- Ölelj meg! Csak egyszer! - kérte a lány esdeklő szemekkel a fiút, aki megkönyörült rajta és távolságtartóan de mégis közel engedte magához és átölelte. A lány számára az a pillanat adott értelmet az egész estének. Mégis könny gyűlt a szemébe, amikor végigfutott az agyán, hogyan is kezdődött a meséjük néhány héttel ezelőtt, s azóta hova jutottak. A tűz hirtelen lobbant, megperzselte őket, felhevített minden távolinak tűnő érzést a szívükben, aztán mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, egy vödör jéghideg vízzel oltotta el pillanatok alatt a lángokat, amiket a kölcsönös vonzalom éltetett bennük. Pár nap múlva ott álltak egymással szemben, érezték, hogy valamiféle csodának a részesei voltak, de mára mindez már csak emlék, múlt, amit visszahozni vagy újra megtörténté nem tudnak tenni.

A tökéletes pillanatban találkoztak és akkor kezdődött el rövid és viharos fejezetük életük könyvében.

- Csak még egyszer had öleljelek meg. - kérte a lány a fiút, aki kicsit kellemetlennek érezte a helyzetet, de valahol neki is jól esett az, hogy magához szoríthatja a lányt. Megfordult a fejében, hogy mi van, ha utoljára..? Pár napja még a mindent jelentette neki ez a lány, most meg inkább sarkon fordulna és vissza sem nézne, mert fájdalma van, keserű lett a világ, maga sem tudja pontosan, hogy miért, de nem találja a helyét benne. Rengeteg kérdés kavarog a fejében, minden olyan zűrzavaros és kényelmetlen, legszívesebben kirohanna a világból és nem foglalkozna semmivel, - se munkával, se a barátaival, se a nőkkel -, úgyis csak bonyodalmat okoznak neki, legjobb lenne kicsit kívül kerülni a gondolataiból és nem csinálni semmit. Tisztában van vele, hogy úgysem sikerülne, ezért inkább felült a biciklijére és elindult a semmibe. Várta, hogy a hideg téli szél majd kimossa az érzéseket a szívéből vagy legalább egy időre lefagyasztja őket, de várakozása ellenére nem történt semmi. Amikor hazaért ugyanazt a nyomottságot és fáradtságot érezte, mint azelőtt.
"Itt valami nagyon nincs rendben." - gondolta magában és csinálta tovább ugyanazt, amit eddig, eltöltötte az idejét felesleges dolgokkal és várta, hogy elmúljon mindaz, ami a szívét nyomja. Már menekülni sem volt kedve, egyszerűen csak lemondott a reményről, hogy bármi is legyen az, de helyrehozza a dolgait.

A történet másik oldalán, a lány szembenézett azzal, hogy ismét egy fájdalmas szituációba került és valahogy meg kéne próbálkoznia azzal, hogy kimásszon belőle. Alternatívaként felhozta az Időt, de nem volt benne teljesen biztos, hogy a leghelyesebb megoldás azt várni, hogy majd az gyógyítsa be a sebeit, abban viszont biztos volt, hogy a segítségére lesz. Tovább gondolkodott, megpróbált további lehetőségeket felállítani, mint például azt, hogy megszakít vele minden kapcsolatot, hátha úgy könnyebb lesz mindkettőjüknek, de ha arra gondolt, hogy nem találkozhat majd vele -legalább virtuálisan-, csak nőne az olykor így is elviselhetetlen hiány a szívében. Így hát nem tudott mást tenni, kérte a Feljebbvaló támogatását, hogy segítsen neki túljutni ezen a zavaros időszakon.

Hogy kérése meghallgatásra talál-e, abban csak reménykedni tud. Addig pedig igyekszik megbarátkozni a gondolattal, hogy bár az az ölelés megmelengette a szívét, ha tovább is ebbe az érzésbe kapaszkodik, csak még jobban fog fájni, ha az volt az utolsó...