Egyszerű, régi(es) vers.

Nagy szerelmeim, kik voltatok
lelkemben oly nyomot hagytatok
amit kitörölni félek,
mert mind olyan emlékek,
mi szívemnek oly kedves.
S valahol keserves...

Hol jártok már régen,
időnként tudni vélem,
s jó sorotok remélem.
Most járuljatok elébem.

Törjetek bilincset,
hozzátok elém a kincset,
újra akarom látni!
A végtelenbe szállni,
mert oly sok boldog órát
mit veletek éltem át
azóta sem találtam,
csak a földön jártam.

Szerelem-magvakat
gyűjtögettem néha,
de rá kellett jönnöm,
hogy a mag csak csalfa léha!
S ha el is vetettem,
virágot én nem leltem,
csak sovány kóró maradt.
A szívem így szétszakadt.

Annyifelé téptem,
ahányat szerettem.
Annyifelé törtem,
ahányat megöleltem.
S hogy mi maradt belőlem?
A szívem, s azt is eltörtem.

Mert én akartam mindig,
hogy legbelül fájjon,
hogy a legmélyebb érzés
végre rámtaláljon,
ha kelljen felemeljen,
ha kell felzabáljon.

Így égtem el mindig
ezer fokos lángon,
s ha most hüvös is van,
majd újra megtalálom.
De ma már nem szenvedni,
megbizonyosodni vágyom.

Tudom, hogy lesz valaki,
aki nem csak jóbarátom.

Élvezd

... Élvezem, ahogy kinyílik a világ.



Ahogy szirmait bontogatva
belül megmozdul a lényeg
s önmagát megteremtve
megszületik az Élet.

Hogy nem kell ahhoz indok,
hogy mosolygjon a lelked,
egyszerűen elég,
ha béke van benned.

Élvezem a csókot
és a meleg ölelést,
s szépen megbecsülöm
azt a nagyon kevést.

Élvezem a hétfőt,
meg az összes napot,
mindegy mi a neve,
jó, hogy megadatott.

S olyan jó, hogy reggel,
mikor kinyitom a szemem,
látom azt, hogy fény van
s erő gyűlik bennem.

Belenézek mélyen
sok-sok emberszembe
s mindegyik tekintetről
más jut eszembe.

"Hogy te milyen szép vagy"
vagy hogy "érdekes, amit látok",
lehetnénk szerelmesek
vagy akár barátok.

Látok fáradtakat
meg sok szomorú szemet,
nekik oly szívesen adnám
hosszú ölelésemet.

Csak, hogy szebb légy világ,
én inkább szépnek látlak,
mert pont épp elegen
katasztrofizálnak.

S tudod, akkor látlak
a legszebbnek téged,
mikor éppen nagyon
élvezem, hogy élek.


Köszönöm neked, Élet!

A lehetőségről

- Mi van most benned?

- Kettősség.

- Agy és lélek, negatív és pozitív, hideg és meleg?

- Nem egészen. Talán mindegyikből bizonyos mértékben, de nem ennyire körülírhatóan. Az állandó, a jól megszokott és a változásra vágyódó énem találkozott most egy új helyzettel.

- Na és megrettenünk ettől az új helyzettől?

- Tudom, meglepő, de most csak a legkisebb mértékben vagyok megijedve. A megrettenés túl erős ide.

- Most olyannak tűnsz, aki biztos a dolgában. 

- Hogy lehetnék..? Akárhányszor biztos voltam eddig, a megérzéseim, azok a bizonyos hangok mindig félrevezettek. A beléjük vetett hitem tovaszállt. Abban sem vagyok biztos, hogy a megfelelő hangokra figyeltem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy amit "megérzésnek" hittem, inkább csak a "remény" volt. Amikor szeretnél hinni valamiben vagy valakiben és ezt annyira szeretnéd, hogy szinte magad is elhiszed, aztán amikor felteszel magadnak egy kérdést vele kapcsolatban, már automatikusan jön az a válasz, amit olyan szépen "bemagoltál" magadnak.

-Megfelelő intelligencia lévén szépen meggyőzöd magad, hogy ez neked miért is jó és hogy miért is akarod ezt ennyire.

-Pontosan. Tudod, amikor felállítod a negatív és pozitív oldalt, de tulajdonképp csak a pozitívra vagy hajlandó koncentrálni.

- Mert hát a pozitív gondolkodás ugyebár...

- Persze, de egy ponton túl már nem erről szól. Pontosan tudom, hogy mennyire fájdalmas szembenézni a száraz tényekkel, de ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor kénytelenek vagyunk ezen a kellemetlen vizsgálaton megjelennünk magunk előtt.

- Csak nehogy túlelemezgesd és túlmérlegeld a dolgaid...

- Egy ponton abbahagytam. Egyrészt azért, mert olyan szinten veszi igénybe az agykapacitásom, hogy más, fontosabb dolgokra nem marad energiám, másrészt meg mert meguntam túlbonyolítani a dolgaim.

- Veled meg mi történt? Fejre estél?

- Nem, csak egy olyan ember útjaival kereszteződött az én utam, akinek a keze belesimul az én kezembe.

- Tessék?!?

- Hogy is mondhatnám? Ennél pontosabban nem tudom megfogalmazni. Élhetnék még hasonlatokkal, de ebben a pillanatban úgy érzem, így tudom a legmegfelelőbben kifejezni azt, ami az utóbbi rövid időben történt velünk. 

- Rendkívül rejtelmes-sejtelmes. És akkor most folytatódik a "sikerszéria" és maximum két hét múlva kitalálod, megmagyarázod, hogy ő éppen miért totálisan alkalmatlan arra, hogy együtt menjetek tovább azon a bizonyos úton?

- Érzek némi cinizmust a hangodban.

- A saját hangod vagyok kisanyám, nem hiszem, hogy most nagyon rácsodálkoztál magadra.

- Jogos. A kérdés is egyébként. Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi éveim bontakozó kapcsolatai mind széles mosollyal és heves reakciókkal indultak el. Azt is világosan tudom, hogy milyen véget értek. Arra is emlékszem, hogy azonnal akartam mindent, a színskála összes színét, az érzelmek összes lehetőségét és persze mindegyiktől azt vártam, hogy lehetőleg felhőtlenül boldoggá tegyen és lehetőleg ebben a pillanatban.

- Azt ne mondd, hogy most nem ez van és most minden más és egyébként is...

- Elmondom mi van és úgy fogom mondani, hogy félreteszem a reménykedő és idealista énem. Baromi egyszerű: az az ember, aki most nyomatékosabban belépett az életembe, valami különleges nyugalmat, bizonyosságot és egy nagyszerű lehetőséget hozott magában.

- Magával, nem?

- Nem, mert ő nem a lehetőséget hozta, hanem ő maga az. Hordozza, de nem azért, hogy valamire megtanítson, tehát nem egy jelképes füzettel a kezében érkezett meg hozzám, hogy megírjon egy fejezetet Életem könyvében, hanem ő maga a lehetőség. 

- Teljes mértékben el vagyok ragadtatva és azt kell mondjam, hogy ez még mindig úgy hangzik, mint hogyha a pozitív és reménykedő éned fogalmazta volna meg eme sorokat.

- Mert nem látsz a mondatok mögé. Koránt sem azt mondtam, hogy meg vagyok győződve arról, hogy megtaláltam a megfelelő embert vagy révbe értem amióta megismertem, hanem azt próbálom szavakba önteni, hogy őt egy olyan lehetőségnek tartom, aminek érezhetően súlya, oka és értelme van. Tudom, hogy minden új emberrel valami újat tapasztalunk meg a világból, hiszen mindenki más-más felfogást képvisel, más értékeket tart fontosnak, más dolgok iránt érdeklődik és ha átadja az addigi tapasztalatait, csak a mi látóterünket szélesíti, ami persze fontos és sokat tanulhatunk belőle, viszont időnként eljön az a pont, amikor egy olyan emberrel találkozol, akinek az értékei, a tapasztalatai és a jövőképe egészen hasonló a tiéddel. Ahhoz már csak talán Isteni áldás vagy szerencse kell, hogy két ilyen ember úgy egymásra is találjon, hogy ott nem csak mint két külön személy legyen jelen, hanem mint Férfi és mint Nő, akik reakciókat és érzéseket, érzelmeket váltanak ki egymásból.

- Csak nem megérintett ez az isteni szikra?

- Szerencsés esetben erről beszélhetünk.

- És jelenleg melyik feled dominál, a lélek vagy az agy?

- Tartottam önvizsgálatot. 5O-5O százaléknál tartunk. Valószínűsítem, hogy ha újra a közelemben lesz, ez erős kilengést fog mutatni egyszer egyik felé, másszor pedig a másik irányba.

- Nem fogsz túlságosan is összezavarodni?

- Előfordulhat. Ez esetben majd csak hagyom magam, hogy az történjen, ami történni akar. Elengedem a zavart és visszatérek A pillanatba.

- Jó terv. Hogyan zajlik egy ilyen visszatérés?

- Először is tudatosítom azt, ahol éppen vagyok. Alaposan megnézem a környezetem, rákoncentrálok a helyre, majd tudatosítom saját magam. Olyan, mintha visszahelyeznéd az agyad a fejedbe és nem máshol kalandoznál, hanem csak arra figyelsz ahol épp vagy és amit épp csinálsz. 

- Kívülről nem is csinálsz semmit.

- Belül viszont koncentráció zajlik, amiről pontosan tudjuk, hogy kőkemény munka. Előfordul, hogy elmondom magamban, amit épp abban a pillanatban csinálok, például: Itt ülök és a blogomat írom. Skóciában vagyok, Edinburgh-ban, éjszaka van, én pedig ülök és magammal beszélgetek. Ez fontos és hasznos a számomra. - Ekkor elkezdem nézni magam kívülről. Amikor pontosan képes vagyok látni azt, aki vagyok és amit épp csinálok, igazából akkor van az a pillanat, amikor teljesen a jelenben vagyok. Ha a mélyebbre szeretnék menni ebben, akkor elkezdem megvizsgálni a gondolataim, de csak felszínesen. Megvizsgálhatom az érzelmeimet is, attól függően, hogy épp intenzíven érzek valamit vagy inkább a gondolataimban vagyok elmerülve. Például: Itt ülök, a blogomat írom és valami kellemes bizonyosságot érzek, izgalommal, kíváncsisággal fűszerezve és a gondolataim gyakran elkalandoznak egy bizonyos ember irányába. Ekkor mosolygok magamon kívülről és szinte külső szemlélőként vizsgálom saját helyzetemet. Látom, hogy ki vagyok, mit csinálok, mire gondolok és mit érzek. Tudod, gyakran előfordul, hogy amikor megyek az utcán, sietek épp munkába vagy szabadnapos vagyok és épp sétálok valamerre, igazából azt sem tudom, hogy hol vagyok, egészen addig, ameddig "magamba nem szállok". Amikor viszont tudatosul, hogy hol vagyok és mit is csinálok, akkor egyszerre egy szinte csoda lesz az élet, a jelen, egy varázslat, hiszen érdekes utak vezettek engem ide, ahol épp vagyok. Színt kapnak a házak, a fák, a jövő-menő emberek. Megelevenedik az addigi szinte statikus és észrevétlen táj. Szintén érdekes, hogy milyen embereket sodor felém az élet és hogy valószínűleg nem véletlen, hogy bizonyos esmberek mikor keresztezik az útjainkat. És ebben a pillanatban vissza is kanyarodtam oda, ahonnan kiindultam. Oda, hogy ha bármikor eluralkodik rajtam a kétségbeesés vagy a zavarodottság, csak bele kell éreznem abba, hogy nem véletlenül ülök ott, ahol éppen ülök és az sem a történések kuszaságának az eredménye, hogy épp amellett az ember mellett, aki mellet majd fogok ülni vagy feküdni pár nap múlva.

- Szóval tudományosan is bebizonyítottad magadnak, hogy annak bizony oka van, hogy éppen most és éppen így történnek a dolgok.

- Ez inkább olyan féltudományos és félspirituális.

- Meg félbarátnő, mi?

- Az. 

- Akkor ezek szerint jó helyen és jó időben érzed magad. Úgy is nézel ki, mint akinek most jó LENNI.

- Gyere, bújj a bőrömbe, próbáld ki.

- Viccelsz? Te magad küldtél kicsit szabadságra, most meg visszahívsz?

- Csak azért küldtelek, mert a kishitű és bizonytalan énem is valahol benned van elhelyezve. Meg a cinikus meg a szarkasztikus meg a ...

- Én vagyok a negatív oldalad?

- Nem, te vagy a túlreális oldalam. Aki néha már annyira tisztán és tényszerűen akarja látni a dolgait, hogy az már túlzás és értelmetlen is, hiszen leggyakrabban mindez nem annyira kézzelfogható és definiálható, ahogyan te azt tudni véled.

- Köszönöm, hogy kimondtad helyettem. Maradjunk annyiban, hogy ha ez az ember megérkezik és a közeledben lesz huzamosabb időn keresztül, egy időre visszavonulok és csak képeslapot küldök, hogy még véletlenül se feledkezhess meg rólam. 

- Hagysz egy kicsit engem is lazítani?

- Csak ha megígéred, hogy nem fogod túlagyalni a dolgokat. A szavait, a mondatait, a gondolatait, a cselekvéseit, a haja szála állását...

- Értem, amit mondasz. Tudod, mennyire nehéz ez nekem. De ezennel megígérem, hogy erősen megpróbálom elengedni az efajta görcseimet és inkább a pillanat örömére fogok koncentrálni.

- Miután elment és én végre visszatérek, úgyis kielemezzük majd együtt. Előre félek!

- Ne félj, nincs mi vesztítenem. A lehetőséget megkaptuk és amint újra együtt leszünk, újra meg fogjuk kapni. Kiderül, hogy tudunk-e, akarunk-e élni vele. 

- Akkor most engedd meg, hogy kicsit elromantikázzam és egyúttal el is bagatellizáljam ezt a helyzetet a "lehetőségről", a következő képpel és üzenettel:

- Ezt a képet látva természetesen olvadozni kezd a lelkem...

- Akkor bölcsen és mély együttérzéssel megállapíthatom, hogy te nagy bajban vagy kisanyám!

- Na szevasz, érezd jól magad a cinikus nyaralásodon, küldj képet, mi meg majd úszkálunk kicsit az örömben meg egymás ölében.

- Gumit húzni el ne felejtsetek!

- Milyen gumit?

- Hát úszógumit.

---

És így kezdődött el az, hogy Natika hozzálátott építgetni lelkében azt a bizonyos falat, aminek alapanyaga a bizalom, kötőeleme pedig az idő maga.