- Miért nem mondod el neki, hogy hiányzik?
- Mert nem érdekli. Pontosabban inkább nem akar tudni róla.
- Szerinted van olyan ember a világon, akinek ha azt mondják "hiányzol" nem lágyul meg legalább kicsit is a lelke?
- Nem a lelkével van a gond. Tudod, minden fejben dől el.
- Akkor a lelke szerinted örülne neki, ha tudná?
- Igen. Csak épp az esze azonnal védekezésbe kezdene és elkezdené elutasítani az információt, mert nem tudna vele mit kezdeni.
- Azt hiszem tudom miről beszélsz.

"A gyávák sosem engedik, hogy lángra lobbantsa szívüket a tűz, mert ők csak arra vágynak, hogy az új helyzet a lehető leggyorsabban visszaváltozzék olyanná, amilyen volt, és ők továbbra is a szokásos módon gondolkodhassanak. A bátrak azonban tűzre vetik, ami régi, és akár óriási belső szenvedés árán is, mindent maguk mögött hagynak, és haladnak tovább, előre..."

- Erről lenne szó?
- Igen, sajnos. Szóról-szóra.
- Gondolom ebben a történetben te vagy a bátrabb.
- Igen, a bátrabb én vagyok. Meg az is, aki újra és újra végigjárja a stációkat és mintha nem akarná megtanulni századszorra sem a leckét, nekivágok megint, hátha végre máshogy alakul, de mindig csalódnom kell. Hát akkor leszek inkább gyáva és elmenekülök, nem megyek bele többet, nem vállalom a felelősséget, a fájdalmat, amit ez a tűz okoz, a sebeket, amiktől arcom néha már eltorzul s önmagamnak is felismerhetetlenné válok.
- De ennek a szenvedésnek pont az az értelme, hogy valamit magad mögött hagyhatsz.
- Úgy látszik, mégsem megy maradéktalanul. Nálam valami hibádzik vagy nem a jó úton megyek, magam sem tudom, csak azt, hogy már ezerszer fájt és tudom, ha újra vállalni kéne, még mindig belemennék.
- Mert várod a csodát. Hogy egyszerre megváltozik valami, egy aprócska elem és az majd magában hordozza azt, hogy végre úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt te szeretnéd.
- Ha a Sors segíteni akarna rajtam, már megtette volna. Látja, hogy kitartó vagyok és mindig megpróbálom újra. Nem tudok már többet változni ehhez a helyzethez, azt érzem, hogy itt nem nekem kell változnom és ezzel be is zárult a kör, nincs több teendőm.
- Akkor miért mész bele újra és újra?
- Mert ha a kezedbe adják a lehetőséget, hogy tessék, élj vele, benne van a reményed töredéke, hát ne hagyd elveszni, akkor te mit választanál?
- Ami ésszerű. A reményre nem érdemes alapozni.
- Engem a remény éltet. Az, hogy igenis vannak csodák, megtörténhet az, ami már reménytelennek látszik! Mással és máskor. Nekem nem vált be...
- És mégsem hagynád veszni...
- Talán csak egyszer kéne megtennem és ez egész történet véget érne.
- Igen, mert onnantól már tudnád, hogy képes vagy rá.
- Igaz, de talán erre még nem vagyok kész.
- Mi kellene még, hogy készen állj rá?
- A külső segítség. Úgy érzem, képes lennék továbblépni, ha lenne miért. Olyan embert úgysem találok, aki "pótolná" nekem, de nem is akarok. Az önbecsapás lenne. Tisztában vagyok vele, hogy talán örökre itt lesz a szívemben és senki nem fogja tudni átvenni a helyét. De hinni akarok benne, hogy lesz majd egy ember, akiért érdemes lesz betemetnem ezt az űrt, akivel azt érzem majd, hogy kiegészültem és nem csak egyre hiányosabb leszek, aki ha majd megjelenik, olyan mértékben tudja magára vonni a gondolataimat, hogy nem fogom többé érezni azt, amit most érzek.
- Hogy hiányzik... Kezdem érteni, hogy miért nem akarod, hogy tudjon róla.
- Felesleges. Értékelni úgysem fogja, egy újabb pofon pedig pont most nem hiányozna az arcomról. Ha mégis megérintené, arról úgysem szereznék tudomást. A kör ezzel bezárult.

"Aminek meg kell történnie, az megtörténik. Akivel találkoznod kell, azzal találkozol. Akinek észre kell vennie, az észrevesz. Ilyenkor mondhat bárki bármit, Te úgyis érzed. Nem lehet tudni, mi lesz belőle: egy éjszaka szép emléke, évek, vagy egy élet. Ott van és Te tudod, hogy közötök van egymáshoz. Tehetsz bármit: valahol, egy láthatatlan dimenzióban már össze vagytok finom kis szálakkal kötözve. Ne aggódj, ha most nem vesz észre, majd újra látod. A legfontosabb, hogy nyitott legyél. Nem lehet rosszkor rossz helyen lenni. Mindig ott vagy, ahol dolgod van és mindig azokkal, akikkel dolgod van. Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet, hogy fájni fog, de ez az életed. És ennél se szebb, se jobb, se izgalmasabb nem történhetne veled."

Azok a véletlenek, azok a furcsa, bizsergető, elgondolkodtató véletlenek. Amikre soha nem kapunk egyértelmű választ, hogy tényleg csak a véletlen műve volt-e vagy valami "Felsőbb Erő" irányította úgy az útjainkat, hogy pont ott, pont akkor találkozzunk. Micsoda véletlen! -mondom magamban mosolyogva, aztán átfut rajtam egy furcsa érzés, hogy ez több volt egy szimpla véletlennél, mert abban a szent pillanatban, amikor megpillantottam, tudtam, hogy ide és ekkor kellett megérkeznem, hogy mindez megtörténjen. Akkor és ott. Annak ellenére, hogy máshova és máskor indultam, valahogy a Sors keze úgy írta meg a sorokat, hogy ez legyen belőle. Egy találkozás, egy félmosoly, egy rövidre zárt beszélgetés, néhány felgyorsult szívdobbanás és egy mindent lezáró, reménytelenségbe burkolózó, lélekből feltörő sóhaj.


"Micsoda véletlen..."

- Szükségem van rád, hogy jobb ember lehessek!
- Általam leszel jobb ember, szerinted?
- Nem, illetve nem tudom, csak azt tudom, hogy egyedül nemfog menni. Segítened kell!
- Szerinted mi az első lépés?
- Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy annál, aki most vagyok, jobb szeretnék lenni.
- Ha nem tudod, hogy ki vagy, azt sem fogod tudni, hogy aki vagy az jó vagy rossz. Kezd a legelején.
- De mivel?
- Kezd el figyelni magad, a gondolataid, az érzéseid, a reakcióid és szép lassan össze fog állni a kép saját magadról.
- És az leszek én? Egyszerűbb lenne, ha te mondanád el, milyennek látsz és hogy szerinted miben kéne változtatnom.
- Ha saját magadat nem ismered, én hogyan ismerhetnélek téged?
- Mi köze van a kettőnek egymáshoz?
- Csupán csak annyi, hogy ha tisztában vagy azzal, aki vagy, akkor kinyílik benned egy ajtó, ami igazán azzá tesz színjáték és álarcok nélkül, aki igazából vagy TE. Mert onnantól kezded el megélni magad, a saját lényed, személyiséged, szellemiséged és nem akarsz már senkire sem hasonlítani, nem akarod, hogy mások mondják meg, hogy ki vagy.
- Tehát akkor még nem is saját magamat élem?
- De, csak egyelőre egy zárkózott szinten. Még nem néztél szembe azzal a valakivel, aki ott, legbelül vagy.
- Miért nem?
- Azért, mert ez veszélyes és félelmetes. Ha az ember magába néz, elrettentő dolgokat talál. Megjelennek előtte a negatív tulajdonságai, a félelmei és az a rengeteg dolog, amiről álmodozik, amit szeretne megvalósítani, de nem tud, mert ott vannak a félelmek, a negatív tulajdonságok...
- Azt hiszem értem. Tehát az az első lépés, hogy szembenézek önmagammal?
- Igen.
- Ennyi az egész? Nem tűnik olyan teljesíthetetlennek.
- Ennyi.
- És hogyan leszek én ettől jobb ember?
- Látni fogod azt a részed, aki vagy és aki nem akarsz lenni. Aztán elképzelheted azt az embert, aki lenni szeretnél. A kettő közti különbséget ha megérted, már el is kezdhetsz dolgozni magadon egészen odáig, ameddig el nem éred a célod.
- De nekem ez nem fog menni egyedül!
- Látod, ez lehet az első különbség. A képtelenből képessé válni valamire, nem másból, hanem önerőből. Senki más nem fogja tudni végigcsinálni helyetted. Egyedül te vagy képes arra, hogy változtass azon a valakin, aki legbelül vagy és akit jobbá szeretnél tenni.
- Mi kell hozzá?
- Idő, energia és türelem.
- Egyikkel sem vagyok elhalmozva.
- Az önmagad megismerésére szánt időt nem lehet percben, órában vagy napokban mérni. Abban a pillanatban kezdődik el, amikor felismerted azt, hogy fogalmad sincs, ki is vagy valójában és addig tart ameddig ebben a tudatban képes vagy haladni a számodra kijelölt úton. Nincs elvesztegetett idő, minden pillanat számít és közelebb visz önmagadhoz. És a legizgalmasabb benne, hogy minden alkalommal, amikor ezeket a tudatos pillanataidat éled, valami újat fogsz megismerni önmagadból.
Meglepő, ismeretlen utakra találsz majd önmagadon belül, amik hosszú, rögös úton vezetnek el ahhoz a ponthoz, amiben soha nem lehetsz biztos, hogy az igazi végpont.
Ez az önmagad teljeskörű ismerete, egy olyan cél, amihez az odavezető út sokkal érdekesebb, mint maga a megérkezés.

- Ölelj meg! Csak egyszer! - kérte a lány esdeklő szemekkel a fiút, aki megkönyörült rajta és távolságtartóan de mégis közel engedte magához és átölelte. A lány számára az a pillanat adott értelmet az egész estének. Mégis könny gyűlt a szemébe, amikor végigfutott az agyán, hogyan is kezdődött a meséjük néhány héttel ezelőtt, s azóta hova jutottak. A tűz hirtelen lobbant, megperzselte őket, felhevített minden távolinak tűnő érzést a szívükben, aztán mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, egy vödör jéghideg vízzel oltotta el pillanatok alatt a lángokat, amiket a kölcsönös vonzalom éltetett bennük. Pár nap múlva ott álltak egymással szemben, érezték, hogy valamiféle csodának a részesei voltak, de mára mindez már csak emlék, múlt, amit visszahozni vagy újra megtörténté nem tudnak tenni.

A tökéletes pillanatban találkoztak és akkor kezdődött el rövid és viharos fejezetük életük könyvében.

- Csak még egyszer had öleljelek meg. - kérte a lány a fiút, aki kicsit kellemetlennek érezte a helyzetet, de valahol neki is jól esett az, hogy magához szoríthatja a lányt. Megfordult a fejében, hogy mi van, ha utoljára..? Pár napja még a mindent jelentette neki ez a lány, most meg inkább sarkon fordulna és vissza sem nézne, mert fájdalma van, keserű lett a világ, maga sem tudja pontosan, hogy miért, de nem találja a helyét benne. Rengeteg kérdés kavarog a fejében, minden olyan zűrzavaros és kényelmetlen, legszívesebben kirohanna a világból és nem foglalkozna semmivel, - se munkával, se a barátaival, se a nőkkel -, úgyis csak bonyodalmat okoznak neki, legjobb lenne kicsit kívül kerülni a gondolataiból és nem csinálni semmit. Tisztában van vele, hogy úgysem sikerülne, ezért inkább felült a biciklijére és elindult a semmibe. Várta, hogy a hideg téli szél majd kimossa az érzéseket a szívéből vagy legalább egy időre lefagyasztja őket, de várakozása ellenére nem történt semmi. Amikor hazaért ugyanazt a nyomottságot és fáradtságot érezte, mint azelőtt.
"Itt valami nagyon nincs rendben." - gondolta magában és csinálta tovább ugyanazt, amit eddig, eltöltötte az idejét felesleges dolgokkal és várta, hogy elmúljon mindaz, ami a szívét nyomja. Már menekülni sem volt kedve, egyszerűen csak lemondott a reményről, hogy bármi is legyen az, de helyrehozza a dolgait.

A történet másik oldalán, a lány szembenézett azzal, hogy ismét egy fájdalmas szituációba került és valahogy meg kéne próbálkoznia azzal, hogy kimásszon belőle. Alternatívaként felhozta az Időt, de nem volt benne teljesen biztos, hogy a leghelyesebb megoldás azt várni, hogy majd az gyógyítsa be a sebeit, abban viszont biztos volt, hogy a segítségére lesz. Tovább gondolkodott, megpróbált további lehetőségeket felállítani, mint például azt, hogy megszakít vele minden kapcsolatot, hátha úgy könnyebb lesz mindkettőjüknek, de ha arra gondolt, hogy nem találkozhat majd vele -legalább virtuálisan-, csak nőne az olykor így is elviselhetetlen hiány a szívében. Így hát nem tudott mást tenni, kérte a Feljebbvaló támogatását, hogy segítsen neki túljutni ezen a zavaros időszakon.

Hogy kérése meghallgatásra talál-e, abban csak reménykedni tud. Addig pedig igyekszik megbarátkozni a gondolattal, hogy bár az az ölelés megmelengette a szívét, ha tovább is ebbe az érzésbe kapaszkodik, csak még jobban fog fájni, ha az volt az utolsó...

- Gyere velem.
- Nem megyek. Más dolgom van.
- Csak gyorsan kitaláltál valamit, tudom. Csak azért, mert nem mersz velem találkozni.
- Miért ne mernék?
- Félsz.
- Ugyan mitől félnék?
- Hogy éreznél valamit.
- Miért kell mindig ezeket a hülye érzéseken agyalnod?
- Csak arról van szó, hogy nem mersz szembenézni a helyzettel. Attól félsz, hogy ha a közelembe kerülsz és jól érzed magad velem, akkor annak súlyos következményei is lehetnek. Például az, hogy elkezdesz érzelmeket táplálni irántam és mindketten tudjuk, hogy te ennek a lehetőségét is messziről kerülöd, mert nem tudsz vele megbirkózni.
- Nem tudom miért gondolod azt, hogy érzelmeket kezdenék el táplálni irántad, ha találkoznánk.
- Mert minden alkalommal ez történik, csak saját magad elől is mélyen titkolod őket.
- Nem titkolom, egyszerűen nincsenek érzéseim! Miért olyan nehéz ezt megértened?
- Ha tényleg nincsenek, akkor számodra semmit sem jelentett az utolsó találkozásunk?
- A csók?
- Amikor összebújtunk, simogattam az arcod, nevettünk, egymás illatában elmerültünk...
- Nem mondom, hogy semmit nem jelentett, de az biztos, hogy sokkal kevesebbet, mint neked.
- A kevesebb néha több.
- Mindegy milyen szólásmondást szúrsz be ide, annyi a lényeg, hogy én nem agyaltam rajta egy percet sem, azóta talán egyszer ha eszembe jutott, ennyi. Nem érzek semmit akkor sem, ha arra gondolok.
- Szóval csak volt egy gyenge pillanatod.
- Még gyenge sem voltam, csak simán jól éreztem magam.
- Akkor kettőnk közül megint én vagyok az, aki megalázza magát, mert megint abban hitt, ami állításod szerint már a megszületése pillanatában is csak egy félreértés volt. Köszönöm, hogy ezt újra megtapasztalhattam és újra rákényszerülök, hogy feladjak egy eleve elvesztett csatát.
- Milyen csatát Fényharcos?
- Szív vs. Ész.
- És ki nyert?
- Tudod, én az a típusú ember vagyok, aki ha el is veszt egy csatát, szépen megkeresi azt a pontot, ahol hibázhatott.
- Talán az lehet az, amikor elkezdtél reménykedni.
- Soha nem hibáztatom azért a szívem, mert hitt valamiben, mert reményt látott benne! Akkor sem, ha az agyammal tudtam, hogy kockázatos és veszélyes lehet, mert újra sérülhetek. Már azért az egyetlen egy pillanatért megérte, amikor felvirult körülöttem a világ, mert elkezdtem hinni valamiben.
- Ennek köszönhetően most rossz érzésekkel vagy tele, mert csalódnod kellett.
- Ne hidd. Nem magamban csalódtam. Benned sem, hiszen nem fordultam feléd elvárásokkal, csupán csak annyi történt, hogy szebbé tehetted volna a világom, de te mégsem éltél ezzel, már vagy egymilliomodszorra sem.
- Ennek ellenére előfordulhat, hogy következő alkalommal ismét reménykedsz?
- Abban reménykedem, hogy mindennek, ami velem, velünk történik meg van az oka és hiszem, hogy mindebből tanulok valamit, ha mást nem azt, hogy legyek még erősebb.
- Jó hozzáállás. Csak így folyamatosan magadat bántod, mert bár tisztában vagy vele, hogy veszett fejsze nyele, azért még megpróbálod párszor, hátha egyszer valami majd úgy alakul, ahogy te szeretnéd.
- Én nem azt várom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy én azt kitaláltam. Csak ha a megérzéseim azt súgják, hogy ebben valamiért még tovább kell mennem, akkor igenis vállalom a kockázatot, a következményeket és folytatom. Hidd el, hogy minden egyes alkalommal, amikor belém rúgsz valamivel, továbblendítesz egy ponton.
- Hogy lehet ezzel a hozzáállással élni?
- Az általános hozzáállással, miszerint "majd elmúlik meg egyszer úgyis vége lesz" csak túlélni lehet. Én igyekszem inkább megélni. Ha fájni kell fájjon.
- Nagyon furcsán működsz. Nem is értem.
- Pedig nem bonyolult. Valami hajt, mindig csak előre, mennem kell és tapasztalnom. Valami megfog, hogy hátrébb az agarakkal, gondolkodjunk kicsit, mielőtt nagyon előreszaladnánk. A kettő közti harmónia megtalálása a legnehezebb, erre törekszem folyton, de időnként egyik vagy másik oldalon kissé túlcsordulok. Az agyam a fék, a szívem a pumpa. S az az egyensúlyi pont az, amikor azt érzem, hogy rá merem bízni magam saját magamra.

Majd holnap élek
ma rohanok
magam köré falat tolok
minden szemet elkerülök
papírjaimba menekülök.

Majd holnap élek
ha ma békén hagysz
csak meg ne kérdezd
hogy na hogy haladsz.

Jaj ugyanmár
ilyen az élet
kávészünet?
Nem ígérek
Talán inkább
legközelebb
de ha sosem
hát egyre megy.

Majd lesz másik
univerzum
sokkal több pénz
meg kevesebb penzum
de ha mégsem
mibe kerül?
Megveszem
aztán kiderül
hisz barátom nincs
de sok pénzem van.

hogy mennyi is?
sosem tudtam
majd megszámolom
a síromban.

Szomjúhozom.
Enyhítsd vágyam
forrósítsd fel
kihűlt ágyam.

Csókold hosszan
remegő ajkam
majd hagyj el úgy
hogy még akarjam.

Hagyj el, mert úgysem bírom
ha szomjam folyton csillapítom.

----

KI VAGY TE

ki folyton hiányzol
Ki vagy te
ki a hidegben sem fázol
meleg kezeiddel
az Istenhez imázol
hogy boldog perceink
örökké tartsanak..?

Alig várom, hogy magamhoz szoríthassalak.