Vannak érzékeny napok, amikor az érzések valahogy erősebbek, mint a józanész, a realitás vagy csak a valóságnak hitt ésszerű magyarázatok.

Vannak esték, amikor olyan váratlanul borul ránk egy-egy emlék, mint egy szinte érthetetlenül tiszta selyemlepedő, elfedve aznap összegyűjtött negatív tapasztalatunkat és érzésünket.

Vannak éjszakák, amikor a párnára hajtott fejjel, megállíthatatlan gondolatáradattal és bőségesen megtelt szívvel azt kívánja az ember: bárcsak ne egy pillanatnyi varázslat részese lett volna, hanem ez lenne az igazi, örök és megmásíthatatlan valóság. De az ilyen kivételes pillanatok csak ritkán adatnak meg, valószínűleg pontosan azért, hogy minél nagyobb meglepetést okozva ne csak átsuhanjon, hanem maradandóan bele is égjen szívünkbe és tudatunkba.

Hol van mégis a realitás és a túlcsordult érzelmek által elborított ésszerűség határa?

Hol van az a pont, amikor még kordában tudom tartani a képzeletem és nem kezdenek az érzelmeim abba a bizonyos álomvilágba küldeni, amiből aztán olyan nehéz kilépni, kiszakítani magunkat a gyönyörből.

Azt mondják álmodozó idealista vagyok.

Az vagyok.

De az álmaim tartanak életben. Hogy nem minden a valóság, nem minden az, amit két kézzel és két szemmel tapasztalok, hanem igenis létezik egy másik sík, ahol a szeretet dominál és az érzelmeknek szabad utat adni, ahol megvalósulnak azok a pillanatok, amik a könyvekben, amik a mesékben, amik a képzeletekben...

Lassan megtanultam a valóságban is jelen lenni és megragadni azokat a pillanatokat, amiknek varázsereje lehet. Valahogy így:

“Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”

(Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam)

Hiszem és tapasztalom, mert létezik. 

Egy fontos kérdés mégis mindig felmerül, amikor az érzelmek és az ésszerűség határát próbálom megfogni vagy megfogalmazni, ez pedig a a következő:

"Festegeti az ember a szerelmeit, például, hogy milyen nagyszerűek, aztán mégis Adysan végződik a dolog, és azt kérdezi: én téged szerettelek? Frászt, saját díszeimet raktam rád, és beleszerettem a saját díszeimbe." (Popper Péter)

Hány alkalom, hány tapasztalat, hány pofon kell ahhoz, hogy az ember egyszer, legalább egyszer felismerje, hogy mikor szeret bele a saját díszeibe, mikor akarja olyannak látni a másikat, amilyen igazából nem is és mikor jön ez az a pillanat, amikor ezt felismerve már elhiheti, hogy az, amit lát, nem csak a képzelete szüleménye, hanem az igazság, a valóság? Honnan lehet tudni, hogyan lehet felismerni, hogyan lehet megtapasztalni?

Miért nincs egy jel? Vagy van, csak direkt nem vesszük észre? Túl erős a képzeletünk?