni vele a világ. Belekapaszkodott a szék karfájába, szemeit lehunyta, fejét hátrabiccentette és várta, hátha eljön érte a halál. Tudta, hogy ha AZ az Érzés visszatér, teljesen elveszetté válik, soha többé nem lesz erős, magabiztos és hideg szívű. Pedig mennyi munkája volt benne! Mennyi ideig küzdött saját szíve ellen! Mennyi könnycseppbe került, hogy legalább egyszer kisírhassa magából a fájdalmat! A fájdalmat, amit az az Érzés okozott neki, ami soha el nem szállt belőle, csak néha vándorútra tért, majd a legváratlanabb pillanatokban újra hazatalált...
Elernyedt az egész teste. Feje oldalra biccent, haja arcára simult. És várt.
Ahogy közeledett az érzés, egyre gyorsabban vette a levegőt. És csak jött és jött, egyre közelebb és közelebb, már annyira közel járt, hogy csak egy újabb levegővétel választotta elé attól, hogy magába szippantsa újra és átélje az egészet elölről, azt a kínt, azt a fájdalmat, azt a szenvedést és azt a végtelenül felfokozott, őrült, zabolázhatatlan, mennyei érzést, hogy SZERETI.
Szívott egy mélyet a súlyos és párás levegőből, aztán csend lett.

Ott volt újra.
Vele.
Feküdtek az ágyon. Ő a fiú mellkasán pihent, nem szólt, csak hallgatta szíve dobogását. És minden egyes dobbanásnál hálát adott a Teremtőnek, hogy elküldte hozzá ezt az embert, akit életében először, ennyire tisztán és őszintén szerethet. Ami ennyire fáj, csak igazi lehet. Ami könnyű és fájdalommentes, talán meg sem történik. De ennek súlya volt. A szeretet súlya, a szerelem súlya, a felelősség súlya, a kimondott és kimondatlan szavak súlya, az érintések súlya, a tekintetek súlya, a tettek súlya, a soha meg nem oldott problémák súlya...
Aztán hirtelen ránehezedett a félelem: Mi lesz, ha elveszíti?
Nem akart erre gondolni. Csak becsukta a szemét, kezét a fiú meleg-puha mellkasára csúsztatta és elmerült ebben a végtelen nyugalomban. Az Egységben. Vele.
Tökéletes pillanat.
Nem volt többé félelem. Csak az az egy, tökéletesen tiszta, őszinte pillanat.
Ennyi volt az egész.
És ezzel véget is ért.

A lány megnyugodott. Légzése lassú és kiegyensúlyozottá vált. Még pár pillanat erejéig nem zavarták a zajok, a hangok, a fények. Hogy az emberek őt bámulják a szomszéd asztalnál, hogy a pincér aggódva tolja elé a pohár vizet azt kérdezve, hogy minden rendben van-e, hogy a homlokán végigfolyt izzadságcseppek a szemében könnyeivel egyesülve görögtek le, egészen az ajkáig... Ez a sós íz térítette észhez. Az, hogy fizikai formában is megfogalmazódott mindaz, amit átélt. Az izgalom okozta izzadtság, könnyekkel megfűszerezve és az a hatalmas energia, amíg egyik a másikkal egyesülhetett és megérkezhettek egy helyre, ami mindent magába fogad és elnyel...

- Ne haragudjon, muszáj megkérdeznem még egyszer, hogy minden rendben van-e önnel.
- Azt hiszem, nem.
- Hívjak orvost? Hoztam egy pohár vizet, igya meg, hozzak még valamit esetleg?
- Köszönöm nem. Csak kicsit megzavarodtam.
- Rendben. Ha segítségre van szüksége, csak szóljon, itt leszek a közelben.
- Köszönöm. De jól vagyok.

Maga sem értette mit történt. Álmodott vagy elájult? Esetleg valamilyen rohama lehetett? Megszállta valami démon és visszarepítette a múltba, amit már olyan rég maga mögött hagyott? Mi történhetett? Nem kapott rá választ, csak azt érezte, hogy az Igazság Pillanata valamit megváltoztatott benne. Mintha valami olyasmire jött volna rá, amit mindig is tudott volna, mégsem akarta érteni.
Megkérdezte magától: Mi történt? Mi volt EZ?
A válasz annyi volt, hogy: Visszatért.
De micsoda? MI tért vissza?

AZ az érzés.
Az Érzés, ami soha el nem szállt belőle, csak néha vándorútra tért, majd a legváratlanabb pillanatokban újra hazatalált...

Fészket rakott benne és új feladatra ösztönzi: Tanuljon meg élni vele, s ne ellene.