Egyszerű, régi(es) vers.

Nagy szerelmeim, kik voltatok
lelkemben oly nyomot hagytatok
amit kitörölni félek,
mert mind olyan emlékek,
mi szívemnek oly kedves.
S valahol keserves...

Hol jártok már régen,
időnként tudni vélem,
s jó sorotok remélem.
Most járuljatok elébem.

Törjetek bilincset,
hozzátok elém a kincset,
újra akarom látni!
A végtelenbe szállni,
mert oly sok boldog órát
mit veletek éltem át
azóta sem találtam,
csak a földön jártam.

Szerelem-magvakat
gyűjtögettem néha,
de rá kellett jönnöm,
hogy a mag csak csalfa léha!
S ha el is vetettem,
virágot én nem leltem,
csak sovány kóró maradt.
A szívem így szétszakadt.

Annyifelé téptem,
ahányat szerettem.
Annyifelé törtem,
ahányat megöleltem.
S hogy mi maradt belőlem?
A szívem, s azt is eltörtem.

Mert én akartam mindig,
hogy legbelül fájjon,
hogy a legmélyebb érzés
végre rámtaláljon,
ha kelljen felemeljen,
ha kell felzabáljon.

Így égtem el mindig
ezer fokos lángon,
s ha most hüvös is van,
majd újra megtalálom.
De ma már nem szenvedni,
megbizonyosodni vágyom.

Tudom, hogy lesz valaki,
aki nem csak jóbarátom.