- Gyere velem.
- Nem megyek. Más dolgom van.
- Csak gyorsan kitaláltál valamit, tudom. Csak azért, mert nem mersz velem találkozni.
- Miért ne mernék?
- Félsz.
- Ugyan mitől félnék?
- Hogy éreznél valamit.
- Miért kell mindig ezeket a hülye érzéseken agyalnod?
- Csak arról van szó, hogy nem mersz szembenézni a helyzettel. Attól félsz, hogy ha a közelembe kerülsz és jól érzed magad velem, akkor annak súlyos következményei is lehetnek. Például az, hogy elkezdesz érzelmeket táplálni irántam és mindketten tudjuk, hogy te ennek a lehetőségét is messziről kerülöd, mert nem tudsz vele megbirkózni.
- Nem tudom miért gondolod azt, hogy érzelmeket kezdenék el táplálni irántad, ha találkoznánk.
- Mert minden alkalommal ez történik, csak saját magad elől is mélyen titkolod őket.
- Nem titkolom, egyszerűen nincsenek érzéseim! Miért olyan nehéz ezt megértened?
- Ha tényleg nincsenek, akkor számodra semmit sem jelentett az utolsó találkozásunk?
- A csók?
- Amikor összebújtunk, simogattam az arcod, nevettünk, egymás illatában elmerültünk...
- Nem mondom, hogy semmit nem jelentett, de az biztos, hogy sokkal kevesebbet, mint neked.
- A kevesebb néha több.
- Mindegy milyen szólásmondást szúrsz be ide, annyi a lényeg, hogy én nem agyaltam rajta egy percet sem, azóta talán egyszer ha eszembe jutott, ennyi. Nem érzek semmit akkor sem, ha arra gondolok.
- Szóval csak volt egy gyenge pillanatod.
- Még gyenge sem voltam, csak simán jól éreztem magam.
- Akkor kettőnk közül megint én vagyok az, aki megalázza magát, mert megint abban hitt, ami állításod szerint már a megszületése pillanatában is csak egy félreértés volt. Köszönöm, hogy ezt újra megtapasztalhattam és újra rákényszerülök, hogy feladjak egy eleve elvesztett csatát.
- Milyen csatát Fényharcos?
- Szív vs. Ész.
- És ki nyert?
- Tudod, én az a típusú ember vagyok, aki ha el is veszt egy csatát, szépen megkeresi azt a pontot, ahol hibázhatott.
- Talán az lehet az, amikor elkezdtél reménykedni.
- Soha nem hibáztatom azért a szívem, mert hitt valamiben, mert reményt látott benne! Akkor sem, ha az agyammal tudtam, hogy kockázatos és veszélyes lehet, mert újra sérülhetek. Már azért az egyetlen egy pillanatért megérte, amikor felvirult körülöttem a világ, mert elkezdtem hinni valamiben.
- Ennek köszönhetően most rossz érzésekkel vagy tele, mert csalódnod kellett.
- Ne hidd. Nem magamban csalódtam. Benned sem, hiszen nem fordultam feléd elvárásokkal, csupán csak annyi történt, hogy szebbé tehetted volna a világom, de te mégsem éltél ezzel, már vagy egymilliomodszorra sem.
- Ennek ellenére előfordulhat, hogy következő alkalommal ismét reménykedsz?
- Abban reménykedem, hogy mindennek, ami velem, velünk történik meg van az oka és hiszem, hogy mindebből tanulok valamit, ha mást nem azt, hogy legyek még erősebb.
- Jó hozzáállás. Csak így folyamatosan magadat bántod, mert bár tisztában vagy vele, hogy veszett fejsze nyele, azért még megpróbálod párszor, hátha egyszer valami majd úgy alakul, ahogy te szeretnéd.
- Én nem azt várom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy én azt kitaláltam. Csak ha a megérzéseim azt súgják, hogy ebben valamiért még tovább kell mennem, akkor igenis vállalom a kockázatot, a következményeket és folytatom. Hidd el, hogy minden egyes alkalommal, amikor belém rúgsz valamivel, továbblendítesz egy ponton.
- Hogy lehet ezzel a hozzáállással élni?
- Az általános hozzáállással, miszerint "majd elmúlik meg egyszer úgyis vége lesz" csak túlélni lehet. Én igyekszem inkább megélni. Ha fájni kell fájjon.
- Nagyon furcsán működsz. Nem is értem.
- Pedig nem bonyolult. Valami hajt, mindig csak előre, mennem kell és tapasztalnom. Valami megfog, hogy hátrébb az agarakkal, gondolkodjunk kicsit, mielőtt nagyon előreszaladnánk. A kettő közti harmónia megtalálása a legnehezebb, erre törekszem folyton, de időnként egyik vagy másik oldalon kissé túlcsordulok. Az agyam a fék, a szívem a pumpa. S az az egyensúlyi pont az, amikor azt érzem, hogy rá merem bízni magam saját magamra.