Ma lehet annak a napja, amikor az ember lánya elkezdi azt érezni, hogy valami nagyon nincs rendben.
Amiért minden reggel felkelek és hajtok, hálátlan feladat. Nincs megbecsülése. Ritkán eszmei, de anyagi..? Az nincs. És amikor ez a helyzet előreláthatólag csak rosszabbodni fog, akkor legszívesebben fognám a sátorfámat és nekiindulnék a Nagyvilágnak, mert tudom, hogy tele van gyönyörűséggel (és szenvedéssel), tudom, hogy sok helyen lenne szükség rám, tudom, hogy lehetne jobb is... de most nem az.
Valahogy mintha a külvilág is olyan távoli lenne... Az emberek csak vannak, teszik a dolgukat, de mindenki olyan személytelen, olyan hideg és magának való. Ha egy kevéske, csöppnyi szeretetre vágyom, nem kapok mást csak egy buta kérdést: "Már megint..?" Hogy lehet ez? Nem jó helyen járok? Nem jó ajtókon kopogtatok? Meddig menjek még, hány arcra mosolyogjak rá, hányszor nyújtsam a kezem ahhoz, hogy végre egy meleg kézre bukkanjak és ne csak egy újabb pofonal találkozzak? Lépjek, induljak? Vagy mindez csak menekvés és annak a jelen, hogy nem tudok megküzdeni a mindennapok általános nehézségeivel?
Jobbat szeretnék. Ennél sokkal, de sokkal... De naiv.
Ha máshol laknék talán jobb lenne?
Ha máshol dolgoznék talán jobb lenne?
Ha más emberekkel találkoznék talán jobb lenne?
MIKOR lenne jobb?
Olyan nehéz, olyan bonyolult, olyan meghatározhatatlan, megfoghatatlan ez az egész boldogság-dolog.
Boldog vagy?
Az lennék?
Hol van az már..? Hol van az még..?
HOL van a boldogság? Bennem. Benned. Mibennünk. Valahova elbújt, mert most nem megfelelő számára a pillanat. Majd előbújik egy napsugár mögül, vagy egy sosem-sejtett ölelésbe burkolózva felmelegít kívül-belül. De az mégsem maga A boldogság! Az csak egy halvány remény rá... Hogy igenis él, hogy igenis van, csak találd meg valahogy, csak szedd össze magad és tegyél érte, csak valahogy úgy kéne csinálni, hogy ne zsugorodjon tovább és ne meneküljön még messzebb...
De hogyan?
Ne kérdezz annyit.
Akkor mit tegyek? Ölbetett kéz és a másodpercmutató kattogásának néma elfogadása? Kell-e tenni egyáltalán? Vagy egyszerűen van, aki megkapja "ajándékba", mások meg megtesznek minden jót az emberiség érdekében és alig kapnak vissza valamit..? Ez egy láncreakció vagy az egésznek semmi köze egymáshoz és nincs egy törvény, egy rendelet vagy egy szabály ami kimondaná, hogy "ha adsz, kapsz"?
Hol a titok?
Van titok?
Szeretném megfejteni, újra. Egyszer már sikerült, egyszer már összejött, de azt már annyira távolinak érzem, mintha nem is velem történt volna.
Újra kell tanulnom mosolyogni.
Újra kell tanulnom célokat kitűzni.
Újra kell tanulnom élvezni azt, amim van.
És változtatnom azon, ami nagyon nincs rendben.
De ehhez most egy kívülről jövő változásra lenne szükségem.
Elvesztem most kicsit, talán kétségbe is estem.
Várok valamire, ami talán egy karnyújtásnyira, talán fényévekre van még tőlem.
Csak tudni szeretném, hogy lesz-e jobb annál, mint ami most van?
Ha remény van, minden van?