- Szia!
- Szia.
- Gyere be.
- Őőő, csak elköszönni jöttem.
- Már mész is?
- Megyek.
- De hát... hova?
- Elég messzire. Valószínűleg soha többet nem látjuk egymást.
- Nem értem, miről beszélsz. Áruld már el hova mész?
- Csak elmegyek innen... A közeledből.
- Nem is vagyunk közel! Miattam nem kell elmenned, hé!
- Nem miattad. Magam miatt.
- Most mondtad, hogy a közelemből. Egészen úgy hangzott, mintha miattam mennél el.
- Nem biztos, hogy el tudom úgy mondani, hogy értsd. Nem negatív értelemben miattad.
- Ha valaki miatt elmész egy helyről, ahol sokáig voltál, annak komoly oka lehet és valószínűleg ennek az oknak eléggé kell fájnia ahhoz, hogy az illető maga mögött hagyjon egy helyet, emlékeket, a lába nyomát...
- Valaki szívében.
- Hogy mondtad?
- Úgy, hogy nem csak magam miatt megyek el.
- Bántott valaki? Vagy megbántott?
- Nem szándékosan.
- Nem értelek. Felvilágosítanál? Kezdek összezavarodni.
- Elbúcsúzni jöttem, mert nem maradhatok itt tovább. Eljött az ideje, hogy tovább lépjek. Nem bírom már tovább ezt a terhet cipelni magamon, mert úgy érzem, már nincs értelme. Hosszú ideig hittem abban, hogy megéri a szenvedés, hogy lesz majd egy nap, amikor minden világossá válik, amikor megértek mindent, ami addig annyira zavaros volt. Csak vártam és vártam és ez a nap nem jött el. Elteltek napok, hetek, hónapok és bennem mit sem változott. Az érzés megmaradt és egyre mélyebb lett a seb a szívemen és egyre jobban fájt. Idáig bírtam és most úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom ezt a fájdalmat, mert nincs értelme tovább kapaszkodnom egy olyan álomképbe, ami soha nem fog megvalósulni.
- Nagyon nagyot csalódhattál.
- Magamban.
- Azért, mert kitartottál az álmod mellett?
- Egy olyan álom mellett, aminek esélye sincs megvalósulni. Ami örökre csak egy álom marad, egy felhő, amit kergethetek akár éveken át, mégsem jön el az a pillanat, amikor végre a kezeim közt érezhetem legalább egyszer. Csak egyetlen egyszer.
- De az álom pont attól szép, hogy álom. Hogy nem valós. Hogy az álomban bármi megtörténhet, ami egyébként nem történik és beleélheted magad, elképzelheted, hogy milyen lenne, ha megtörténne...
- De attól még soha nem fog.
- Nem ilyennek ismerlek. Mindig arról beszéltél, hogy az embernek hinnie kell az álmaiban, tennie értük és akkor nincs lehetetlen, akkor megvalósul! Most pedig itt állsz, leeresztett vállakkal, egy táskával a kezedben, amibe beletettél minden reményt, minden hitet és most elmész a folyópartra és elereszted az egészet, elengeded a mindenségbe?
- Én hittem az álmaimban. Tettem értük. Türelmes voltam és kitartó. Megpróbáltam emellett normális életet élni. Megpróbáltam másokkal. Megpróbáltam egyedül. Megpróbáltam elengedni az álmot majd újra és újra visszatértem hozzá, mert minden egyes porcikám azt súgta, hogy ne hagyjam veszni, ne adjam fel a reményt. De túl sokáig hitegetett a sors. Belefáradtam és úgy érzem, semmi értelme tovább harcolnom.
- A harcos nem attól harcos, hogy megnyer minden csatát. Néha elveszíti. Akkor visszahúzódik a saját kis kuckójába, megpihen majd újra összeszedi magát és újra harcba áll.
- Néha belefárad a harcba és inkább elmenekül.
- Szóval menekülsz.
- Megpróbáltam minden mást, nem ment. Hát akkor nincs más, mint hogy feladjam és elkezdjek hinni valami másban.
- Vagy inkább valaki másban?
- ...
- Tanulj meg először önmagadban hinni.
- Per pillanat képtelen vagyok rá. Egy olyan úton jártam mindeddig, amit a legőszintébb, legtisztább, legigazabb útnak hittem. Aztán egyszer csak visszanéztem és mindez tovatűnt. Soha nem is létezett, csak a fejemben élt.
- Talán inkább a szívedben.
- Már magam sem tudom.
- Akkor most elmész?
- Ne késztess hezitálásra.
- Nem, nem. Elég határozott vagy te ahhoz, hogy eldöntsd. Ha úgy döntöttél, hogy mész, úgyis eltűnsz innen.
- Lenne még, ami vissza tudna tartani.
- Ha menni akarsz, inkább indulj, ahelyett, hogy bizonytalankodsz és visszatáncolsz.
- Igazad van, hiszen búcsúzni jöttem. Akkor... Isten veled.
- Minden jót. Gyógyuljon meg az a seb a szíveden.

És a lány ekkor gondolkodott, hogy mit mondhatna erre, de egy hang sem jött ki a száján. Semmilyen értelmes gondolat nem fogalmazódott meg az agyában. Csak sóhajtott egy nagyot, belekapaszkodott a táskába, amit a kezében fogott, mosolygott egyet, de a szemében végtelen szomorúság és üresség tátongott. Egy tekintet volt, ami beleégett annak a tudatába, aki látta. Akkor, ott, utoljára.


Elment a lány, eltávolodott a helytől, az emlékektől, az álmaitól. Eltelt annyi idő, hogy már csak ritkán jutott eszébe az az utolsó beszélgetés és mindaz, ami oda juttatta, hogy elhatározta magában: menekülnie kell.
Eltelt annyi idő és történt annyi esemény, aminek köszönhetően már csak ritkán jelent meg előtte az az arc, az a szempár, az a mosoly, ami akkor még teljesen a rabjává tette, aminek nem tudott ellenállni, amitől újra és újra azt érezte, hogy nem akarja, hogy vége legyen, nem, még nem... Voltak pillanatok, amikor még meg-megdobbant a szíve, ha egy hasonló arcot látott vagy megérezte valakin az illatát. Annak az érzésnek az illatát... És akkor nagyon fájt neki. De nem hagyta, megnyugtatta magát azzal, hogy már szabad, már nem él abban a fojtogató rabságban, már azt szeret, akit csak akar, arra gondol, amire csak akar és akár álmodhatna is újra, de már nem mer.

Egy nap furcsa érzés uralkodott el rajta. Érezte, közeledik az Őszinteség Pillanata. Lassan de határozott léptekkel közeledett felé, sugalmazva, hogy készüljön fel lelkileg érkezésére. A lányon úrrá lett a félelem. Tudta, hogy vannak olyan érzései, amit nem akar és nem is fog bevallani önmagának. Többet ártana, mint használna, akkor meg mi értelme? Miért kell újra a múltja miatt szenvednie, miért nem rejtheti olyan lakatok mögé, amiket soha többet, senki nem tud felszakítani, még ő maga sem? Miért kell ennyi idő után még mindig fájnia..?

Megérkezett. A lányra végtelen nyugalom telepedett. Már úgyis mindegy volt. Tekintete a végtelenbe meredt, mintha mellkasa mögött a szíve csak rutinból dobogna, minden szívverés egy üres, mély kongás lenne, aminek hangja a hajnali széllel egyre messzebb és messzebb kerülne a jelentől, valahova a semmibe szállna, aztán eltűnne, mintha soha meg sem született volna. Minden szívverés, ami azt jelentette, hogy él, már csak egy megszokás lett. Elkezdett forogni vele a világ. Belekapaszkodott a szék karfájába, szemeit lehunyta, fejét hátrabiccentette és várta, hátha eljön érte a halál. Tudta, hogy ha AZ az Érzés visszatér, teljesen elveszetté válik, soha többé nem lesz erős, magabiztos és hideg szívű. Pedig mennyi munkája volt benne! Mennyi ideig küzdött saját szíve ellen! Mennyi könnycseppbe került, hogy legalább egyszer kisírhassa magából a fájdalmat! A fájdalmat, amit az az Érzés okozott neki, ami soha el nem szállt belőle, csak néha vándorútra tért, majd a legváratlanabb pillanatokban újra hazatalált...
Elernyedt az egész teste. Feje oldalra biccent, haja arcára simult. És várt.
Ahogy közeledett az érzés, egyre gyorsabban vette a levegőt. És csak jött és jött, egyre közelebb és közelebb, már annyira közel járt, hogy csak egy újabb levegővétel választotta elé attól, hogy magába szippantsa újra és átélje az egészet elölről, azt a kínt, azt a fájdalmat, azt a szenvedést és azt a végtelenül felfokozott, őrült, zabolázhatatlan, mennyei érzést, hogy SZERETI.
Szívott egy mélyet a súlyos és párás levegőből, aztán csend lett.

Ott volt újra.
Vele.
Feküdtek az ágyon. Ő a fiú mellkasán pihent, nem szólt, csak hallgatta szíve dobogását. És minden egyes dobbanásnál hálát adott a Teremtőnek, hogy elküldte hozzá ezt az embert, akit életében először, ennyire tisztán és őszintén szerethet. Ami ennyire fáj, csak igazi lehet. Ami könnyű és fájdalommentes, talán meg sem történik. De ennek súlya volt. A szeretet súlya, a szerelem súlya, a felelősség súlya, a kimondott és kimondatlan szavak súlya, az érintések súlya, a tekintetek súlya, a tettek súlya, a soha meg nem oldott problémák súlya...
Aztán hirtelen ránehezedett a félelem: Mi lesz, ha elveszíti?
Nem akart erre gondolni. Csak becsukta a szemét, kezét a fiú meleg-puha mellkasára csúsztatta és elmerült ebben a végtelen nyugalomban. Az Egységben. Vele.
Tökéletes pillanat.
Nem volt többé félelem. Csak az az egy, tökéletesen tiszta, őszinte pillanat.
Ennyi volt az egész.
És ezzel véget is ért.

A lány megnyugodott. Légzése lassú és kiegyensúlyozottá vált. Még pár pillanat erejéig nem zavarták a zajok, a hangok, a fények. Hogy az emberek őt bámulják a szomszéd asztalnál, hogy a pincér aggódva tolja elé a pohár vizet azt kérdezve, hogy minden rendben van-e, hogy a homlokán végigfolyt izzadságcseppek a szemében könnyeivel egyesülve görögtek le, egészen az ajkáig... Ez a sós íz térítette észhez. Az, hogy fizikai formában is megfogalmazódott mindaz, amit átélt. Az izgalom okozta izzadtság, könnyekkel megfűszerezve és az a hatalmas energia, amíg egyik a másikkal egyesülhetett és megérkezhettek egy helyre, ami mindent magába fogad és elnyel...

- Ne haragudjon, muszáj megkérdeznem még egyszer, hogy minden rendben van-e önnel.
- Azt hiszem, nem.
- Hívjak orvost? Hoztam egy pohár vizet, igya meg, hozzak még valamit esetleg?
- Köszönöm nem. Csak kicsit megzavarodtam.
- Rendben. Ha segítségre van szüksége, csak szóljon, itt leszek a közelben.
- Köszönöm. De jól vagyok.

Maga sem értette mit történt. Álmodott vagy elájult? Esetleg valamilyen rohama lehetett? Megszállta valami démon és visszarepítette a múltba, amit már olyan rég maga mögött hagyott? Mi történhetett? Nem kapott rá választ, csak azt érezte, hogy az Igazság Pillanata valamit megváltoztatott benne. Mintha valami olyasmire jött volna rá, amit mindig is tudott volna, mégsem akarta érteni.
Megkérdezte magától: Mi történt? Mi volt EZ?
A válasz annyi volt, hogy: Visszatért.
De micsoda? MI tért vissza?

AZ az érzés.
Az Érzés, ami soha el nem szállt belőle, csak néha vándorútra tért, majd a legváratlanabb pillanatokban újra hazatalált...

Fészket rakott benne és új feladatra ösztönzi: Tanuljon meg élni vele, s ne ellene.

"- Sok férfinak okoztam szenvedést, és sokat szenvedtem... A szerelem fénye árad a lelkemből, de aztán nem sugárzik többet: elállja az útját a fájdalom. (...)
- Ami megsebez, az gyógyít meg minket."

/Paulo Coelho/

Kérdezem én: ígyvanez? Lesz még ilyen valaha? Annyira távolinak és elérhetetlennek érzem... Ezért kellene annyira? Ezért tátong, mint egy fájdalmas lyuk a szívemen? Egy napon felébredek majd és mosolyogva csak annyit fogok mondani, hogy "Tévedtem."? Talán azt is, hogy kár volt érte, az időért, a reményért, a szenvedésért... De a szenvedésért sosem kár, ha az ember jó irányba tudja fordítani. Én tudom?

Kérdezem én, hogy változik-e ez valaha..? És addig? Minden nap így? Minden újabb próbálkozás után ugyanitt kötök ki? Van értelme? El kéne bújni valahova. Vissza az anyaméhbe. Gondtalanul, tudattalanul, pihenve, lebegve. Készülve valami nagy változásra.

Szabadságra szeretném küldeni az érzelmeim. Megkérni a szívem, hogy ha csak kis időre is, de ne dobogjon oly hevesen, legyen minden kicsit üres és lényegtelen. Tét nélküli. Szeretnék kicsit kiszabadulni ebből az érzelem-fogságból. És szeretném megkérni az agyam is, hogy maradjon csendben. Az ésszerűség is hagyjon el kis időre, mert belefáradtam a gondolkodásba is meg a folytonos realizálásba is. Ilyenkor szoktam meggondolatlanul cselekedni, mintha nem lenne tétje. Jó lenne, ha most tényleg nem lenne.

Majd biztosan lesz egy nap, amikor mindez kitisztul bennem. A miértek halmaza egy összefüggő válasszá fogalmazódik meg és majd csak bólintok, mert végre azt fogom érezni, hogy megvan az igazi értelme. Klassz lesz.

De még mindig távolinak és elérhetetlennek tűnik...

haj-jajj

Azt álmodtam, hogy már olyan hosszú volt a hajam, hogy újra össze tudtam fogni. És nagyon jó érzés volt.

Azt hiszem ma érkezett el az a nap, amikor elhatározásra jutottam, hogy ha nem is olyan hosszúra, mint volt, de egy kicsit növesztem.

Az ember, aki az álmait követi, úgy érzi jó úton jár. Aztán jön egy nap vagy egy történés, ami elbizonytalanítja, megmutatja, hogy sokkal biztonságosabb és könnyebb az az út, ami bár nem neki van szánva, de vakon végig lehet rajta menni. Nem tartogatja azokat a háborúkat, amiket az Igazi Út. Nem olyan veszélyes, nem olyan félelmetes és számára a legkevésbé sem olyan tanulságos.

Az ember, aki a saját útján jár, a megfelelő leckéket kapja meg, a megfelelő időben, akkor is, ha időnként ennek pont az ellentétét érzi. Ha idővel majd visszatekint a megtanult leckékre, hálát tudni adni értük, őszintén, megsebzett, de tiszta szívvel.

Az nap reggel arra  azzal a csodálatos érzéssel ébredt, hogy a világa rendben van. Hogy a harcok amelyek eddig dúltak benne, most fegyverszünetet tartottak és a kétségek, amik eddig gyötörték, alábbhagytak. Képes volt mosolyogva felébredni, mélyet szívni a hajnali friss levegőből, majd visszaülve kicsit az ágyára behunyni a szemét és hálát adni azért, hogy él.

Mert soha, senki nem tudja értékelni annyira a lelki békét, mint az, aki hosszú ideig harcol egy-egy pillanatáért.

- Mit gondolsz a reménytelen szerelemről?

- Pontosan azt, ami a nevében is benne van. Hogy reménytelen.

- És ami reménytelen, abban felesleges hinni, igaz?

- Nézd. Nem mondom, hogy nincsenek csodák. Vannak. Csak ritkán és általában nem velünk történnek. Ha meg mégis, akkor csak néhány pillanatig tartanak.

- Milyen csodákra gondolsz?

- Például, hogy gyermeket vár egy nő, akinek előtte azt mondták, hogy soha nem lehet gyereke. Vagy meggyógyul egy gyógyíthatatlan beteg. Járni kezd a béna, látó lesz a vakból... Ilyesmik.

- Ezek közül egyik sem az, hogy beteljesül egy reménytelen szerelem.

- A romantikus lelked hitet el veled olyasmiket, amik nem igazán léteznek. Nézd, ha be is teljesülne az a bizonyos reménytelen szerelem, annak is csak pár pillanatig örülnél. Megpróbálom elmagyarázni mielőtt elkezdesz velem vitatkozni. Vegyünk példának azt, hogy ha meggyógyul egy gyógyíthatatlan beteg. Meggyógyul, megkapja róla a papírját és örül. Nyilván örül, mert ő már a halálra készült. Újra látja a színeket, újra felfedezi az élet apró szépségeit. Újra megtanul élni! De amint ezt megtanulta, visszatérnek a szürke hétköznapok. Mivel meggyógyult, újra munkába kell állnia, vissza kell mennie abba a taposómalomba, amitől "halál miatti felmentése" idejére megszabadult. De most újra visszatért! Az átlagos, mindennapi problémái lassan újra körbeszövik azt a mérhetetlen boldogságot, amit akkor érzett, amikor egészségesnek nyilvánították, majd egyszer csak azon kapja magát, hogy eltűnt a varázs az életéből. Minden a régi, a szürke, a nehéz. Érted? Minden csoda három napig tart!

- Tehát gyermeki naivitás hinni abban, ami egyébként sem valószínű, hogy megtörténik, másrészt ha meg is történne, akkor sem tartana tovább néhány boldog pillanatnál.

- Valahogy így van. 

- Nem túl siralmas ez így? 

- Inkább hétköznapi. Ebben élünk! Harcolunk, elérünk valamit, örülünk neki egy kis ideig aztán kitűzzük a következő célt, amiért megint harcolunk és ez így megy időről-időre, céltól-célig. 

- Nekem kicsit úgy tűnik, hogy ebben a nézőpontban nincs semmi varázs...

- Talán azért látod így, mert az élet nem egy tündérmese. Ha varázslatokat akarsz meg mindenféle csodákat, akkor olvass boszorkányokról meg a királylányról, aki élete végéig várta a szőke herceget.

- Soha nem jött el?

- Mindenki életében vannak férfiak, akikre rá lehet húzni a "szőke herceg" sablont. Szíved joga olyannak látni, amilyennek akarod, de attól még nem lesz olyan. Reménytelen szerelem miatt kínlódsz, ahelyett, hogy felfognád, hogy ennek nincs sok értelme. Miért epekedsz egy olyan ember után, aki rád sem hederít?

- Lehet, hogy ezt mutatja, közben belül meg teljesen mást érez.

- És szerinted mi értelme lenne annak, hogy valaki eljátssza azt, hogy nem szeret és a háta közepére sem kíván, miközben igenis szeret és veled akar lenni? Annyira nem lehet idióta, hogy saját magával tol ki! Ha veled akarna lenni, egyszerűen nem bírná ki, hogy ne legyen a közeledben, hogy ne hallja a hangod, hogy ne nézhessen hosszan a szemedbe! Miért áltatod magad? Látom rajtad, hogy csak kínlódsz. Meddig akarod még azt hinni, hogy csak megjátssza magát? Miért hazudsz magadnak? 

- ... 

- Inkább élsz egy hazugságban, egy hamis, rózsaszín ködben, ami nem igaz, amibe még belekapaszkodni sem lehet ahelyett, hogy világosan belátnád, hogy mindez teljesen értelmetlen? Mégis meddig akarsz még ebben az álomban üldögélni? Észre sem veszed, hogy közben milyen férfiakat halasztasz el amiatt, mert a valótlanságban élsz.

- Valószínűleg azért ragaszkodom hozzá, mert sokkal szebb, mint a valóság.

- Erről van szó! De sajnos fel kell világosítanom téged, hogy a valóságban élünk! Valódi pénzért dolgozol, valódi emberek között. Valódi a lakás amelyben laksz, valódi a WC amibe ürítesz! Mivel tudnám érzékeltetni, hogy nem élhetsz abban a világban, amit kitaláltál magadnak, mert ha egy napon ráébredsz, hogy az egész egy hazugság volt, összeomlasz!?

- Már kezdek...

- Mit érzel most?

- Olyan, mintha egy üveggömbben ülnék, amit most összetörnek a fejem fölött. A biztonságos búrám nincs többé. Csak a kegyetlen és szürke valóság.

- Majd megtanulsz ebben élni. Majd szépen hozzásimulsz a realitáshoz. Majd szépen elfogadod, hogy a reménytelen szerelem csak reménytelen reményt kelt benned és minden egyes alkalommal, amikor megérzed a valóság keserű ízét, csak csalódni és szenvedni fogsz.

- Igazából így is szenvedek. Hiszen a helyzet az, hogy tehetek akármit, nem tudom befolyásolni azt, hogy a reménytelenségből egyszer csak remény lehessen. Felfogtam már, hogy nem rajtam múlik. Készen állnék arra, hogy fogadjam, ha mégis a közelembe kerülne. Nem szomorítana el a tény, hogy csak pillanatokig érezném azt az önfeledt, beteljesült állapotot, mert emlékeznék rá, hogy mennyit szenvedtem már érte. És szerintem az az édesanya is emlékszik, aki megszülte a soha-meg-nem-születendő gyermekét. Csakúgy, mint a halálos beteg, aki meggyógyult. Sokkal többször érez hálát azért, hogy élhet, mint azok az emberek, akik nem becsülik meg, hogy a világon lehetnek. Ha beteljesülne ez a szerelem, ha csak egy pillanatig is biztos lehetnék abban, hogy igaz és valóságos, nem számítana mennyit sírtam előtte. Hogy mennyit szenvedtem miatta. Mert azt érezném, hogy igenis megérte és ha ezen nem mentem volna keresztül, akkor azt az egy pillanatot sem tudnám értékelni, amit kaptam az élettől. Azt az egyetlen egy igaz, tiszta és valóságos pillanatot. Amit eddig még soha nem kaptam meg. 

- Nagyon összetörnél, ha biztosítanálak arról, hogy ez soha nem fog elkövetkezni? Szeretnéd tudni egyáltalán, hogy elkövetkezik-e vagy sem? Hogy van-e értelme a szenvedéseidnek?

- Nem. Ha tudnám, hogy beteljesül, az olyan érzés lenne, mintha már megtörtént volna. Mint egy kipukkasztott szappanbuborék. Nem lenne már értelme tovább harcolni. Ha pedig biztosítanál arról, hogy soha az életben nem történik meg az, amire annyira vágyom, talán nem sok minden változna. Hiszen továbbra is ugyanolyan reménytelen lenne, mint amilyen most. 

- Ez olyan, mintha tudnád, hogy soha nem teljesül be, mégis kapaszkodsz abba, hogy hátha... 

- Igen, mert megtanultam számba venni a valóságot. Amellett, hogy reménykedem egy olyasmiben, ami ha megtörténne, csoda volna, tisztában vagyok vele, hogy erre igencsak kevés az esély.

- Tehát tudod, hogy szinte lehetetlen, mégis bízol benne? Ennyi elutasítás, csalódás, fájdalom után te még képes vagy egy olyan álomba kapaszkodni, ami nagy valószínűséggel soha nem valósul meg? Miért teszed ezt magaddal?

- Mert ameddig képes vagyok hinni a csodákban, addig történhet bármi és bárhogy, én nem adom fel. A remény egy ajándék, segít megtalálni azt az utolsó szalmaszálat, amibe a maradék erőddel belekapaszkodhatsz. S ha megteszed, már csak a Teremtőn múlik, melyik pillanatban tesz veled csodát. Az a csoda lehet, hogy nem pont az lesz, amit annyira vársz, de megváltoztathat mindent. Éppen azért, mert képes voltál tenni érte és nem hagytad veszni a lehetőséget. Választhattál és te választottál. A nehezebb, fájdalmasabb, de Igazi Utat. Mert nem csak elhiszed, hanem belül érzed, hogy ez a helyes út. Valami olyan súgja ezt meg neked, ami beazonosíthatatlan: a Lelked. Úgyhogy fogadd el, hogy bárhogy lesz, attól csak több leszel. És még valami! Ahogy azok a dolgok, amikben hiszel, amikről meg vagy győződve, néha egy pillanat alatt szertefoszlanak és csak egy hazugság marad belőlük, ugyanúgy csillanhat fel a remény egy olyan dologgal kapcsolatban, amire mindaddig azt hitted: hamis, értelmetlen és valótlan.  "Csodák vannak, csak ritkán és általában nem velük történnek." Igazad van. De akár velünk is megtörténhet! Azért, mert a valóság szürke és kegyetlen, még nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a reményt! Azzal mindent elveszítenék.

- Szép elképzelés, csak éppen mocskosul nehéz ezzel a felfogással leélni egy életet. Nézd, én már nem hiszek semmiben. Sem a csodákban, sem a királyfiban, még a szembejövő ember mosolyában sem. A gyermeki tisztaságot is bepiszkítja az idő múlása, a legszebb fénykép is megfakul. Azt hiszem el, amit látok. Amit pedig látok, az a kő kemény valóság, ami akkor sem lesz tündérmese, ha rózsaszín filctollal kiszínezem és koronát teszek fejemre azután, hogy bekészítettem a zabot a fehér lónak. Megtanultam uralkodni az érzelmeimen, így sokkal kevesebbet tévedek és sokkal kevesebbet szenvedek. Nem hiszek már olyasmiben, amiben nincs semmi ráció. Mégsem üres az életem.

- És igazi az életed?

- Ez az én életem. Máshogyan élem, mint te. Lehet, hogy üresebbnek tűnik, lehet, hogy kevésbé izgalmasnak, de nekem így jó. Nem vagyok tele érzelmi sérülésekkel, nem égtem még ki életem egyik területén sem. Elérhető álmokat tűzök ki magam elé és igyekszem tenni értük. Te inkább vagy érzelem, én inkább értelem. De választhatsz és te a nehezebbik utat választottad. 

- Mert itt lehet hinni az álmaimban.

- Látod, ez a különbség. Te mersz még hinni, én már lemondtam róla.

- Mintha lemondtál volna az élet értelméről... 

- Én másban látom az értelmet. Nem élvezkedek azon, ha fatálisat tévedek, nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak.

- Kemény lettél és hideg, mint egy kő. 

- Vágj a földhöz egy puha és meleg anyagot, mi fog történni? Szétloccsan a padlón. Aztán vágj a földhöz egy hideg és szilárd anyagot és meglátod, hogy melyik sérült meg kevésbé. Ez az értelme a jégszívnek.

- Értelek...

- Csak próbálod. Soha nem tudnál így élni. Én sem úgy, mint te. Fél nap alatt elpusztítanának az érzéseim és ezt nem hagyhatom. Nem vagyok elég erős hozzá, hogy megküzdjek velük. 

- Meg sem próbáltad még, lehet, hogy képes lennél rá. Nem meggyőzni akarlak, csak szeretném megmutatni, hogy milyen az, ha a csodákat beengeded az életedbe.

- Tudom, hogy nem menne. Mert el sem hiszem. Csoda meg egyébként az, amit annak értékelsz. Egy katicabogár is lehet az a maga nemében, ha te annak akarod látni.

- Mert az is! 

- Látod, nekem a katica csak egy bogár, ami viccesen néz ki és sárga lesz tőle a tenyerem. Neked meg a világ egyik legaranyosabb csodája. De mindezért keményen megfizetsz, hogy így tudd látni. Csodállak is ezért, másrészt sajnállak.

- A személyes harcok miatt?

- A szenvedéseid miatt. Én nem szenvedek, mert falakat húztam az értelmem és az érzelmeim köré. Nincs átjárás. Te áramolsz, néha csapongsz, esetenként túlcsordulsz. És mindvégig hiszel abban, hogy ez így jó, ennek így kell lennie.

- Így van. Mert így érzem magam annak, aki vagyok.

- Én ilyeneken nem gondolkodom. Nem agyalok, nem pörgök túl és az álmok helyett a valóságban élek.

- És nem szárnyalsz és nem esel le soha. 

- Nem hiszem, hogy örömet tudna okozni az általad megfogalmazott szárnyalás, mivel nem hiszek abban, hogy szükségem lenne rá. 

- Néha sem érzed, hogy jó lenne kicsit repülni, kicsit felszabadulni vagy inkább nagyon! Szállni a széllel, az érzésekkel, az örömmel, a fájdalommal, a szeretettel, a csalódással, szállni a mindenségbe, a semmibe és mégis mindenbe, élvezni a puszta létet! Soha nem hiányzik?

- Ha hiányzik, pótlom mással. Szexszel, alkohollal, miegymással. Vannak örömeim az életben. Sikerek, célok megvalósítása, ilyesmik. De nem hiszem, hogy az a rész hiányozna az életemből, ami a te életed központi része. Inkább leszek üres és inkább nem hiszek semmiben, minthogy valami olyasmiben higgyek, ami megsebesít és folyamatosan fájdalmat okoz.

- ...

- ..?

- Én inkább hiszek az olykor fatálisat tévedő érzéseimben, minthogy többé már ne tudjak hinni semmiben.