Úgy lefejteném magamról
ezt a kínzó vászonlepedőt
mi megfullaszt olykor
máskor pont ez ad erőt.

Fognám, tépném, marnám
dühödt vadló módján
mintha én magam sem akarnám
e reménytemetőt.

Úgy üvölteném a szélbe
úgy faragnám a fába
úgy karcolnám a tenyérbe
vagy suttognám az éjszakába

hogy megérts végre mindent
minden üres szavam
mert szavakba foglalni
teljesen haszontalan.

Az érzést adnám neked
hogy szíved markolássza
úgy ahogy enyémbe
éles karmait vájta.


Tudom, ha akarnál
bárhogy megtalálnál
de ennek hiányában
most magadra maradtál.

Nem maradt több erőm
hogy tovább rád várjak
várnak a sült krumplik
meg a csípős csirkeszárnyak.

Könnyes zsepik helyett
inkább adok teret
a dühöngésnek
meg a cinikusságnak.
Mielőtt az érzelmek
teljesen bedarálnak.