Vannak azon típusú emberek (többek közt az írás szerzője is ebbe a csoportba tartozik), akik abban a pillanatban, amikor valamilyen mélyről jövő érzelem megélésére kapnak lehetőséget, akkor nem fejvesztve menekülnek el a másik irányba, hanem annak minden pozitív és negatív következményét felvállalva fejest ugranak bele.

Talán erre a típusra lehet ráhúzni a "lobbanékony, szenvedélyes" vagy akár a "mélyérzésű" címkéket. Nézzük meg mind a pozitív, mind a negatív lehetséges következményeket.

Negatív: "nagyobb volt a füstje, mint a lángja", "könnyen jött, könnyen ment", azaz amilyen sebességgel képesek teszemazt szerelembe esni, olyan hirtelen tollvonással képesek annak a kapcsolatnak véget is vetni.

Ha önvizsgálatot tartok, azt kell mondjam, hogy igen, ez voltam én és a mai napig meg van bennem az erre való hajlam és sajnos megfelelő mennyiségű, minőségű gondolkodás nélkül bármikor újra beleugranék egy ilyen lehetőségbe, mégpedig arra hivatkozva, hogy én egy ilyen ember vagyok! Lángolok, nekem ez kell. Nem nézném a következményeit, de titokban már sejteném. Valószínűleg mindenki számára egyértelmű, hogy csak újra az történne meg velem, ami már több alkalommal is megesett, mégpedig annak a bizonyos tollvonásnak a szinte lelkiismeretfurdalás nélküli újra meghúzása.

Pozitív: mély és lángoló érzelmeket megélni fantasztikus érzés! Legyen szó pozitív vagy negatív érzésről. Én a fájdalmamat is olyan szintre tudom emelni, ami megihlet, ami megcsavarja a szívem, a gyomrom és valami új születik meg bennem. Legyen az egy vers, egy írás vagy csak maga a tapasztalat, aminek átélését az elsőtől az utolsó könnycseppjéig élvezem.

Élvezem az önfeledt boldogságot, élvezem a szívszaggató szenvedést, élvezem, hogy valami belül felperzsel, megemészt, az égből a pokolba taszít, a forróságból a fagyos szélbe küld, az ölelésből a magány martalékává tesz... Élvezem, ahogy gyorsul a pulzusom, ahogy megmelegszik a szívem tájéka, ahogy elkezd táncolni velem a világ és már nincs idő vagy tér, nincsenek évszakok, csak a végtelen, megállíthatatlan, felfoghatatlan boldogság van, lüktet az ereimben, zsong az agyamban, érzem a levegőben és nem áll meg a körhinta, csak pörög, csak pörög..! Amíg el nem szédülök.

És le nem fordulok a fehérre festett, aranysörényes lovacskáról.

Egyenesen a porba.

S már száraz a szám.

Zsong a fejem. Nem a boldogságtól. Az ütés erejétől.

Fáj az egész testem.

Már maga a létezés is fáj.

Miért nem haltam meg?

Miért kell ennyire hirtelen a mennyországból a kemény, mocskos földön találnom magam, elveszetten, elhagyottan, darabokra tépve?

Miért velem történik mindig?

Szenvedek!

Hallod világ?

Szenvedek! Hát nem érted? Itt pusztulok meg, ti meg csak röhögtök, örültök, vihogtok hangosan, miközben engem darabokra tép a valóság ereje, az igazság ereje, miszerint nincs is mennyország csak a hormonok játéka van, azok befolyásolják a gondolatainkat, a kémiai összetételünket, azokat az átkozott érzelmeinket, amik először olyan magasra emelnek, majd amikor már a csúcson érzed magad, hirtelen zuhannak a mélybe, magukkal rántva téged, a gondolataid, az érzelmeid és ott találod magad - a nagy büdös semmiben, kifosztva, kimerülve, levegő után kapkodva. Ahogyan most én is. A kezedben tartod saját szívedet, ami még oly gyorsan dobog, mintha még együtt élne a testeddel, pedig már csak egy kiszakított szerv, egy erőlködő húsdarab, ami a test nélkül halálra van ítélve, ugyanúgy ahogy az az elgyengült, elfáradt, életvesztett test, amiben találod magad.

Így öl meg az az érzés, ami előtte az univerzum epicentrumába repített és bár magas árat követelt a túlzásaiért, de megmutatta, hogy milyen érzés ezer fokon elégni.

Megvan bennem a hajlam. Ugyanúgy, ahogy megvan bennem a készség, az óhaj a megfontoltságra, a türelemre és a fokozatosságra is. Hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy ne azonnal engedjem bele magam egy-egy érzésbe, hanem kicsit levegőt véve, időnként meg-megállva, ön,-és helyzetvizsgálatot tartva fokozatosan haladva jussak el egy stabilabb, kiegyensúlyozottabb és meggondoltabb állapotba.

Ekkor merülhet fel a kérdés, hogy tulajdonképp miért is szándékozom én ennyire visszafogni vagy megrendszabályozni az én zabolátlan szívem..? Egyetlen oka van.

Az pedig az a számos tapasztalat, ami azt mondatja velem, hogy akármennyire is felelemelő és páratlan érzés szabadjára engedni az érzéseket egy-egy helyzetben, azért az mégsem annyira praktikus, mert a nagy rohanásban olyan fontos kérdésekről feledkezem meg, mint például: Biztos, hogy akarom? Biztos, hogy erre vágyom? A szeretethiány üldöz valaki karjaiba vagy a bizonyosság, miszerint készen is állok rá?

Egy bizonyos idő után, már elkezd az ember a saját hibáiból tanulni és számos újra,-és újratapasztalás után már nem kívánja elkövetni ugyanazt a hibát, amit már annyiszor elkövetett. Csupán csak azért, mert tisztában van a lehetséges következményekkel és tudja, már nem arra vágyik. A pillanatnyi boldogság már nem elégíti ki sem testileg, sem mentálisan, ezért ha kell, akkor inkább sűrűbben vesz nagy levegőt és többet gyakorolja az önkontrollt, mert talán, feltehetőleg és remélhetőleg ezúttal majd MEGÉRI.

S ha mégsem..?

Legalább megtapasztalta, hogy igenis képes rá.

S képesnek lenni, igazán nagy dolog, mert ahhoz munka, erőfeszítés és odakoncentrálás szükségeltetik.

S még az is lehet, hogy a nehéz pillanatokban ott lesz valaki, aki az izzadtságcseppeket letörölgeti a homlokáról.

Amen.

Vannak érzékeny napok, amikor az érzések valahogy erősebbek, mint a józanész, a realitás vagy csak a valóságnak hitt ésszerű magyarázatok.

Vannak esték, amikor olyan váratlanul borul ránk egy-egy emlék, mint egy szinte érthetetlenül tiszta selyemlepedő, elfedve aznap összegyűjtött negatív tapasztalatunkat és érzésünket.

Vannak éjszakák, amikor a párnára hajtott fejjel, megállíthatatlan gondolatáradattal és bőségesen megtelt szívvel azt kívánja az ember: bárcsak ne egy pillanatnyi varázslat részese lett volna, hanem ez lenne az igazi, örök és megmásíthatatlan valóság. De az ilyen kivételes pillanatok csak ritkán adatnak meg, valószínűleg pontosan azért, hogy minél nagyobb meglepetést okozva ne csak átsuhanjon, hanem maradandóan bele is égjen szívünkbe és tudatunkba.

Hol van mégis a realitás és a túlcsordult érzelmek által elborított ésszerűség határa?

Hol van az a pont, amikor még kordában tudom tartani a képzeletem és nem kezdenek az érzelmeim abba a bizonyos álomvilágba küldeni, amiből aztán olyan nehéz kilépni, kiszakítani magunkat a gyönyörből.

Azt mondják álmodozó idealista vagyok.

Az vagyok.

De az álmaim tartanak életben. Hogy nem minden a valóság, nem minden az, amit két kézzel és két szemmel tapasztalok, hanem igenis létezik egy másik sík, ahol a szeretet dominál és az érzelmeknek szabad utat adni, ahol megvalósulnak azok a pillanatok, amik a könyvekben, amik a mesékben, amik a képzeletekben...

Lassan megtanultam a valóságban is jelen lenni és megragadni azokat a pillanatokat, amiknek varázsereje lehet. Valahogy így:

“Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”

(Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam)

Hiszem és tapasztalom, mert létezik. 

Egy fontos kérdés mégis mindig felmerül, amikor az érzelmek és az ésszerűség határát próbálom megfogni vagy megfogalmazni, ez pedig a a következő:

"Festegeti az ember a szerelmeit, például, hogy milyen nagyszerűek, aztán mégis Adysan végződik a dolog, és azt kérdezi: én téged szerettelek? Frászt, saját díszeimet raktam rád, és beleszerettem a saját díszeimbe." (Popper Péter)

Hány alkalom, hány tapasztalat, hány pofon kell ahhoz, hogy az ember egyszer, legalább egyszer felismerje, hogy mikor szeret bele a saját díszeibe, mikor akarja olyannak látni a másikat, amilyen igazából nem is és mikor jön ez az a pillanat, amikor ezt felismerve már elhiheti, hogy az, amit lát, nem csak a képzelete szüleménye, hanem az igazság, a valóság? Honnan lehet tudni, hogyan lehet felismerni, hogyan lehet megtapasztalni?

Miért nincs egy jel? Vagy van, csak direkt nem vesszük észre? Túl erős a képzeletünk?

 

 

éjszaka, távolság, sóhajok

Ritkán hallom a hangját ténylegesen. Annál többet látom az arcát, ahogy mosolyog, ahogy gondolkodik valamin, ahogy az én arcomhoz közelít. Néha nehéz felidézni, néha annyira átérzem, mintha épp abban a pillanatban történne meg velem.

Amikor hallom a hangját és elragadnak az érzések, az agy egyből bekapcsol: nem véletlenül lett vége. Csak megszépültek az emlékek és jó nosztalgiázni, ennyi az egész. Ha továbbra is benne maradsz ebben a gondolatban és érzésben, még a végén beleragadsz és tényleg nem találsz magadnak egy normális pasast csak azért, mert mindenkiben Őt keresed.

Tudom. Nagyon jól tudom, mert felismerem, amikor meglátom valakiben. A szívem azonnal hevesebben ver és azonnal akarja. Ölelni, csókolni, érezni azt, amit Akkor érzett. Lehet-e még olyan jó? Azt mondják mások, hogy majd valaki mással. Majd jön valaki, aki mindent felülír. Ezt nem lehet! Ha lehetne, nem telt volna el ennyi év (6 év!) ugyanazzal az egyetlenegy érzéssel, miszerint ennek nem lehet így vége.

Ennek nem lehet így vége? Hiszen én akartam... Az én hibám? Ma is együttlehetnénk? Vajon még ma is együttlennénk?

Nem lennénk azok, akikké lettünk. Rengeteget változtunk, mégis szinte ugyanott tartunk. Harcok, küzdelmek, bukások és sikerek után egyaránt elmondhatjuk, hogy sok mindent elértünk, mégsincs semmink. Nincs meg a legnagyobb kincsünk. Talán megvan, de mégsem a miénk. Amit akkor elvesztettünk, azóta sem találjuk. Belehelyezzük más értékeknek hitt dolgokba a boldogságunk, de pontosan azt az érzést egyikünk sem tudta előállítani. Megpróbáltuk, időnként meg-megpróbáljuk, de aztán ugyanoda lyukadunk: egymás fülébe súgjuk, hogy nem sikerült.

És kit tudja, hogy még meddig nem fog sikerülni. Szomorúak, tehetetlenek vagyunk, mégis boldogok a magunk módján. Megpróbálunk együttélni a gondolattal, hogy talán már soha nem lesz a miénk. Mégsem teszünk ellene semmit. Nem tudunk vagy nem akarunk? Ha egyikünk megtenné, a másik feladna mindent azért, hogy megvalósuljon? Túl sok a kétség. Hiába dobnának el mindent, hogy újra az övék lehessen, nem lehet. Nem megy. Nincs itt az ideje vagy igazán nem is hisznek benne, hogy még valaha megtörténhet ebben az életben. A világ túl valóságos, nem enged az álmaiknak. Túl sok a kontroll, túl sok a korlát, túl sok a visszafogó tényező.

"Talán majd egyszer."

és

"Mi lett volna ha..?"


Nem is akarják tudni.

Az egyetlen dolog, amiben hittek, hisznek és hinni is fognak, az csupán egyetlen egy, elárvult, magára hagyott óhaj: AZ, ami az Övék volt, legyen úgy, ahogy régen volt.