Egyszerű, régi(es) vers.

Nagy szerelmeim, kik voltatok
lelkemben oly nyomot hagytatok
amit kitörölni félek,
mert mind olyan emlékek,
mi szívemnek oly kedves.
S valahol keserves...

Hol jártok már régen,
időnként tudni vélem,
s jó sorotok remélem.
Most járuljatok elébem.

Törjetek bilincset,
hozzátok elém a kincset,
újra akarom látni!
A végtelenbe szállni,
mert oly sok boldog órát
mit veletek éltem át
azóta sem találtam,
csak a földön jártam.

Szerelem-magvakat
gyűjtögettem néha,
de rá kellett jönnöm,
hogy a mag csak csalfa léha!
S ha el is vetettem,
virágot én nem leltem,
csak sovány kóró maradt.
A szívem így szétszakadt.

Annyifelé téptem,
ahányat szerettem.
Annyifelé törtem,
ahányat megöleltem.
S hogy mi maradt belőlem?
A szívem, s azt is eltörtem.

Mert én akartam mindig,
hogy legbelül fájjon,
hogy a legmélyebb érzés
végre rámtaláljon,
ha kelljen felemeljen,
ha kell felzabáljon.

Így égtem el mindig
ezer fokos lángon,
s ha most hüvös is van,
majd újra megtalálom.
De ma már nem szenvedni,
megbizonyosodni vágyom.

Tudom, hogy lesz valaki,
aki nem csak jóbarátom.

Élvezd

... Élvezem, ahogy kinyílik a világ.



Ahogy szirmait bontogatva
belül megmozdul a lényeg
s önmagát megteremtve
megszületik az Élet.

Hogy nem kell ahhoz indok,
hogy mosolygjon a lelked,
egyszerűen elég,
ha béke van benned.

Élvezem a csókot
és a meleg ölelést,
s szépen megbecsülöm
azt a nagyon kevést.

Élvezem a hétfőt,
meg az összes napot,
mindegy mi a neve,
jó, hogy megadatott.

S olyan jó, hogy reggel,
mikor kinyitom a szemem,
látom azt, hogy fény van
s erő gyűlik bennem.

Belenézek mélyen
sok-sok emberszembe
s mindegyik tekintetről
más jut eszembe.

"Hogy te milyen szép vagy"
vagy hogy "érdekes, amit látok",
lehetnénk szerelmesek
vagy akár barátok.

Látok fáradtakat
meg sok szomorú szemet,
nekik oly szívesen adnám
hosszú ölelésemet.

Csak, hogy szebb légy világ,
én inkább szépnek látlak,
mert pont épp elegen
katasztrofizálnak.

S tudod, akkor látlak
a legszebbnek téged,
mikor éppen nagyon
élvezem, hogy élek.


Köszönöm neked, Élet!

A lehetőségről

- Mi van most benned?

- Kettősség.

- Agy és lélek, negatív és pozitív, hideg és meleg?

- Nem egészen. Talán mindegyikből bizonyos mértékben, de nem ennyire körülírhatóan. Az állandó, a jól megszokott és a változásra vágyódó énem találkozott most egy új helyzettel.

- Na és megrettenünk ettől az új helyzettől?

- Tudom, meglepő, de most csak a legkisebb mértékben vagyok megijedve. A megrettenés túl erős ide.

- Most olyannak tűnsz, aki biztos a dolgában. 

- Hogy lehetnék..? Akárhányszor biztos voltam eddig, a megérzéseim, azok a bizonyos hangok mindig félrevezettek. A beléjük vetett hitem tovaszállt. Abban sem vagyok biztos, hogy a megfelelő hangokra figyeltem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy amit "megérzésnek" hittem, inkább csak a "remény" volt. Amikor szeretnél hinni valamiben vagy valakiben és ezt annyira szeretnéd, hogy szinte magad is elhiszed, aztán amikor felteszel magadnak egy kérdést vele kapcsolatban, már automatikusan jön az a válasz, amit olyan szépen "bemagoltál" magadnak.

-Megfelelő intelligencia lévén szépen meggyőzöd magad, hogy ez neked miért is jó és hogy miért is akarod ezt ennyire.

-Pontosan. Tudod, amikor felállítod a negatív és pozitív oldalt, de tulajdonképp csak a pozitívra vagy hajlandó koncentrálni.

- Mert hát a pozitív gondolkodás ugyebár...

- Persze, de egy ponton túl már nem erről szól. Pontosan tudom, hogy mennyire fájdalmas szembenézni a száraz tényekkel, de ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor kénytelenek vagyunk ezen a kellemetlen vizsgálaton megjelennünk magunk előtt.

- Csak nehogy túlelemezgesd és túlmérlegeld a dolgaid...

- Egy ponton abbahagytam. Egyrészt azért, mert olyan szinten veszi igénybe az agykapacitásom, hogy más, fontosabb dolgokra nem marad energiám, másrészt meg mert meguntam túlbonyolítani a dolgaim.

- Veled meg mi történt? Fejre estél?

- Nem, csak egy olyan ember útjaival kereszteződött az én utam, akinek a keze belesimul az én kezembe.

- Tessék?!?

- Hogy is mondhatnám? Ennél pontosabban nem tudom megfogalmazni. Élhetnék még hasonlatokkal, de ebben a pillanatban úgy érzem, így tudom a legmegfelelőbben kifejezni azt, ami az utóbbi rövid időben történt velünk. 

- Rendkívül rejtelmes-sejtelmes. És akkor most folytatódik a "sikerszéria" és maximum két hét múlva kitalálod, megmagyarázod, hogy ő éppen miért totálisan alkalmatlan arra, hogy együtt menjetek tovább azon a bizonyos úton?

- Érzek némi cinizmust a hangodban.

- A saját hangod vagyok kisanyám, nem hiszem, hogy most nagyon rácsodálkoztál magadra.

- Jogos. A kérdés is egyébként. Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi éveim bontakozó kapcsolatai mind széles mosollyal és heves reakciókkal indultak el. Azt is világosan tudom, hogy milyen véget értek. Arra is emlékszem, hogy azonnal akartam mindent, a színskála összes színét, az érzelmek összes lehetőségét és persze mindegyiktől azt vártam, hogy lehetőleg felhőtlenül boldoggá tegyen és lehetőleg ebben a pillanatban.

- Azt ne mondd, hogy most nem ez van és most minden más és egyébként is...

- Elmondom mi van és úgy fogom mondani, hogy félreteszem a reménykedő és idealista énem. Baromi egyszerű: az az ember, aki most nyomatékosabban belépett az életembe, valami különleges nyugalmat, bizonyosságot és egy nagyszerű lehetőséget hozott magában.

- Magával, nem?

- Nem, mert ő nem a lehetőséget hozta, hanem ő maga az. Hordozza, de nem azért, hogy valamire megtanítson, tehát nem egy jelképes füzettel a kezében érkezett meg hozzám, hogy megírjon egy fejezetet Életem könyvében, hanem ő maga a lehetőség. 

- Teljes mértékben el vagyok ragadtatva és azt kell mondjam, hogy ez még mindig úgy hangzik, mint hogyha a pozitív és reménykedő éned fogalmazta volna meg eme sorokat.

- Mert nem látsz a mondatok mögé. Koránt sem azt mondtam, hogy meg vagyok győződve arról, hogy megtaláltam a megfelelő embert vagy révbe értem amióta megismertem, hanem azt próbálom szavakba önteni, hogy őt egy olyan lehetőségnek tartom, aminek érezhetően súlya, oka és értelme van. Tudom, hogy minden új emberrel valami újat tapasztalunk meg a világból, hiszen mindenki más-más felfogást képvisel, más értékeket tart fontosnak, más dolgok iránt érdeklődik és ha átadja az addigi tapasztalatait, csak a mi látóterünket szélesíti, ami persze fontos és sokat tanulhatunk belőle, viszont időnként eljön az a pont, amikor egy olyan emberrel találkozol, akinek az értékei, a tapasztalatai és a jövőképe egészen hasonló a tiéddel. Ahhoz már csak talán Isteni áldás vagy szerencse kell, hogy két ilyen ember úgy egymásra is találjon, hogy ott nem csak mint két külön személy legyen jelen, hanem mint Férfi és mint Nő, akik reakciókat és érzéseket, érzelmeket váltanak ki egymásból.

- Csak nem megérintett ez az isteni szikra?

- Szerencsés esetben erről beszélhetünk.

- És jelenleg melyik feled dominál, a lélek vagy az agy?

- Tartottam önvizsgálatot. 5O-5O százaléknál tartunk. Valószínűsítem, hogy ha újra a közelemben lesz, ez erős kilengést fog mutatni egyszer egyik felé, másszor pedig a másik irányba.

- Nem fogsz túlságosan is összezavarodni?

- Előfordulhat. Ez esetben majd csak hagyom magam, hogy az történjen, ami történni akar. Elengedem a zavart és visszatérek A pillanatba.

- Jó terv. Hogyan zajlik egy ilyen visszatérés?

- Először is tudatosítom azt, ahol éppen vagyok. Alaposan megnézem a környezetem, rákoncentrálok a helyre, majd tudatosítom saját magam. Olyan, mintha visszahelyeznéd az agyad a fejedbe és nem máshol kalandoznál, hanem csak arra figyelsz ahol épp vagy és amit épp csinálsz. 

- Kívülről nem is csinálsz semmit.

- Belül viszont koncentráció zajlik, amiről pontosan tudjuk, hogy kőkemény munka. Előfordul, hogy elmondom magamban, amit épp abban a pillanatban csinálok, például: Itt ülök és a blogomat írom. Skóciában vagyok, Edinburgh-ban, éjszaka van, én pedig ülök és magammal beszélgetek. Ez fontos és hasznos a számomra. - Ekkor elkezdem nézni magam kívülről. Amikor pontosan képes vagyok látni azt, aki vagyok és amit épp csinálok, igazából akkor van az a pillanat, amikor teljesen a jelenben vagyok. Ha a mélyebbre szeretnék menni ebben, akkor elkezdem megvizsgálni a gondolataim, de csak felszínesen. Megvizsgálhatom az érzelmeimet is, attól függően, hogy épp intenzíven érzek valamit vagy inkább a gondolataimban vagyok elmerülve. Például: Itt ülök, a blogomat írom és valami kellemes bizonyosságot érzek, izgalommal, kíváncsisággal fűszerezve és a gondolataim gyakran elkalandoznak egy bizonyos ember irányába. Ekkor mosolygok magamon kívülről és szinte külső szemlélőként vizsgálom saját helyzetemet. Látom, hogy ki vagyok, mit csinálok, mire gondolok és mit érzek. Tudod, gyakran előfordul, hogy amikor megyek az utcán, sietek épp munkába vagy szabadnapos vagyok és épp sétálok valamerre, igazából azt sem tudom, hogy hol vagyok, egészen addig, ameddig "magamba nem szállok". Amikor viszont tudatosul, hogy hol vagyok és mit is csinálok, akkor egyszerre egy szinte csoda lesz az élet, a jelen, egy varázslat, hiszen érdekes utak vezettek engem ide, ahol épp vagyok. Színt kapnak a házak, a fák, a jövő-menő emberek. Megelevenedik az addigi szinte statikus és észrevétlen táj. Szintén érdekes, hogy milyen embereket sodor felém az élet és hogy valószínűleg nem véletlen, hogy bizonyos esmberek mikor keresztezik az útjainkat. És ebben a pillanatban vissza is kanyarodtam oda, ahonnan kiindultam. Oda, hogy ha bármikor eluralkodik rajtam a kétségbeesés vagy a zavarodottság, csak bele kell éreznem abba, hogy nem véletlenül ülök ott, ahol éppen ülök és az sem a történések kuszaságának az eredménye, hogy épp amellett az ember mellett, aki mellet majd fogok ülni vagy feküdni pár nap múlva.

- Szóval tudományosan is bebizonyítottad magadnak, hogy annak bizony oka van, hogy éppen most és éppen így történnek a dolgok.

- Ez inkább olyan féltudományos és félspirituális.

- Meg félbarátnő, mi?

- Az. 

- Akkor ezek szerint jó helyen és jó időben érzed magad. Úgy is nézel ki, mint akinek most jó LENNI.

- Gyere, bújj a bőrömbe, próbáld ki.

- Viccelsz? Te magad küldtél kicsit szabadságra, most meg visszahívsz?

- Csak azért küldtelek, mert a kishitű és bizonytalan énem is valahol benned van elhelyezve. Meg a cinikus meg a szarkasztikus meg a ...

- Én vagyok a negatív oldalad?

- Nem, te vagy a túlreális oldalam. Aki néha már annyira tisztán és tényszerűen akarja látni a dolgait, hogy az már túlzás és értelmetlen is, hiszen leggyakrabban mindez nem annyira kézzelfogható és definiálható, ahogyan te azt tudni véled.

- Köszönöm, hogy kimondtad helyettem. Maradjunk annyiban, hogy ha ez az ember megérkezik és a közeledben lesz huzamosabb időn keresztül, egy időre visszavonulok és csak képeslapot küldök, hogy még véletlenül se feledkezhess meg rólam. 

- Hagysz egy kicsit engem is lazítani?

- Csak ha megígéred, hogy nem fogod túlagyalni a dolgokat. A szavait, a mondatait, a gondolatait, a cselekvéseit, a haja szála állását...

- Értem, amit mondasz. Tudod, mennyire nehéz ez nekem. De ezennel megígérem, hogy erősen megpróbálom elengedni az efajta görcseimet és inkább a pillanat örömére fogok koncentrálni.

- Miután elment és én végre visszatérek, úgyis kielemezzük majd együtt. Előre félek!

- Ne félj, nincs mi vesztítenem. A lehetőséget megkaptuk és amint újra együtt leszünk, újra meg fogjuk kapni. Kiderül, hogy tudunk-e, akarunk-e élni vele. 

- Akkor most engedd meg, hogy kicsit elromantikázzam és egyúttal el is bagatellizáljam ezt a helyzetet a "lehetőségről", a következő képpel és üzenettel:

- Ezt a képet látva természetesen olvadozni kezd a lelkem...

- Akkor bölcsen és mély együttérzéssel megállapíthatom, hogy te nagy bajban vagy kisanyám!

- Na szevasz, érezd jól magad a cinikus nyaralásodon, küldj képet, mi meg majd úszkálunk kicsit az örömben meg egymás ölében.

- Gumit húzni el ne felejtsetek!

- Milyen gumit?

- Hát úszógumit.

---

És így kezdődött el az, hogy Natika hozzálátott építgetni lelkében azt a bizonyos falat, aminek alapanyaga a bizalom, kötőeleme pedig az idő maga.

Vannak azon típusú emberek (többek közt az írás szerzője is ebbe a csoportba tartozik), akik abban a pillanatban, amikor valamilyen mélyről jövő érzelem megélésére kapnak lehetőséget, akkor nem fejvesztve menekülnek el a másik irányba, hanem annak minden pozitív és negatív következményét felvállalva fejest ugranak bele.

Talán erre a típusra lehet ráhúzni a "lobbanékony, szenvedélyes" vagy akár a "mélyérzésű" címkéket. Nézzük meg mind a pozitív, mind a negatív lehetséges következményeket.

Negatív: "nagyobb volt a füstje, mint a lángja", "könnyen jött, könnyen ment", azaz amilyen sebességgel képesek teszemazt szerelembe esni, olyan hirtelen tollvonással képesek annak a kapcsolatnak véget is vetni.

Ha önvizsgálatot tartok, azt kell mondjam, hogy igen, ez voltam én és a mai napig meg van bennem az erre való hajlam és sajnos megfelelő mennyiségű, minőségű gondolkodás nélkül bármikor újra beleugranék egy ilyen lehetőségbe, mégpedig arra hivatkozva, hogy én egy ilyen ember vagyok! Lángolok, nekem ez kell. Nem nézném a következményeit, de titokban már sejteném. Valószínűleg mindenki számára egyértelmű, hogy csak újra az történne meg velem, ami már több alkalommal is megesett, mégpedig annak a bizonyos tollvonásnak a szinte lelkiismeretfurdalás nélküli újra meghúzása.

Pozitív: mély és lángoló érzelmeket megélni fantasztikus érzés! Legyen szó pozitív vagy negatív érzésről. Én a fájdalmamat is olyan szintre tudom emelni, ami megihlet, ami megcsavarja a szívem, a gyomrom és valami új születik meg bennem. Legyen az egy vers, egy írás vagy csak maga a tapasztalat, aminek átélését az elsőtől az utolsó könnycseppjéig élvezem.

Élvezem az önfeledt boldogságot, élvezem a szívszaggató szenvedést, élvezem, hogy valami belül felperzsel, megemészt, az égből a pokolba taszít, a forróságból a fagyos szélbe küld, az ölelésből a magány martalékává tesz... Élvezem, ahogy gyorsul a pulzusom, ahogy megmelegszik a szívem tájéka, ahogy elkezd táncolni velem a világ és már nincs idő vagy tér, nincsenek évszakok, csak a végtelen, megállíthatatlan, felfoghatatlan boldogság van, lüktet az ereimben, zsong az agyamban, érzem a levegőben és nem áll meg a körhinta, csak pörög, csak pörög..! Amíg el nem szédülök.

És le nem fordulok a fehérre festett, aranysörényes lovacskáról.

Egyenesen a porba.

S már száraz a szám.

Zsong a fejem. Nem a boldogságtól. Az ütés erejétől.

Fáj az egész testem.

Már maga a létezés is fáj.

Miért nem haltam meg?

Miért kell ennyire hirtelen a mennyországból a kemény, mocskos földön találnom magam, elveszetten, elhagyottan, darabokra tépve?

Miért velem történik mindig?

Szenvedek!

Hallod világ?

Szenvedek! Hát nem érted? Itt pusztulok meg, ti meg csak röhögtök, örültök, vihogtok hangosan, miközben engem darabokra tép a valóság ereje, az igazság ereje, miszerint nincs is mennyország csak a hormonok játéka van, azok befolyásolják a gondolatainkat, a kémiai összetételünket, azokat az átkozott érzelmeinket, amik először olyan magasra emelnek, majd amikor már a csúcson érzed magad, hirtelen zuhannak a mélybe, magukkal rántva téged, a gondolataid, az érzelmeid és ott találod magad - a nagy büdös semmiben, kifosztva, kimerülve, levegő után kapkodva. Ahogyan most én is. A kezedben tartod saját szívedet, ami még oly gyorsan dobog, mintha még együtt élne a testeddel, pedig már csak egy kiszakított szerv, egy erőlködő húsdarab, ami a test nélkül halálra van ítélve, ugyanúgy ahogy az az elgyengült, elfáradt, életvesztett test, amiben találod magad.

Így öl meg az az érzés, ami előtte az univerzum epicentrumába repített és bár magas árat követelt a túlzásaiért, de megmutatta, hogy milyen érzés ezer fokon elégni.

Megvan bennem a hajlam. Ugyanúgy, ahogy megvan bennem a készség, az óhaj a megfontoltságra, a türelemre és a fokozatosságra is. Hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy ne azonnal engedjem bele magam egy-egy érzésbe, hanem kicsit levegőt véve, időnként meg-megállva, ön,-és helyzetvizsgálatot tartva fokozatosan haladva jussak el egy stabilabb, kiegyensúlyozottabb és meggondoltabb állapotba.

Ekkor merülhet fel a kérdés, hogy tulajdonképp miért is szándékozom én ennyire visszafogni vagy megrendszabályozni az én zabolátlan szívem..? Egyetlen oka van.

Az pedig az a számos tapasztalat, ami azt mondatja velem, hogy akármennyire is felelemelő és páratlan érzés szabadjára engedni az érzéseket egy-egy helyzetben, azért az mégsem annyira praktikus, mert a nagy rohanásban olyan fontos kérdésekről feledkezem meg, mint például: Biztos, hogy akarom? Biztos, hogy erre vágyom? A szeretethiány üldöz valaki karjaiba vagy a bizonyosság, miszerint készen is állok rá?

Egy bizonyos idő után, már elkezd az ember a saját hibáiból tanulni és számos újra,-és újratapasztalás után már nem kívánja elkövetni ugyanazt a hibát, amit már annyiszor elkövetett. Csupán csak azért, mert tisztában van a lehetséges következményekkel és tudja, már nem arra vágyik. A pillanatnyi boldogság már nem elégíti ki sem testileg, sem mentálisan, ezért ha kell, akkor inkább sűrűbben vesz nagy levegőt és többet gyakorolja az önkontrollt, mert talán, feltehetőleg és remélhetőleg ezúttal majd MEGÉRI.

S ha mégsem..?

Legalább megtapasztalta, hogy igenis képes rá.

S képesnek lenni, igazán nagy dolog, mert ahhoz munka, erőfeszítés és odakoncentrálás szükségeltetik.

S még az is lehet, hogy a nehéz pillanatokban ott lesz valaki, aki az izzadtságcseppeket letörölgeti a homlokáról.

Amen.

Vannak érzékeny napok, amikor az érzések valahogy erősebbek, mint a józanész, a realitás vagy csak a valóságnak hitt ésszerű magyarázatok.

Vannak esték, amikor olyan váratlanul borul ránk egy-egy emlék, mint egy szinte érthetetlenül tiszta selyemlepedő, elfedve aznap összegyűjtött negatív tapasztalatunkat és érzésünket.

Vannak éjszakák, amikor a párnára hajtott fejjel, megállíthatatlan gondolatáradattal és bőségesen megtelt szívvel azt kívánja az ember: bárcsak ne egy pillanatnyi varázslat részese lett volna, hanem ez lenne az igazi, örök és megmásíthatatlan valóság. De az ilyen kivételes pillanatok csak ritkán adatnak meg, valószínűleg pontosan azért, hogy minél nagyobb meglepetést okozva ne csak átsuhanjon, hanem maradandóan bele is égjen szívünkbe és tudatunkba.

Hol van mégis a realitás és a túlcsordult érzelmek által elborított ésszerűség határa?

Hol van az a pont, amikor még kordában tudom tartani a képzeletem és nem kezdenek az érzelmeim abba a bizonyos álomvilágba küldeni, amiből aztán olyan nehéz kilépni, kiszakítani magunkat a gyönyörből.

Azt mondják álmodozó idealista vagyok.

Az vagyok.

De az álmaim tartanak életben. Hogy nem minden a valóság, nem minden az, amit két kézzel és két szemmel tapasztalok, hanem igenis létezik egy másik sík, ahol a szeretet dominál és az érzelmeknek szabad utat adni, ahol megvalósulnak azok a pillanatok, amik a könyvekben, amik a mesékben, amik a képzeletekben...

Lassan megtanultam a valóságban is jelen lenni és megragadni azokat a pillanatokat, amiknek varázsereje lehet. Valahogy így:

“Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”

(Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam)

Hiszem és tapasztalom, mert létezik. 

Egy fontos kérdés mégis mindig felmerül, amikor az érzelmek és az ésszerűség határát próbálom megfogni vagy megfogalmazni, ez pedig a a következő:

"Festegeti az ember a szerelmeit, például, hogy milyen nagyszerűek, aztán mégis Adysan végződik a dolog, és azt kérdezi: én téged szerettelek? Frászt, saját díszeimet raktam rád, és beleszerettem a saját díszeimbe." (Popper Péter)

Hány alkalom, hány tapasztalat, hány pofon kell ahhoz, hogy az ember egyszer, legalább egyszer felismerje, hogy mikor szeret bele a saját díszeibe, mikor akarja olyannak látni a másikat, amilyen igazából nem is és mikor jön ez az a pillanat, amikor ezt felismerve már elhiheti, hogy az, amit lát, nem csak a képzelete szüleménye, hanem az igazság, a valóság? Honnan lehet tudni, hogyan lehet felismerni, hogyan lehet megtapasztalni?

Miért nincs egy jel? Vagy van, csak direkt nem vesszük észre? Túl erős a képzeletünk?

 

 

éjszaka, távolság, sóhajok

Ritkán hallom a hangját ténylegesen. Annál többet látom az arcát, ahogy mosolyog, ahogy gondolkodik valamin, ahogy az én arcomhoz közelít. Néha nehéz felidézni, néha annyira átérzem, mintha épp abban a pillanatban történne meg velem.

Amikor hallom a hangját és elragadnak az érzések, az agy egyből bekapcsol: nem véletlenül lett vége. Csak megszépültek az emlékek és jó nosztalgiázni, ennyi az egész. Ha továbbra is benne maradsz ebben a gondolatban és érzésben, még a végén beleragadsz és tényleg nem találsz magadnak egy normális pasast csak azért, mert mindenkiben Őt keresed.

Tudom. Nagyon jól tudom, mert felismerem, amikor meglátom valakiben. A szívem azonnal hevesebben ver és azonnal akarja. Ölelni, csókolni, érezni azt, amit Akkor érzett. Lehet-e még olyan jó? Azt mondják mások, hogy majd valaki mással. Majd jön valaki, aki mindent felülír. Ezt nem lehet! Ha lehetne, nem telt volna el ennyi év (6 év!) ugyanazzal az egyetlenegy érzéssel, miszerint ennek nem lehet így vége.

Ennek nem lehet így vége? Hiszen én akartam... Az én hibám? Ma is együttlehetnénk? Vajon még ma is együttlennénk?

Nem lennénk azok, akikké lettünk. Rengeteget változtunk, mégis szinte ugyanott tartunk. Harcok, küzdelmek, bukások és sikerek után egyaránt elmondhatjuk, hogy sok mindent elértünk, mégsincs semmink. Nincs meg a legnagyobb kincsünk. Talán megvan, de mégsem a miénk. Amit akkor elvesztettünk, azóta sem találjuk. Belehelyezzük más értékeknek hitt dolgokba a boldogságunk, de pontosan azt az érzést egyikünk sem tudta előállítani. Megpróbáltuk, időnként meg-megpróbáljuk, de aztán ugyanoda lyukadunk: egymás fülébe súgjuk, hogy nem sikerült.

És kit tudja, hogy még meddig nem fog sikerülni. Szomorúak, tehetetlenek vagyunk, mégis boldogok a magunk módján. Megpróbálunk együttélni a gondolattal, hogy talán már soha nem lesz a miénk. Mégsem teszünk ellene semmit. Nem tudunk vagy nem akarunk? Ha egyikünk megtenné, a másik feladna mindent azért, hogy megvalósuljon? Túl sok a kétség. Hiába dobnának el mindent, hogy újra az övék lehessen, nem lehet. Nem megy. Nincs itt az ideje vagy igazán nem is hisznek benne, hogy még valaha megtörténhet ebben az életben. A világ túl valóságos, nem enged az álmaiknak. Túl sok a kontroll, túl sok a korlát, túl sok a visszafogó tényező.

"Talán majd egyszer."

és

"Mi lett volna ha..?"


Nem is akarják tudni.

Az egyetlen dolog, amiben hittek, hisznek és hinni is fognak, az csupán egyetlen egy, elárvult, magára hagyott óhaj: AZ, ami az Övék volt, legyen úgy, ahogy régen volt.

Talán nevet rajtam az Isten, talán valaki szemében egy reménytelen reménykedő vagyok, de egyszerűen nem tudom feladni ezt az érzést.

Azt gondolom, hogy igenis van olyan ember, akivel megszületik majd bennem az egység, a teljesség. És nem hagyom, nem hagyhatom, hogy olyan emberek, akik erről már vagy még nem is álmodnak, megöljék bennem a reményt azzal a kijelentéssel, hogy "ez a realitás". Neked talán más a sorsod, te talán máshogy éled meg, de annyit kérek hagyd, hogy én az én szívemnek higgyek és ne a te olykor elkeseredett vagy kiüresedett lelkednek. Engedd meg, hogy az, ami odabentről kikívánkozik, had születhessen meg egy-egy mondat, vers vagy bármilyen alkotás formájában. Legyen az egy jel vagy szó a testemen, a bőrömbe vésve, legyen az egy ékszer rajtam, ami többet mond egy óra masszív magyarázásnál is vagy legyen az két öszinte mondat, ami a legbensőbb mélységből tört elő.

Had legyek az, aki vagyok.
Engedd meg, hogy önmagam legyek.
Engedd meg, hogy vállalhassam azt, aki vagyok.

Csak fogadj el, csak fogadjatok el és így őszintén mondom, teljesebb, őszintébb és boldogabb életet élhetek.
Mert néha magam is elfelejtem ezt a fontos mondatot:

Everyday is a great day to be alive.

                                                                 ---

Filmajánló: