Vers az ürességről

Egyetlen vers sincsen

mi szavam kimondaná,

egy szó se, egy hang se

mi lelkem elsuttogná.

Nincs egy betű vagy akár kép

mi leírná mit érzek,

nincsen gyógyír arra

ahogyan most vérzek.

Mert ordít az üresség,

ordít a nagy semmi.

Ordít az, mi most halk,

ordít minek kéne lenni.

Szólalna, ha lenne

szó vagy hang mi tudná

mi az a nagy semmi

mi most bennem dúskál.

Szenvednék és sírnék

ha lenne mivel -

de nincsen.

Örülnék és szólnék

"ez legnagyobb kincsem!".

De se kincs, se könny,

se talpamnál, se fönt,

nincs már bennem érzelem,

többé már nem lételem.

Csend van s néha kongás.

Kirabolták a kuckót,

hol érzelmeim laktak,

csak tépett és meghurcolt

darabjaik maradtak.

Cifit-cafatok, dirib-maradványa,

szívem kuckójának

Marianna-árka.

Magaddal vitted,

amit mozdíthattál,

magad sem gondoltad,

hogy így kifosztottál.

Lehetek hálás

vagy átkozhatlak néha

ezért az ürességért.

De neked csak tréfa.

Hozzád tudom úgysem

juthat el a szavam.

Maradok hát inkább

üresen s egymagam.