Nem gondolom, hogy azért születtünk meg, hogy aztán csakis valaki másé lehessünk, miután megtaláltuk őt.
Ő sem azért jött a világra, hogy aztán a miénk legyen, mint valami birtoktárgy.
Mindannyian azért születtünk meg, hogy azt a küldetést, amit kaptunk igyekezzünk beteljesíteni.
A dolog nehézsége és érdekessége is abban áll, hogy nincs kőbe vésve, nincs hozzá útmutató, egyszerűen csak mennünk kell az úton, megismerkedni önmagunkkal, felfedezni a szűk és tágabb környezetünket, új impulzusokat gyűjteni és elfogadni az élet kihívásait. Kihívásaink által mérettetünk meg és mutatkozik meg a fejlődésünk egy-egy állomásának eredménye.
Csak menj az úton, hallgass a bizonyos belső hangra, adj hálát az eddigi tapasztalataidért és ha mozdíthatatlan köveknek is tűnnek néha az élet akadályai, gondolj azokra a hegyekre, amiket eddig megmozgattál azért, hogy eljuthass oda, ahol épp most vagy.
Ez nagyon tetszett=) Nehéz ez a küldetés dolog, mikor érzed, milyen pinduri vagy a nagy univerzumhoz képest, meg egy porszemnyi vagy. Aztán történik valami csoda, valami olyan érzés, amitől érzed, hogy milyen csodálatos embernek lenni, még ha küzdelmes is. Pont azért küzdelmes, azért a LEGküzdelmesebb, mert kutatod az életed értelmét. És mert nincs az sem megírva, megtalálod-e, vagy hogy mindenki megtalálja mondjuk a krisztusi korba lépve... És mert a csodák nem mindennaposak, és nem folyamatos az eufória, pillanatokért kell megküzdeni hosszú időn keresztül...
VálaszTörlésÉs erre mondják a bölcsek, hogy az út a fontos, nem a cél. Én ezzel még nehezen tudok megbirkózni, az agyammal tudom, hogy így van, de az eszemmel nehéz. Annyira a célok bűvkörében élünk, hogy tényleg elfelejtünk figyelni az útra.
Ha van kedved, erről írhatnál kicsit, kíváncsi lennék a véleményedre =)