Ma lehet annak a napja, amikor az ember lánya elkezdi azt érezni, hogy valami nagyon nincs rendben.

Amiért minden reggel felkelek és hajtok, hálátlan feladat. Nincs megbecsülése. Ritkán eszmei, de anyagi..? Az nincs. És amikor ez a helyzet előreláthatólag csak rosszabbodni fog, akkor legszívesebben fognám a sátorfámat és nekiindulnék a Nagyvilágnak, mert tudom, hogy tele van gyönyörűséggel (és szenvedéssel), tudom, hogy sok helyen lenne szükség rám, tudom, hogy lehetne jobb is... de most nem az.

Valahogy mintha a külvilág is olyan távoli lenne... Az emberek csak vannak, teszik a dolgukat, de mindenki olyan személytelen, olyan hideg és magának való. Ha egy kevéske, csöppnyi szeretetre vágyom, nem kapok mást csak egy buta kérdést: "Már megint..?" Hogy lehet ez? Nem jó helyen járok? Nem jó ajtókon kopogtatok? Meddig menjek még, hány arcra mosolyogjak rá, hányszor nyújtsam a kezem ahhoz, hogy végre egy meleg kézre bukkanjak és ne csak egy újabb pofonal találkozzak? Lépjek, induljak? Vagy mindez csak menekvés és annak a jelen, hogy nem tudok megküzdeni a mindennapok általános nehézségeivel?

Jobbat szeretnék. Ennél sokkal, de sokkal... De naiv.
Ha máshol laknék talán jobb lenne?
Ha máshol dolgoznék talán jobb lenne?
Ha más emberekkel találkoznék talán jobb lenne?

MIKOR lenne jobb?

Olyan nehéz, olyan bonyolult, olyan meghatározhatatlan, megfoghatatlan ez az egész boldogság-dolog.

Boldog vagy?

Az lennék?

Hol van az már..? Hol van az még..?

HOL van a boldogság? Bennem. Benned. Mibennünk. Valahova elbújt, mert most nem megfelelő számára a pillanat. Majd előbújik egy napsugár mögül, vagy egy sosem-sejtett ölelésbe burkolózva felmelegít kívül-belül. De az mégsem maga A boldogság! Az csak egy halvány remény rá... Hogy igenis él, hogy igenis van, csak találd meg valahogy, csak szedd össze magad és tegyél érte, csak valahogy úgy kéne csinálni, hogy ne zsugorodjon tovább és ne meneküljön még messzebb...

De hogyan?

Ne kérdezz annyit.

Akkor mit tegyek? Ölbetett kéz és a másodpercmutató kattogásának néma elfogadása? Kell-e tenni egyáltalán? Vagy egyszerűen van, aki megkapja "ajándékba", mások meg megtesznek minden jót az emberiség érdekében és alig kapnak vissza valamit..? Ez egy láncreakció vagy az egésznek semmi köze egymáshoz és nincs egy törvény, egy rendelet vagy egy szabály ami kimondaná, hogy "ha adsz, kapsz"?

Hol a titok?
Van titok?

Szeretném megfejteni, újra. Egyszer már sikerült, egyszer már összejött, de azt már annyira távolinak érzem, mintha nem is velem történt volna.

Újra kell tanulnom mosolyogni.
Újra kell tanulnom célokat kitűzni.
Újra kell tanulnom élvezni azt, amim van.
És változtatnom azon, ami nagyon nincs rendben.

De ehhez most egy kívülről jövő változásra lenne szükségem.



Elvesztem most kicsit, talán kétségbe is estem.

Várok valamire, ami talán egy karnyújtásnyira, talán fényévekre van még tőlem.

Csak tudni szeretném, hogy lesz-e jobb annál, mint ami most van?



Ha remény van, minden van?

*Kopp-kopp!

- Ki az?
- ÉN vagyok!
- Nem hiányoztál.
- Nem is azért jöttem. Hanem mert már épp kezdted jól érezni magad.
- Hálás köszönetem! Mindenképp ide kell találnod abban a pillanatban, amikor a legkevésbé szeretném?
- Már majdnem elfelejtettél! Ezt nem hagyhattam.
- Már majdnem megbékéltem a gondolattal...
- Áh, felejtsd el! Nem lett volna az jó!
- Képzeld el, igenis jó néha egyedül.
- Kimondtad! Néha. Húzd alá kétszer. Mindig azt mondod magadról, hogy te szeretsz egyedül lenni, szeretsz elvonulni. Ezért szeretnél egyedül lakni. Ezért rendezed be a képzeletbeli szobádat olyanra, amiről ordít, hogy "itt én vagyok úr, neked ehhez semmi közöd!".
- Miről beszélsz?
- Nincs igazam? Mikor mertél utoljára őszintén belegondolni abba, hogy majd egyszer lesz egy hely, ahol ketten lesztek...?
- Mostanában nem úgy alakultak a dolgaim, hogy ezt indokolt legyen tervezgetni.
- Mostanában?? Lassan egy éve?
- Igen. De nem vagyok ezzel egyedül. Mások is élnek egyedül, nincs rákényszerítve senkire, hogy valakivel, valahol, mondjuk egy párkapcsolatban és együtt...
- Szeretem amikor mentegeted magad.
- Nem mentegetem, csak tudom, hogy vannak ezzel így mások is és mégsem pusztulnak bele. Ennyi.
- Meg akarod magad győzni, hogy lehet ezt így is és nem is olyan nagy tragédia, miközben valami teljesen másra vágysz, nemde?
- De, de ameddig nem alakul úgy, addig nem fogok ezen napi szinten keseregni. Téged meg nem hívott senki, mégis itt ülsz a vállamon és hallgatom a duruzsolásod.
- Miért engedtél be?
- Valahol már vártalak. Ilyenkor, amikor tényleg egyedül vagyok és rendet próbálok tenni mind a szobámban, mind a fejemben, szinte tapintható valaminek a hiánya. Egy kis időn belül érzékelhetővé válik. Ott van a csöndben, az el nem foglalt helyekben, a meg nem történt pillantásokban.
- Amikor teszed a háziasszonyi kötelességeid, takarítasz, vacsorát főzöl, rendet varázsolsz és közben rájössz, hogy nagyjából mindezt kizárólag magadért teszed és nem lesz senki, aki ezt értékeli egy simogatással, egy csókkal vagy egy köszönömmel?
- Igen, akkor nagyon érzem.
- Meg amikor este bebújsz az ágyba és nincs kihez hozzábújni.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne most most belesüppedni mindennek a keserűségébe.
- De hát ezért jöttem!
- Mondtam, hogy nem hívtalak.
- Muszáj volt! A legjobbkor találtalak meg. Süppedj csak bele, egy kicsit lehúzlak, de majd elmúlik.
- És mi van, ha erősebb vagyok és úgy döntök, hogy köszönöm, de most nincs rád szükségem és netalántán még élvezem is kicsit az egyedüllétet?
- Mit lehet abban annyira élvezni?
- Például, hogy olyan dolgokat tehet meg az ember, ami csakis és kizárólag neki esnek jól és ha nem egyedül lenne, akkor nagy valószínűséggel nem tehetné meg vagy nem teljesen tudná értékelni.
- Zagyvaság. Mentegetőzés.
- Az, hogy szépen rendet rakok, gyertyát gyújtok, illatot varázsolok, csinálok egy teát, begubózok az ágyba és olvasok egy fantasztikus könyvet?
- Jól hangzik, de nem lenne ez mégiscsak úgy jobb, ha közben ott feküdne valaki melletted? És mondjuk olvasna vagy szundikálna vagy csak szerelmesen nézne?
- Biztosan életem egyik szép pillanata lenne. De megtanultam a kettőt különválasztani és nem szeretném, ha az egyéni szép pillanataimba belezavarna az az érzés, hogy iszonyúan hiányzik valaki innen mellőlem.
- Tényleg megtanultad?
- Kezdesz elbizonytalanodni. Látom, fáj, hogy egyedül és képes vagyok magam jól érezni.
- Nem fáj, csak csodálkozom. Nem sokszor vagy rá képes.
- Vagy csak úgy döntök, hogy inkább engedem és kesergek kicsit, mert az néha jól tud esni.
- Egy darabig, aztán meg a béka segge alatt találod magad két méterrel.
- Tudod, "legalább van honnan felállni". Igenis jól érzem magam egyedül bármilyen hihetetlen. Itt és most, tudom értékelni, azt amim van és képes vagyok elfogadni, hogy most ennek van itt az ideje, most ezt kell megtapasztalnom. Tudom, hogy tanít valamire, hogy vezet valahová és képes vagyok meglátni az értékeit. Képes vagyok egyedül is egész lenni akkor is, ha ez időnként teljesen megborul bennem és kiegészületlennek érzem magam. Most épp jó és semmi szükség arra, hogy elrontsd ezt a pillanatot.
- Húha, akkor nekem itt semmi dolgom. Megyek máshová hangulatot rombolni meg tökéletes pillanat-lehetőségeket szertefoszlatni! Na pá!

óhaj az éjszakához.

Aznap reggel kinyitotta a szemét, hagyta, hogy a reggeli fény megvilágítsa az arcát, majd úgy döntött, nem kel még ki az ágyból. A nyakáig húzta a takarót és elhatározta, hogy egy kis időt most csak álmodozással szeretne tölteni. Az álmaira gondolni, a jövőbeli tervei megvalósulására, azokra a szép pillanatokra, amit a jövő tartogat számára. Elképzeli és ezzel kissé valóságosnak is fog tűnni az egész. Milyen jó lesz elmerülni abban az álomvilágban, amit csak ritkán enged meg magának amiatt, hogy betartsa azt a szabályt, amire saját elméje figyelmeztetni szokta: "Ne az álmaidban élj!"

A nyugodtság lassan átjárta a testét, a gondolatai lecsillapodtak. Olyan érzés volt, mintha elmerült volna egy nagy kád vaníliaillatú habos vízben és a világ minden problémája kicsit messzebb került volna tőle.

Elképzelte, hogy a dolgai rendeződnek. Elégedett a testével, a családi problémák lecsillapodnak és mindenki megnyugodhat, hogy az egészsége tökéletes és hogy azzal a fiúval végre élete hiányzó része is kiegészül.Elképzelte, ahogy apránként fejlődésnek indul a kapcsolatuk, ahogy egyre bátrabbak lesznek és mernek tervezni, ahogy lassacskán a kettő közelít egymáshoz és a "te meg én"-ből idővel "mi" lesznek. Ahogy belemerült ebbe az érzésbe, hirtelen belehasított tudatába a Félelem.

"Biztos, hogy ez kell nekem? Ez az én Utam? Erre vágyom igazán vagy csak egyszerűen már annyira megszoktam, hogy sóvárgok utána, hogy már nem is merek más lehetőséget adni magamnak..?" Ezekhez a gondolatokhoz azonnal társult a bizonytalanság érzése és legszívesebben elmenekült volna a gondolatai elől, mert nem akart ezzel szembenézni. Azt gondolta, hogy majd belekapaszkodhat a szokásos rózsaszín felhőcskéibe, amik majd messzire repítik és kicsit megszabadulhat a mindennapi szürke valóságtól. De aznap reggel ez nem működött.

Kétségbe esett, hogy mi változhatott az utolsó ilyen alkalom óta? Elkezdett a megérzéseire hallgatni, de azok csak mind jobban összezavarták és már nem tudott különbséget tenni a józan ész és az intuíciói közt. Ezzel tulajdonképp sikerült olyan szinten összezavarnia magát, ami csak növelte benne a kétségbeesés érzését.

"Ha már az álmaim sem az enyémek, akkor mi maradt..?" -kérdezte magától. Válasz persze nem jött, csak a néma csend és az üresség.

Aznap reggel nem mert többet játszani. Már nem tartotta vaníliaillatúnak ezt az állapotot, már nem tudták feltölteni az álmodozással töltött percek. A valóság szürke fátyla borult arcára és ő lehajtott fejjel, kétségbeesett szemekkel ült fel az ágyban.

Az érzés, hogy intuíciója elhagyta, félelmetes magányosságot idézett elő benne. Összezavarodott és legszívesebben tényleg elmenekült volna egy olyan helyre, ahol nem bántják a gondolatok, ahol csendben lehet végre legbelül és tisztázhat magában mindent, ami most zavaros. Tudta azt is, hogy ezt elérheti itt a Valóságban is, de csak kemény munkával. Ki kell takarítania felesleges gondolatait, fel kell hagynia az ilyen szintű álmodozással és ki kell jelölnie azokat a célokat, amik fontosak számára.

Célokat? Amik fontosak? Ismét összezavarodott.

Úgy tűnt, mintha a célok egy időre teljes mértékben magukra hagyták volna. Valószínűleg csak azért, hogy bebizonyosodjon: ha igazán fontosak, majd úgyis újra megtalálja őket.