2012. november 6., kedd






Par napja mar a szivembe koltozott a karacsony. Igaz, meg tobb, mint egy honap van odaig, de eddig minden evben valahogy tiltakoztam ellene, mert azt ereztem, hogy meg mindig es meg mindig nem lesz olyan, amilyet igazan szeretnek. Az idei lesz az elso kulfoldi karacsonyom. 
Mosoly ulhet az arcomra, mert az eletem ugy alakult, hogy idokozben megtalaltam azt az embert, akivel egyutt szeretnek tovabb menni az uton. Akivel talan megvalosulhat az "idealis" karacsony. Ha csak minimalban is, de mindenkepp kozeleitve ahhoz, amit mindketten szeretnenk. Mar evek ota a sajat karacsonyomra vagyom, amit nem a megszokas vagy a hagyomany korvonalaz, hanem az, amit legbelul erzek, hogy tenni szeretnek.
Eszembe jutott egy tipikus karacsonyi enek, ra is kerestem gyorsan az interneten es ezt a valtozatot talaltam meg. Megrendito volt. Habar mar nem eloszor lattam ezt a videot, most meges annyira sziven utott, hogy nem tudok a hatasa alol menekulni. Mikozben en arrol almodozom, hogy milyen szep lesz majd a karacsony, mast eppen most lonek agyon. Tudom, hogy manapsag -tudomasunk szerint- nem zajlanak nagyon hordereju haboruk, de biztis vagyok benne, hogy vannak olyan orszagok, teruletek, ahol meg most is normalis, hogy emberek setalnak az utcan es lelovik azt, akit eppen kedvuk tartja. Peldaul egy gyereket. 
Egy gyereket, aki jo esetben ket ember szerelmenek a gyumolcse, akit az anyja ovott, vedett 9 honapig, ameddig a testeben fejlodott, novekedett, aztan fajdalmak kozt a vilagra hozta, egy olyan vilagba, ahol sokkal nagyobb es komolyabb veszelyek leselkednek ra, mint a bakteriumok vagy virusok, habar mindketto lehet vegzetes kimenetelu, de egy a mar kulvilagban nevelkedett, tapasztalt, elmenytgyujtott gyermek halala megis sokkal inkabb feldolgozhatatlan, mint egy olyane, aki meg odabent meghal. Pedig az is olyan mertekig megrendito, amirol csak az tudna meselni, aki mar atelte. Elveszteni azt, aki meg soha nem volt a tied. Mintha kiraboltak volna mind testileg, mind lelkileg. Elengedni sem tudod igazan, mert nem tudod megfogni, kit is akarsz elengedni... 
S ha megis a vilagra hozod, apolod, szereted, tanitod, neveled majd egy nap jon egy ember, aki ellensegnek tekinti, mert mas a szine vagy a vallasa es egyetlen mozdulattal oltja ki az embereletet, akit annyira feltettek, annyi energiat belefektettek, idot, turelmet, erot es penzt nem sajnalva... Es vege. Es ez hany emberrel tortent mar meg? Hany emberrel kell meg, hogy megtortenjen?

Annyira faj a bucsuzas... Legyen az a nagyszulo, aki abba a korba lepett, hogy bucsuznia kell vagy  legyen az akarki, akit elvisz egy betegseg vagy baleset. Annyira faj! Eletunk reszese volt es mar nincs tobbe benne. Kiszakitottak, elraboltak, mi pedig vigasztalanul es tehetetlenul allunk az esemenyek sora elott es probaljuk tartani magunkat, de nincs ra igazan jo mod. Az ido segit..? Csak annyit tesz, hogy uj tortenesek lepnek be az eletunkbe es hosszabb-rovidebb ideig nem jut eszunkbe fajdalmunk forrasa.


Ha tehetnem, megszuntetnem a haborukat. Nem tartom ezeket termeszetes szelekcionak vagy egy normalis dolognak, aminek meg kell, hogy tortenjen. Ettol fuggetlenul is halnak meg emberek betegsegben vagy balesetben vagy barmiben. Beket szeretnek, nyugalmat es hogy eljusson az emberekhez az az uzenet, hogyha egy kicsit megprobalnank kedvesebbek lenni egymashoz, az sokmindenkinek sokat segitene. Kivanom mindannyiunknak, hogy a megfelelo emberekkel legyunk korulveve, akik epitenek mindket es akiket epiteni tudunk. 

2012. augusztus 22., szerda



- Rég voltál erre.
- Nem volt mit mondanom...
- Ezek szerint napok, hetek telnek el lényegi történések, érzelmek, értelmes gondolatok nélkül..?
- Gondolatok még csak-csak akadnak, de kószák és felületesek. Lényegi történéseknek a híján vagyok, érzelmek pedig..? Egy ideje nem találkoztam velük.
- Őszintén sajnállak. Úgy tűnik, a mindennapjaid átvette a rutin, a szürkeség, a tartalmatlanság.
- Anélkül, hogy hangsúlyoznád is tisztában vagyok a helyzettel és bármily meglepő, most nem azért jöttem, hogy ezzel újra szembesüljek, hanem, hogy elmondhassam; valami megváltozott.
- Mi lenne az?
- Az utóbbi időben, ami határozottan több már, mint fél éve, valahogy nem nézek alaposan a gondolataim fenekére. Úgy értem, hogy ha történik is velem valami, azt tényleg felületesen élem meg, nem vált ki belőlem érzelmet. Egyrészt, mert ezek önmagukban is felületes élmények, másrészt nincs is kedvem ezzel az egésszel foglalkoztatni. Fáraszt és nekem nincs elég erőm az amúgy is mélységtelen gondolataimba belebonyolódni vagy jobban megvizsgálni őket. Az is lehet, hogy már nincsenek gondolataim.
- Mikor voltak utoljára?
-Amikor rendszeresen jártam terápiára és folyamatosan azzal kellett foglalkoznom, hogy mi van a lelkemben, mi van a fejemben, mi miért történik, honnan ered, mi az oka, hova vezet, mire mutat, ha probléma van, arra mi lehet a megoldás, ha nincs probléma, hogyan tarthatom meg ezt az állapotot...
- Tehát amikor rá voltál "kényszerítve" arra, hogy figyeld magad. Mi lehet annak az oka, hogy ez azóta önmagától, mint egy szokás nem jelent meg újra? 
- Kiestem a ritmusból. Ezek szerint csak önmagammal ez nem működik. Ha nincs aki kérdezzen, nincs mire felelnem.
- Tehát mindennek következtében elkezdted a mindennapjaid a felszínen élni, szinte érzelemmentesen, nem kutatva a "miért"-eket, hiszen ez a kérdés szinte fel sem merült. Megszűnt a kommunikáció önmagaddal. 
- Igen, így érzem.
- Lett volna egyáltalán miről beszélgetni..? 
- Minimális dolgok.
- Említs meg párat, ami fontos lehet, lehetett.
- Például képben volt 3 pasas is az életemben. Nem egyszerre, viszonylag távol egymástól, de nekik tulajdonítottam némi jelentőséget.
- Mi lett velük?
- Túltettem magam rajtuk.
- Ezek szerint egytől-egyig negatívan végződtek?
- Mondhatjuk. Az egyik a testemen kívül másra nem volt kíváncsi belőlem, a másik bár ennél érettebb volt és tartalmasabb dolgokra is vágyott, mégis azt éreztem, hogy nála is ez dominál, a harmadiknál pedig minden meggyőződésem ellenére olyan hitösszeomlás következett be, ami akár össze is törhetett volna. Mégis csak fél óra volt, ami fájt, aztán mintha mi sem történt volna.
- Valójában is ennyire gyorsan történt meg ez benned vagy csak a rutin, -miszerint ha negatív érzelem jön, azon már gyorsan túl tudod tenni magad- terelt arra az útra, hogy abból az állapotból szinte pillanatok alatt kihozd magad és lépj tovább?
- Szerintem a rutin. Hogy már nem hat meg, hanem szinte lepörög rólam. Talán mert olyan sok volt, hogy ellenállóbbá váltam. 
- Ez ezek szerint azzal is jár, hogy nem éled meg igazán az érzelmet, hanem szinte tovasiklasz rajta?
- Ezek mind-mind olyan kismértékű érzelmek voltak, amikbe nem folytam bele olyannyira, hogy aztán az igazi mélységű fájdalmat vagy örömöt tudjanak adni. 
- Tehát ez azt is jelentheti, hogy nem váltál felszínessé, hanem egyszerűen csak a sorsod mostanában úgy alakult, hogy nem a mély érzelmek kerültek középpontba. Ez lehetséges és nincs is vele semmi probléma.
- Ez így történt, de emellett, ami mégis zavaró, az az, hogy igazából kevésbé volt mély értelme az utóbbi hónapoknak. 
- Úgy érted, tartalma.
- Olyan tartalma, ami értelme is lett volna. Mentem, dolgoztam, éltem a kis szokásos mindennapjaim, nem történt semmi különös, nem rendített meg semmi érzelmileg, teljesen átlagos, szinte színtelen, szinte semmitmondó hónapok úsztak el velem. De nem bennem.
- Benned ezidő alatt mi zajlott?
- A tartalom hiánya. Valahol kerestem a tartalmat, valahol pedig értékeltem, hogy a nagy feladaok után végre "pihenhetek", nem kell komoly, mély lelki dolgokkal foglalkoznom, lehetek átlag, lehetek akár unalmas is. Saját magam számára mindenesetre sikerült azzá válnom. 
- Ha magadba nézel, szerinted mi lenne szükséges ahhoz, hogy ez pozitív irányba változzon? 
- Azt gondolom, hogy nem valami, hanem valaki. És itt egyből el kell kezdenem kihangsúlyoznom, hogy határozottan nem egy férfire gondolok, illetve lehet az férfi vagy nő vagy állat vagy akármi is, még egy művészeti alkotás is, aminek lelke van és újra életet lehet az enyémbe is. Az impulzus hiányzik. Nem az, hogy százezer méter magasból leugráljak vagy egyéb más módon keressem a veszélyt, hanem az, hogy új benső világgal, új személyiséggel, új lélekkel, új gondolkodásmóddal találkozzak. Aki újra tükröt tart, aki figyel arra, amit mondok és nem csak meghallgatja, hanem meg is hallja, akivel ez oda-vissza történik, az adás és a kapás egyenlő mértékben valósul meg és mindketten csak fejlődünk, nyílunk, tapasztalunk egymás mellett vagy egymásban vagy akárhogy, de hatással vagyunk egymásra.
- Ilyen ember minden bizonnyal van a földön, de ameddig nem találkozol vele, addig magad sem tudhatod, hogy valaha rátalálsz-e. 
- Azt hiszem, rátaláltunk egymásra.
- És férfi, nő, állat vagy művészeti alkotás?
- Hm, talán mindez egyben?
- Ezzel azt akarod mondani, hogy egy meglehetősen tartalommal és mélységgel rendelkező emberbe botlottál?
- Szó szerint. Maga a munkahelyem is egy szükséges és kényszeredett botlás, nos, ott találkoztam vele. Nála ugyanez a helyzet. Már ketten érezzük azt szívből, hogy nem vagyunk a megfelelő helyen. Illetve azon vagyunk, de mindez mindez nagyon távol áll tőlünk és attól függetlenül, hogy az életfeladatunk teljesítése közben vagyunk, még nagyon szenvedünk attól, hogy nem ott vagyunk, ahol igazán lennünk kéne. A szükséges rossztól szenvedünk, ami persze nem ANNYIRA rossz, csak mi ennél sokkal jobbra, többre vágyunk. 
- Itt valami nagyon nagy ellenállást érzek.
- Egyszerű: adott két ember, akik egy olyan helyen élnek, olyat munkát végeznek, amihez semmi közük nincs, egyszerűen a pénzért csinálják, hogy legyen hol lakniuk, hogy legyen mit enniük, de közben minden egyes nap érzik, hogy mindez nem az ő igazi világuk, ettől valami teljesen, totálisan eltérő dologra vágynak a szívük mélyén és időnként összeroppannak a tudattól, hogy az még olyan messze van, vagy legalább is, iszonyú távolinak tűnik.
- Ez esetben a két ember erősíti vagy csak mégjobban lehúzza egymást?
- Ez a kapcsolat a Szeretet-en alapul. Két független emberlény, nagyon hasonló, mondhatni rokonlélekkel vannak, járnak itt a földön. Szinte tökéletesen azonos igényekkel, gondolatokkal, érzelmekkel. Szinte mindegy, hogy mi történik, mit él át a másik, mert az úgyis múlandó. Biztosítják egymást a szeretetükről, mert ez mindkettőjükből indirekt módon jön, jön és jön, emellett mindketten ugyanennyire fogékonyak is rá, tehát csak adnak egymásnak és kapnak egymástól. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy úgy zajlik mindez, mint az édenkertben. Van a kis világuk, amiben csak ketten vannak, sétálgatnak, lényeges és értelmes dolgokról beszélgetnek, mélyen és ok nélkül szeretik egymást, szükségük van egymásra és mégis életképesek külön-külön is. A fügefalevél csak azért takarja bizonyos részeiket, mert ebben a kapcsolatban nem játszik fontos szerepet, hogy kinek mekkora és milyen kerek, ott van minden, ahol lennie kell, kivételesen nem ekörül forog a világ. Azon már túlléptek. Olyanok, mint a legjobb barátok, de annál sokkal többet jelentenek egymásnak, mert nem futnak egy bizonyos címke alatt, miszerint ők "csak barátok" vagy "csak haverok" vagy csak akármi más. Szeretet van, megértés van, külső-belső kommunikáció van, közelség van, ölelés van, támogatás van, jelenlét van. Más dimenzióban találkoztak és ha nincsenek zavaró tényezők, a kapcsolatuk is dimenziót vált abban a pillanatban, amikor beáll a harmónia. Külvilág kikapcsol, belső utazás van, a kettejük közös, belső, tartalommal teli, színes utazása. 
- Idilli. És mindez csak a te fejedben él, a te nézőpontodból van így vagy ebben is megegyeztek és egyetértetek?
- Az ő nézőpontjából a szeretet van, hogy csinálhatok bármit, az ezen nem változtat, hogy neki jó minden egyes velem eltöltött pillanat, hogy velem akar lenni és menni, menni, menni. 
- Érdemes itt szóbahozni az esetleges párkapcsolat lehetőségét? Mert ha minden ennyire rendben van, akkor miér ne lehetne ezt fokozni?
- Mert ezt nem lehet fokozni. A szeretetet, ha valakit igazán, őszintén nagyon szeretsz, már nem tudod hova fokozni. A szerelem nem a szeretet felfokozott állapota. Az teljesen más. Varázslatos, mennyei, felemelő, de soha nem lesz olyan tökéletes, mint maga a szeretet. Amikor úgy fogadod el a másik embert, hogy nem teszed függővé attól az érzéseid, hogy piros nadrág van-e rajta vagy hány centis a haja. Én minden szerelmemben elsősorban a külsőben találtam meg azt, amit kerestem. Az indított el bennem valamit, aminek hatására a szeretet is előjött belőlem, de soha nem volt olyan erős, olyan stabil, hogy arra bármikor is érdemes lett volna hosszú távon, akár a végtelenségig is alapozni. Most viszont nincs szükség alapozásra, mert maga a vár, a palota, a létesítmény született meg azzal, hogy a két ember találkozott. Pontosabban már megvolt, csak eddig nem láthattuk.
Nagy ajándék ő nekem. Nagy lépcső, nagy erő kell hozzá és nagy tudatosság. Jelenlét, benső vizsgálat, pontos fogalmazás, igazi átélés, szabadság, egyenlőség, lelki testvériség. 
- Rég hallottam már tőled ilyen szavakat, amiken végre érzem, hogy odabentről jönnek, a legmélyéről.
- Szavakban pedig nem tudom éreztetni. Csak hála van bennem és féltés, hogy ennek ne legyen vége. 
- Vége lehet egyáltalán egy ilyen szintű kapcsolódásnak?
- Ennek soha nem is volt se igazi eleje és nem is lehet igazi vége. Itt másról van szó. Más, azonos dimenzióban mozgunk mi így együtt (és külön-külön is), persze megtörténhet, hogy az útjaink egymástól távol folytatódnak majd, de az, ami köztünk van, ugyanúgy, ahogy soha meg sem született, meg sem fog tudni halni. Ez egy kapocs, egy vonal, egy biztos pont. 
- Nem félsz a csalódástól? Hogy egy nap majd felébredsz és rájössz, hogy ő is csak ember és mégsem volt mindez olyan csodás, mint amilyennek látszott? Hogy majd megbánt, hogy majd elhagy, hogy majd banális butaság miatt ér véget ez a szeretetkapcsolódás? 
- Dehogynem... Ezért mondatja velem időnként az eszem, hogy ne is éljem meg teljes mértékben, mert így esetleg kevésbé fájna. Azt mondom, hogy vállalom. Annyi mindenki okozott már csalódást, hogy ha ez máshogy is fájna, hát valahogy  elboldogulnék a gondolattal, hogy tényleg maximálisan egyedül vagyok. A félelem viszont most nem akadályozhat meg abban, hogy ne legyek hálás minden pillanatért. Hálás vagyok, mert olyat tapasztalok, ami előcsalogatja az igazi énem. Az érző, élő, tapasztaló, s mindenekelőtt szerető énem. Az igazi lényem. S ha ez a kapcsolat működik attól, hogy mi csak vagyunk, az ajándék. Célja van vele, velem, s mi élünk a lehetőséggel, hogy ezáltal egy újabb lépést tehessünk az Út-on. 



Nekem így most jó,
legyen bár múlandó
vagy lángra lobbant csoda
fénybe borult pagoda
vagy átmeneti szállás,
nekem mindez áldás,
kapcsolódás-játék,
fentről jövő ajándék.

Nekem jó az, hogy létezel,
hogy mindig megérkezel
mikor nem is merlek várni.
Jó téged megtalálni.





2012. augusztus 6., hétfő



Úgy lefejteném magamról
ezt a kínzó vászonlepedőt
mi megfullaszt olykor
máskor pont ez ad erőt.

Fognám, tépném, marnám
dühödt vadló módján
mintha én magam sem akarnám
e reménytemetőt.

Úgy üvölteném a szélbe
úgy faragnám a fába
úgy karcolnám a tenyérbe
vagy suttognám az éjszakába

hogy megérts végre mindent
minden üres szavam
mert szavakba foglalni
teljesen haszontalan.

Az érzést adnám neked
hogy szíved markolássza
úgy ahogy enyémbe
éles karmait vájta.


Tudom, ha akarnál
bárhogy megtalálnál
de ennek hiányában
most magadra maradtál.

Nem maradt több erőm
hogy tovább rád várjak
várnak a sült krumplik
meg a csípős csirkeszárnyak.

Könnyes zsepik helyett
inkább adok teret
a dühöngésnek
meg a cinikusságnak.
Mielőtt az érzelmek
teljesen bedarálnak.

2012. július 16., hétfő

Egyszerű, régi(es) vers.


Nagy szerelmeim, kik voltatok
lelkemben oly nyomot hagytatok
amit kitörölni félek,
mert mind olyan emlékek,
mi szívemnek oly kedves.
S valahol keserves...

Hol jártok már régen,
időnként tudni vélem,
s jó sorotok remélem.
Most járuljatok elébem.

Törjetek bilincset,
hozzátok elém a kincset,
újra akarom látni!
A végtelenbe szállni,
mert oly sok boldog órát
mit veletek éltem át
azóta sem találtam,
csak a földön jártam.

Szerelem-magvakat
gyűjtögettem néha,
de rá kellett jönnöm,
hogy a mag csak csalfa léha!
S ha el is vetettem,
virágot én nem leltem,
csak sovány kóró maradt.
A szívem így szétszakadt.

Annyifelé téptem,
ahányat szerettem.
Annyifelé törtem,
ahányat megöleltem.
S hogy mi maradt belőlem?
A szívem, s azt is eltörtem.

Mert én akartam mindig,
hogy legbelül fájjon,
hogy a legmélyebb érzés
végre rámtaláljon,
ha kelljen felemeljen,
ha kell felzabáljon.

Így égtem el mindig
ezer fokos lángon,
s ha most hüvös is van,
majd újra megtalálom.
De ma már nem szenvedni,
megbizonyosodni vágyom.

Tudom, hogy lesz valaki,
aki nem csak jóbarátom.

2012. július 14., szombat

Élvezd




... Élvezem, ahogy kinyílik a világ.



Ahogy szirmait bontogatva
belül megmozdul a lényeg
s önmagát megteremtve
megszületik az Élet.

Hogy nem kell ahhoz indok,
hogy mosolygjon a lelked,
egyszerűen elég,
ha béke van benned.

Élvezem a csókot
és a meleg ölelést,
s szépen megbecsülöm
azt a nagyon kevést.

Élvezem a hétfőt,
meg az összes napot,
mindegy mi a neve,
jó, hogy megadatott.

S olyan jó, hogy reggel,
mikor kinyitom a szemem,
látom azt, hogy fény van
s erő gyűlik bennem.

Belenézek mélyen
sok-sok emberszembe
s mindegyik tekintetről
más jut eszembe.

"Hogy te milyen szép vagy"
vagy hogy "érdekes, amit látok",
lehetnénk szerelmesek
vagy akár barátok.

Látok fáradtakat
meg sok szomorú szemet,
nekik oly szívesen adnám
hosszú ölelésemet.

Csak, hogy szebb légy világ,
én inkább szépnek látlak,
mert pont épp elegen
katasztrofizálnak.

S tudod, akkor látlak
a legszebbnek téged,
mikor éppen nagyon
élvezem, hogy élek.


Köszönöm neked, Élet!






2012. július 5., csütörtök

A lehetőségről


- Mi van most benned?
- Kettősség.
- Agy és lélek, negatív és pozitív, hideg és meleg?
- Nem egészen. Talán mindegyikből bizonyos mértékben, de nem ennyire körülírhatóan. Az állandó, a jól megszokott és a változásra vágyódó énem találkozott most egy új helyzettel.
- Na és megrettenünk ettől az új helyzettől?
- Tudom, meglepő, de most csak a legkisebb mértékben vagyok megijedve. A megrettenés túl erős ide.
- Most olyannak tűnsz, aki biztos a dolgában. 
- Hogy lehetnék..? Akárhányszor biztos voltam eddig, a megérzéseim, azok a bizonyos hangok mindig félrevezettek. A beléjük vetett hitem tovaszállt. Abban sem vagyok biztos, hogy a megfelelő hangokra figyeltem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy amit "megérzésnek" hittem, inkább csak a "remény" volt. Amikor szeretnél hinni valamiben vagy valakiben és ezt annyira szeretnéd, hogy szinte magad is elhiszed, aztán amikor felteszel magadnak egy kérdést vele kapcsolatban, már automatikusan jön az a válasz, amit olyan szépen "bemagoltál" magadnak.
-Megfelelő intelligencia lévén szépen meggyőzöd magad, hogy ez neked miért is jó és hogy miért is akarod ezt ennyire.
-Pontosan. Tudod, amikor felállítod a negatív és pozitív oldalt, de tulajdonképp csak a pozitívra vagy hajlandó koncentrálni.
- Mert hát a pozitív gondolkodás ugyebár...
- Persze, de egy ponton túl már nem erről szól. Pontosan tudom, hogy mennyire fájdalmas szembenézni a száraz tényekkel, de ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor kénytelenek vagyunk ezen a kellemetlen vizsgálaton megjelennünk magunk előtt.
- Csak nehogy túlelemezgesd és túlmérlegeld a dolgaid...
- Egy ponton abbahagytam. Egyrészt azért, mert olyan szinten veszi igénybe az agykapacitásom, hogy más, fontosabb dolgokra nem marad energiám, másrészt meg mert meguntam túlbonyolítani a dolgaim.
- Veled meg mi történt? Fejre estél?
- Nem, csak egy olyan ember útjaival kereszteződött az én utam, akinek a keze belesimul az én kezembe.
- Tessék?!?
- Hogy is mondhatnám? Ennél pontosabban nem tudom megfogalmazni. Élhetnék még hasonlatokkal, de ebben a pillanatban úgy érzem, így tudom a legmegfelelőbben kifejezni azt, ami az utóbbi rövid időben történt velünk. 
- Rendkívül rejtelmes-sejtelmes. És akkor most folytatódik a "sikerszéria" és maximum két hét múlva kitalálod, megmagyarázod, hogy ő éppen miért totálisan alkalmatlan arra, hogy együtt menjetek tovább azon a bizonyos úton?
- Érzek némi cinizmust a hangodban.
- A saját hangod vagyok kisanyám, nem hiszem, hogy most nagyon rácsodálkoztál magadra.
- Jogos. A kérdés is egyébként. Tisztában vagyok vele, hogy az utóbbi éveim bontakozó kapcsolatai mind széles mosollyal és heves reakciókkal indultak el. Azt is világosan tudom, hogy milyen véget értek. Arra is emlékszem, hogy azonnal akartam mindent, a színskála összes színét, az érzelmek összes lehetőségét és persze mindegyiktől azt vártam, hogy lehetőleg felhőtlenül boldoggá tegyen és lehetőleg ebben a pillanatban.
- Azt ne mondd, hogy most nem ez van és most minden más és egyébként is...
- Elmondom mi van és úgy fogom mondani, hogy félreteszem a reménykedő és idealista énem. Baromi egyszerű: az az ember, aki most nyomatékosabban belépett az életembe, valami különleges nyugalmat, bizonyosságot és egy nagyszerű lehetőséget hozott magában.
- Magával, nem?
- Nem, mert ő nem a lehetőséget hozta, hanem ő maga az. Hordozza, de nem azért, hogy valamire megtanítson, tehát nem egy jelképes füzettel a kezében érkezett meg hozzám, hogy megírjon egy fejezetet Életem könyvében, hanem ő maga a lehetőség. 
- Teljes mértékben el vagyok ragadtatva és azt kell mondjam, hogy ez még mindig úgy hangzik, mint hogyha a pozitív és reménykedő éned fogalmazta volna meg eme sorokat.
- Mert nem látsz a mondatok mögé. Koránt sem azt mondtam, hogy meg vagyok győződve arról, hogy megtaláltam a megfelelő embert vagy révbe értem amióta megismertem, hanem azt próbálom szavakba önteni, hogy őt egy olyan lehetőségnek tartom, aminek érezhetően súlya, oka és értelme van. Tudom, hogy minden új emberrel valami újat tapasztalunk meg a világból, hiszen mindenki más-más felfogást képvisel, más értékeket tart fontosnak, más dolgok iránt érdeklődik és ha átadja az addigi tapasztalatait, csak a mi látóterünket szélesíti, ami persze fontos és sokat tanulhatunk belőle, viszont időnként eljön az a pont, amikor egy olyan emberrel találkozol, akinek az értékei, a tapasztalatai és a jövőképe egészen hasonló a tiéddel. Ahhoz már csak talán Isteni áldás vagy szerencse kell, hogy két ilyen ember úgy egymásra is találjon, hogy ott nem csak mint két külön személy legyen jelen, hanem mint Férfi és mint Nő, akik reakciókat és érzéseket, érzelmeket váltanak ki egymásból.
- Csak nem megérintett ez az isteni szikra?
- Szerencsés esetben erről beszélhetünk.
- És jelenleg melyik feled dominál, a lélek vagy az agy?
- Tartottam önvizsgálatot. 5O-5O százaléknál tartunk. Valószínűsítem, hogy ha újra a közelemben lesz, ez erős kilengést fog mutatni egyszer egyik felé, másszor pedig a másik irányba.
- Nem fogsz túlságosan is összezavarodni?
- Előfordulhat. Ez esetben majd csak hagyom magam, hogy az történjen, ami történni akar. Elengedem a zavart és visszatérek A pillanatba.
- Jó terv. Hogyan zajlik egy ilyen visszatérés?
- Először is tudatosítom azt, ahol éppen vagyok. Alaposan megnézem a környezetem, rákoncentrálok a helyre, majd tudatosítom saját magam. Olyan, mintha visszahelyeznéd az agyad a fejedbe és nem máshol kalandoznál, hanem csak arra figyelsz ahol épp vagy és amit épp csinálsz. 
- Kívülről nem is csinálsz semmit.
- Belül viszont koncentráció zajlik, amiről pontosan tudjuk, hogy kőkemény munka. Előfordul, hogy elmondom magamban, amit épp abban a pillanatban csinálok, például: Itt ülök és a blogomat írom. Skóciában vagyok, Edinburgh-ban, éjszaka van, én pedig ülök és magammal beszélgetek. Ez fontos és hasznos a számomra. - Ekkor elkezdem nézni magam kívülről. Amikor pontosan képes vagyok látni azt, aki vagyok és amit épp csinálok, igazából akkor van az a pillanat, amikor teljesen a jelenben vagyok. Ha a mélyebbre szeretnék menni ebben, akkor elkezdem megvizsgálni a gondolataim, de csak felszínesen. Megvizsgálhatom az érzelmeimet is, attól függően, hogy épp intenzíven érzek valamit vagy inkább a gondolataimban vagyok elmerülve. Például: Itt ülök, a blogomat írom és valami kellemes bizonyosságot érzek, izgalommal, kíváncsisággal fűszerezve és a gondolataim gyakran elkalandoznak egy bizonyos ember irányába. Ekkor mosolygok magamon kívülről és szinte külső szemlélőként vizsgálom saját helyzetemet. Látom, hogy ki vagyok, mit csinálok, mire gondolok és mit érzek. Tudod, gyakran előfordul, hogy amikor megyek az utcán, sietek épp munkába vagy szabadnapos vagyok és épp sétálok valamerre, igazából azt sem tudom, hogy hol vagyok, egészen addig, ameddig "magamba nem szállok". Amikor viszont tudatosul, hogy hol vagyok és mit is csinálok, akkor egyszerre egy szinte csoda lesz az élet, a jelen, egy varázslat, hiszen érdekes utak vezettek engem ide, ahol épp vagyok. Színt kapnak a házak, a fák, a jövő-menő emberek. Megelevenedik az addigi szinte statikus és észrevétlen táj. Szintén érdekes, hogy milyen embereket sodor felém az élet és hogy valószínűleg nem véletlen, hogy bizonyos esmberek mikor keresztezik az útjainkat. És ebben a pillanatban vissza is kanyarodtam oda, ahonnan kiindultam. Oda, hogy ha bármikor eluralkodik rajtam a kétségbeesés vagy a zavarodottság, csak bele kell éreznem abba, hogy nem véletlenül ülök ott, ahol éppen ülök és az sem a történések kuszaságának az eredménye, hogy épp amellett az ember mellett, aki mellet majd fogok ülni vagy feküdni pár nap múlva.
- Szóval tudományosan is bebizonyítottad magadnak, hogy annak bizony oka van, hogy éppen most és éppen így történnek a dolgok.
- Ez inkább olyan féltudományos és félspirituális.
- Meg félbarátnő, mi?
- Az. 
- Akkor ezek szerint jó helyen és jó időben érzed magad. Úgy is nézel ki, mint akinek most jó LENNI.
- Gyere, bújj a bőrömbe, próbáld ki.
- Viccelsz? Te magad küldtél kicsit szabadságra, most meg visszahívsz?
- Csak azért küldtelek, mert a kishitű és bizonytalan énem is valahol benned van elhelyezve. Meg a cinikus meg a szarkasztikus meg a ...
- Én vagyok a negatív oldalad?
- Nem, te vagy a túlreális oldalam. Aki néha már annyira tisztán és tényszerűen akarja látni a dolgait, hogy az már túlzás és értelmetlen is, hiszen leggyakrabban mindez nem annyira kézzelfogható és definiálható, ahogyan te azt tudni véled.
- Köszönöm, hogy kimondtad helyettem. Maradjunk annyiban, hogy ha ez az ember megérkezik és a közeledben lesz huzamosabb időn keresztül, egy időre visszavonulok és csak képeslapot küldök, hogy még véletlenül se feledkezhess meg rólam. 
- Hagysz egy kicsit engem is lazítani?
- Csak ha megígéred, hogy nem fogod túlagyalni a dolgokat. A szavait, a mondatait, a gondolatait, a cselekvéseit, a haja szála állását...
- Értem, amit mondasz. Tudod, mennyire nehéz ez nekem. De ezennel megígérem, hogy erősen megpróbálom elengedni az efajta görcseimet és inkább a pillanat örömére fogok koncentrálni.
- Miután elment és én végre visszatérek, úgyis kielemezzük majd együtt. Előre félek!
- Ne félj, nincs mi vesztítenem. A lehetőséget megkaptuk és amint újra együtt leszünk, újra meg fogjuk kapni. Kiderül, hogy tudunk-e, akarunk-e élni vele. 
- Akkor most engedd meg, hogy kicsit elromantikázzam és egyúttal el is bagatellizáljam ezt a helyzetet a "lehetőségről", a következő képpel és üzenettel:



- Ezt a képet látva természetesen olvadozni kezd a lelkem...
- Akkor bölcsen és mély együttérzéssel megállapíthatom, hogy te nagy bajban vagy kisanyám!
- Na szevasz, érezd jól magad a cinikus nyaralásodon, küldj képet, mi meg majd úszkálunk kicsit az örömben meg egymás ölében.
- Gumit húzni el ne felejtsetek!
- Milyen gumit?


- Hát úszógumit.



---


És így kezdődött el az, hogy Natika hozzálátott építgetni lelkében azt a bizonyos falat, aminek alapanyaga a bizalom, kötőeleme pedig az idő maga.

2012. június 29., péntek



Vannak azon típusú emberek (többek közt az írás szerzője is ebbe a csoportba tartozik), akik abban a pillanatban, amikor valamilyen mélyről jövő érzelem megélésére kapnak lehetőséget, akkor nem fejvesztve menekülnek el a másik irányba, hanem annak minden pozitív és negatív következményét felvállalva fejest ugranak bele.
Talán erre a típusra lehet ráhúzni a "lobbanékony, szenvedélyes" vagy akár a "mélyérzésű" címkéket. Nézzük meg mind a pozitív, mind a negatív lehetséges következményeket.

Negatív: "nagyobb volt a füstje, mint a lángja", "könnyen jött, könnyen ment", azaz amilyen sebességgel képesek teszemazt szerelembe esni, olyan hirtelen tollvonással képesek annak a kapcsolatnak véget is vetni.
Ha önvizsgálatot tartok, azt kell mondjam, hogy igen, ez voltam én és a mai napig meg van bennem az erre való hajlam és sajnos megfelelő mennyiségű, minőségű gondolkodás nélkül bármikor újra beleugranék egy ilyen lehetőségbe, mégpedig arra hivatkozva, hogy én egy ilyen ember vagyok! Lángolok, nekem ez kell. Nem nézném a következményeit, de titokban már sejteném. Valószínűleg mindenki számára egyértelmű, hogy csak újra az történne meg velem, ami már több alkalommal is megesett, mégpedig annak a bizonyos tollvonásnak a szinte lelkiismeretfurdalás nélküli újra meghúzása.

Pozitív: mély és lángoló érzelmeket megélni fantasztikus érzés! Legyen szó pozitív vagy negatív érzésről. Én a fájdalmamat is olyan szintre tudom emelni, ami megihlet, ami megcsavarja a szívem, a gyomrom és valami új születik meg bennem. Legyen az egy vers, egy írás vagy csak maga a tapasztalat, aminek átélését az elsőtől az utolsó könnycseppjéig élvezem.
Élvezem az önfeledt boldogságot, élvezem a szívszaggató szenvedést, élvezem, hogy valami belül felperzsel, megemészt, az égből a pokolba taszít, a forróságból a fagyos szélbe küld, az ölelésből a magány martalékává tesz... Élvezem, ahogy gyorsul a pulzusom, ahogy megmelegszik a szívem tájéka, ahogy elkezd táncolni velem a világ és már nincs idő vagy tér, nincsenek évszakok, csak a végtelen, megállíthatatlan, felfoghatatlan boldogság van, lüktet az ereimben, zsong az agyamban, érzem a levegőben és nem áll meg a körhinta, csak pörög, csak pörög..! Amíg el nem szédülök.
És le nem fordulok a fehérre festett, aranysörényes lovacskáról.
Egyenesen a porba.

S már száraz a szám.
Zsong a fejem. Nem a boldogságtól. Az ütés erejétől.
Fáj az egész testem.
Már maga a létezés is fáj.
Miért nem haltam meg?
Miért kell ennyire hirtelen a mennyországból a kemény, mocskos földön találnom magam, elveszetten, elhagyottan, darabokra tépve?
Miért velem történik mindig?

Szenvedek!
Hallod világ?
Szenvedek! Hát nem érted? Itt pusztulok meg, ti meg csak röhögtök, örültök, vihogtok hangosan, miközben engem darabokra tép a valóság ereje, az igazság ereje, miszerint nincs is mennyország csak a hormonok játéka van, azok befolyásolják a gondolatainkat, a kémiai összetételünket, azokat az átkozott érzelmeinket, amik először olyan magasra emelnek, majd amikor már a csúcson érzed magad, hirtelen zuhannak a mélybe, magukkal rántva téged, a gondolataid, az érzelmeid és ott találod magad - a nagy büdös semmiben, kifosztva, kimerülve, levegő után kapkodva. Ahogyan most én is. A kezedben tartod saját szívedet, ami még oly gyorsan dobog, mintha még együtt élne a testeddel, pedig már csak egy kiszakított szerv, egy erőlködő húsdarab, ami a test nélkül halálra van ítélve, ugyanúgy ahogy az az elgyengült, elfáradt, életvesztett test, amiben találod magad.
Így öl meg az az érzés, ami előtte az univerzum epicentrumába repített és bár magas árat követelt a túlzásaiért, de megmutatta, hogy milyen érzés ezer fokon elégni.





Megvan bennem a hajlam. Ugyanúgy, ahogy megvan bennem a készség, az óhaj a megfontoltságra, a türelemre és a fokozatosságra is. Hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy ne azonnal engedjem bele magam egy-egy érzésbe, hanem kicsit levegőt véve, időnként meg-megállva, ön,-és helyzetvizsgálatot tartva fokozatosan haladva jussak el egy stabilabb, kiegyensúlyozottabb és meggondoltabb állapotba.
Ekkor merülhet fel a kérdés, hogy tulajdonképp miért is szándékozom én ennyire visszafogni vagy megrendszabályozni az én zabolátlan szívem..? Egyetlen oka van.
Az pedig az a számos tapasztalat, ami azt mondatja velem, hogy akármennyire is felelemelő és páratlan érzés szabadjára engedni az érzéseket egy-egy helyzetben, azért az mégsem annyira praktikus, mert a nagy rohanásban olyan fontos kérdésekről feledkezem meg, mint például: Biztos, hogy akarom? Biztos, hogy erre vágyom? A szeretethiány üldöz valaki karjaiba vagy a bizonyosság, miszerint készen is állok rá?

Egy bizonyos idő után, már elkezd az ember a saját hibáiból tanulni és számos újra,-és újratapasztalás után már nem kívánja elkövetni ugyanazt a hibát, amit már annyiszor elkövetett. Csupán csak azért, mert tisztában van a lehetséges következményekkel és tudja, már nem arra vágyik. A pillanatnyi boldogság már nem elégíti ki sem testileg, sem mentálisan, ezért ha kell, akkor inkább sűrűbben vesz nagy levegőt és többet gyakorolja az önkontrollt, mert talán, feltehetőleg és remélhetőleg ezúttal majd MEGÉRI.

S ha mégsem..?

Legalább megtapasztalta, hogy igenis képes rá.

S képesnek lenni, igazán nagy dolog, mert ahhoz munka, erőfeszítés és odakoncentrálás szükségeltetik.

S még az is lehet, hogy a nehéz pillanatokban ott lesz valaki, aki az izzadtságcseppeket letörölgeti a homlokáról.

Amen.