Aznap este a lány kapott valamit, amivel hirtelen maga sem tudott mit kezdeni.
A könnyű kis tárgy ott feküdt az ölében és várta, hogy végre történjen vele valami. De a lány hozzá sem mert érni, félt, hogy hirtelen valami megváltozik, talán elhisz olyat is, ami nem is létezik, talán túlgondolja az egészet és engedi visszatérni magába azt az érzést, amit szögesdróttal kerített be és hat lakattal őriz a szíve legbensőbb rejtekében. Az érzést, amit egyértelműen nem engedhetett szabadjára, mert akkor újra elveszett volna érzelmei kavalkádjában és onnan egyhamar nem került volna ki győztesen. Tudta, úgyhogy csak nézte azt a könnyű kis tárgyat és próbált tőle elvonatkoztatni. Nem tehetett mást, egyszerűen nem volt itt az ideje. De aztán egy apró résen, amire nem ügyelt eléggé, mégis kiszökött...

Abban a pillanatban, amikor újra úgy ölelte át a Fiú, ahogyan azt az Álmaiban tette.
És amikor úgy ért hozzá, ahogyan azt oly sokszor kívánta.
És amikor azt érezte rajta, hogy néhány perc erejéig ő maga is elveszett a letagadott érzelmei áradatában.

Ritka alkalom volt az a Lánynál, hogy teljesen az adott pillanatban tudott lenni. Akkor és ott elhatározta, hogy nem hallgat a hangokra, amik olyan dolgokat súgtak a fülébe, amik rendszerint összezavarták és menekülésre késztették. Eddig mindig hallgatott rájuk, mert a sajátjainak gondolta őket, de azon az estén száműzte őket a gondolataiból, azok pedig megengedően tovább is álltak. Eleinte egyedül érezte magát amiatt, hogy nem kell minden mozzanatot, mondatot és tettet újra és újra értékelnie és elhelyeznie az értékrendszerében, de aztán elkezdte élvezni a helyzetet. Önmaga lehetett és önmaga is volt. Ön-maga. Azaz egyedül. Eldönthette, hogy befogadja-e mindazt, ami történik és megengedi, hogy megtörténjenek vagy inkább támaszkodik a félelmeire és távol tart magától minden olyan eshetőséget, ami miatt aztán újra összetörve találja magát lelke egyik sötét és hideg folyosóján, amint épp a darabjait szedegeti össze a földről, hogy aztán újra összeilleszthesse azt, ami már soha nem lesz olyan, mint régen.
Úgy döntött, hogy elengedi magát.

Érzett, látott és tapasztalt.

Az ujjak összefonódását
A szemek pillantását
A takaró melegét
Az éjjel leheletét.

A bőr simaságát
A testek simulását
Az ölelés erősségét
A bújás jóérzését.

A szabadság szárnyalását
A függöny árnyalását
A zene áthatását
Az Igazság láthatását.

(Ő maga sem tudja
mi volt igaz ebből,
nem tudja honnan vérzik.
Talán feltépett sebből?

Csak a múlt fogsága
vagy egy új kezdete?
Egy kifosztott szív
éhbér-keresete?)

Ujjak egybefonva
sebek összeforrva
egy testté lettek
szívük kipakolva.

S hogy utána mi maradt?
Egyetlen emléke.
Az utolsó ölelés
puha-melegsége.