Az nap reggel arra  azzal a csodálatos érzéssel ébredt, hogy a világa rendben van. Hogy a harcok amelyek eddig dúltak benne, most fegyverszünetet tartottak és a kétségek, amik eddig gyötörték, alábbhagytak. Képes volt mosolyogva felébredni, mélyet szívni a hajnali friss levegőből, majd visszaülve kicsit az ágyára behunyni a szemét és hálát adni azért, hogy él.

Mert soha, senki nem tudja értékelni annyira a lelki békét, mint az, aki hosszú ideig harcol egy-egy pillanatáért.

- Mit gondolsz a reménytelen szerelemről?

- Pontosan azt, ami a nevében is benne van. Hogy reménytelen.

- És ami reménytelen, abban felesleges hinni, igaz?

- Nézd. Nem mondom, hogy nincsenek csodák. Vannak. Csak ritkán és általában nem velünk történnek. Ha meg mégis, akkor csak néhány pillanatig tartanak.

- Milyen csodákra gondolsz?

- Például, hogy gyermeket vár egy nő, akinek előtte azt mondták, hogy soha nem lehet gyereke. Vagy meggyógyul egy gyógyíthatatlan beteg. Járni kezd a béna, látó lesz a vakból... Ilyesmik.

- Ezek közül egyik sem az, hogy beteljesül egy reménytelen szerelem.

- A romantikus lelked hitet el veled olyasmiket, amik nem igazán léteznek. Nézd, ha be is teljesülne az a bizonyos reménytelen szerelem, annak is csak pár pillanatig örülnél. Megpróbálom elmagyarázni mielőtt elkezdesz velem vitatkozni. Vegyünk példának azt, hogy ha meggyógyul egy gyógyíthatatlan beteg. Meggyógyul, megkapja róla a papírját és örül. Nyilván örül, mert ő már a halálra készült. Újra látja a színeket, újra felfedezi az élet apró szépségeit. Újra megtanul élni! De amint ezt megtanulta, visszatérnek a szürke hétköznapok. Mivel meggyógyult, újra munkába kell állnia, vissza kell mennie abba a taposómalomba, amitől "halál miatti felmentése" idejére megszabadult. De most újra visszatért! Az átlagos, mindennapi problémái lassan újra körbeszövik azt a mérhetetlen boldogságot, amit akkor érzett, amikor egészségesnek nyilvánították, majd egyszer csak azon kapja magát, hogy eltűnt a varázs az életéből. Minden a régi, a szürke, a nehéz. Érted? Minden csoda három napig tart!

- Tehát gyermeki naivitás hinni abban, ami egyébként sem valószínű, hogy megtörténik, másrészt ha meg is történne, akkor sem tartana tovább néhány boldog pillanatnál.

- Valahogy így van. 

- Nem túl siralmas ez így? 

- Inkább hétköznapi. Ebben élünk! Harcolunk, elérünk valamit, örülünk neki egy kis ideig aztán kitűzzük a következő célt, amiért megint harcolunk és ez így megy időről-időre, céltól-célig. 

- Nekem kicsit úgy tűnik, hogy ebben a nézőpontban nincs semmi varázs...

- Talán azért látod így, mert az élet nem egy tündérmese. Ha varázslatokat akarsz meg mindenféle csodákat, akkor olvass boszorkányokról meg a királylányról, aki élete végéig várta a szőke herceget.

- Soha nem jött el?

- Mindenki életében vannak férfiak, akikre rá lehet húzni a "szőke herceg" sablont. Szíved joga olyannak látni, amilyennek akarod, de attól még nem lesz olyan. Reménytelen szerelem miatt kínlódsz, ahelyett, hogy felfognád, hogy ennek nincs sok értelme. Miért epekedsz egy olyan ember után, aki rád sem hederít?

- Lehet, hogy ezt mutatja, közben belül meg teljesen mást érez.

- És szerinted mi értelme lenne annak, hogy valaki eljátssza azt, hogy nem szeret és a háta közepére sem kíván, miközben igenis szeret és veled akar lenni? Annyira nem lehet idióta, hogy saját magával tol ki! Ha veled akarna lenni, egyszerűen nem bírná ki, hogy ne legyen a közeledben, hogy ne hallja a hangod, hogy ne nézhessen hosszan a szemedbe! Miért áltatod magad? Látom rajtad, hogy csak kínlódsz. Meddig akarod még azt hinni, hogy csak megjátssza magát? Miért hazudsz magadnak? 

- ... 

- Inkább élsz egy hazugságban, egy hamis, rózsaszín ködben, ami nem igaz, amibe még belekapaszkodni sem lehet ahelyett, hogy világosan belátnád, hogy mindez teljesen értelmetlen? Mégis meddig akarsz még ebben az álomban üldögélni? Észre sem veszed, hogy közben milyen férfiakat halasztasz el amiatt, mert a valótlanságban élsz.

- Valószínűleg azért ragaszkodom hozzá, mert sokkal szebb, mint a valóság.

- Erről van szó! De sajnos fel kell világosítanom téged, hogy a valóságban élünk! Valódi pénzért dolgozol, valódi emberek között. Valódi a lakás amelyben laksz, valódi a WC amibe ürítesz! Mivel tudnám érzékeltetni, hogy nem élhetsz abban a világban, amit kitaláltál magadnak, mert ha egy napon ráébredsz, hogy az egész egy hazugság volt, összeomlasz!?

- Már kezdek...

- Mit érzel most?

- Olyan, mintha egy üveggömbben ülnék, amit most összetörnek a fejem fölött. A biztonságos búrám nincs többé. Csak a kegyetlen és szürke valóság.

- Majd megtanulsz ebben élni. Majd szépen hozzásimulsz a realitáshoz. Majd szépen elfogadod, hogy a reménytelen szerelem csak reménytelen reményt kelt benned és minden egyes alkalommal, amikor megérzed a valóság keserű ízét, csak csalódni és szenvedni fogsz.

- Igazából így is szenvedek. Hiszen a helyzet az, hogy tehetek akármit, nem tudom befolyásolni azt, hogy a reménytelenségből egyszer csak remény lehessen. Felfogtam már, hogy nem rajtam múlik. Készen állnék arra, hogy fogadjam, ha mégis a közelembe kerülne. Nem szomorítana el a tény, hogy csak pillanatokig érezném azt az önfeledt, beteljesült állapotot, mert emlékeznék rá, hogy mennyit szenvedtem már érte. És szerintem az az édesanya is emlékszik, aki megszülte a soha-meg-nem-születendő gyermekét. Csakúgy, mint a halálos beteg, aki meggyógyult. Sokkal többször érez hálát azért, hogy élhet, mint azok az emberek, akik nem becsülik meg, hogy a világon lehetnek. Ha beteljesülne ez a szerelem, ha csak egy pillanatig is biztos lehetnék abban, hogy igaz és valóságos, nem számítana mennyit sírtam előtte. Hogy mennyit szenvedtem miatta. Mert azt érezném, hogy igenis megérte és ha ezen nem mentem volna keresztül, akkor azt az egy pillanatot sem tudnám értékelni, amit kaptam az élettől. Azt az egyetlen egy igaz, tiszta és valóságos pillanatot. Amit eddig még soha nem kaptam meg. 

- Nagyon összetörnél, ha biztosítanálak arról, hogy ez soha nem fog elkövetkezni? Szeretnéd tudni egyáltalán, hogy elkövetkezik-e vagy sem? Hogy van-e értelme a szenvedéseidnek?

- Nem. Ha tudnám, hogy beteljesül, az olyan érzés lenne, mintha már megtörtént volna. Mint egy kipukkasztott szappanbuborék. Nem lenne már értelme tovább harcolni. Ha pedig biztosítanál arról, hogy soha az életben nem történik meg az, amire annyira vágyom, talán nem sok minden változna. Hiszen továbbra is ugyanolyan reménytelen lenne, mint amilyen most. 

- Ez olyan, mintha tudnád, hogy soha nem teljesül be, mégis kapaszkodsz abba, hogy hátha... 

- Igen, mert megtanultam számba venni a valóságot. Amellett, hogy reménykedem egy olyasmiben, ami ha megtörténne, csoda volna, tisztában vagyok vele, hogy erre igencsak kevés az esély.

- Tehát tudod, hogy szinte lehetetlen, mégis bízol benne? Ennyi elutasítás, csalódás, fájdalom után te még képes vagy egy olyan álomba kapaszkodni, ami nagy valószínűséggel soha nem valósul meg? Miért teszed ezt magaddal?

- Mert ameddig képes vagyok hinni a csodákban, addig történhet bármi és bárhogy, én nem adom fel. A remény egy ajándék, segít megtalálni azt az utolsó szalmaszálat, amibe a maradék erőddel belekapaszkodhatsz. S ha megteszed, már csak a Teremtőn múlik, melyik pillanatban tesz veled csodát. Az a csoda lehet, hogy nem pont az lesz, amit annyira vársz, de megváltoztathat mindent. Éppen azért, mert képes voltál tenni érte és nem hagytad veszni a lehetőséget. Választhattál és te választottál. A nehezebb, fájdalmasabb, de Igazi Utat. Mert nem csak elhiszed, hanem belül érzed, hogy ez a helyes út. Valami olyan súgja ezt meg neked, ami beazonosíthatatlan: a Lelked. Úgyhogy fogadd el, hogy bárhogy lesz, attól csak több leszel. És még valami! Ahogy azok a dolgok, amikben hiszel, amikről meg vagy győződve, néha egy pillanat alatt szertefoszlanak és csak egy hazugság marad belőlük, ugyanúgy csillanhat fel a remény egy olyan dologgal kapcsolatban, amire mindaddig azt hitted: hamis, értelmetlen és valótlan.  "Csodák vannak, csak ritkán és általában nem velük történnek." Igazad van. De akár velünk is megtörténhet! Azért, mert a valóság szürke és kegyetlen, még nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a reményt! Azzal mindent elveszítenék.

- Szép elképzelés, csak éppen mocskosul nehéz ezzel a felfogással leélni egy életet. Nézd, én már nem hiszek semmiben. Sem a csodákban, sem a királyfiban, még a szembejövő ember mosolyában sem. A gyermeki tisztaságot is bepiszkítja az idő múlása, a legszebb fénykép is megfakul. Azt hiszem el, amit látok. Amit pedig látok, az a kő kemény valóság, ami akkor sem lesz tündérmese, ha rózsaszín filctollal kiszínezem és koronát teszek fejemre azután, hogy bekészítettem a zabot a fehér lónak. Megtanultam uralkodni az érzelmeimen, így sokkal kevesebbet tévedek és sokkal kevesebbet szenvedek. Nem hiszek már olyasmiben, amiben nincs semmi ráció. Mégsem üres az életem.

- És igazi az életed?

- Ez az én életem. Máshogyan élem, mint te. Lehet, hogy üresebbnek tűnik, lehet, hogy kevésbé izgalmasnak, de nekem így jó. Nem vagyok tele érzelmi sérülésekkel, nem égtem még ki életem egyik területén sem. Elérhető álmokat tűzök ki magam elé és igyekszem tenni értük. Te inkább vagy érzelem, én inkább értelem. De választhatsz és te a nehezebbik utat választottad. 

- Mert itt lehet hinni az álmaimban.

- Látod, ez a különbség. Te mersz még hinni, én már lemondtam róla.

- Mintha lemondtál volna az élet értelméről... 

- Én másban látom az értelmet. Nem élvezkedek azon, ha fatálisat tévedek, nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak.

- Kemény lettél és hideg, mint egy kő. 

- Vágj a földhöz egy puha és meleg anyagot, mi fog történni? Szétloccsan a padlón. Aztán vágj a földhöz egy hideg és szilárd anyagot és meglátod, hogy melyik sérült meg kevésbé. Ez az értelme a jégszívnek.

- Értelek...

- Csak próbálod. Soha nem tudnál így élni. Én sem úgy, mint te. Fél nap alatt elpusztítanának az érzéseim és ezt nem hagyhatom. Nem vagyok elég erős hozzá, hogy megküzdjek velük. 

- Meg sem próbáltad még, lehet, hogy képes lennél rá. Nem meggyőzni akarlak, csak szeretném megmutatni, hogy milyen az, ha a csodákat beengeded az életedbe.

- Tudom, hogy nem menne. Mert el sem hiszem. Csoda meg egyébként az, amit annak értékelsz. Egy katicabogár is lehet az a maga nemében, ha te annak akarod látni.

- Mert az is! 

- Látod, nekem a katica csak egy bogár, ami viccesen néz ki és sárga lesz tőle a tenyerem. Neked meg a világ egyik legaranyosabb csodája. De mindezért keményen megfizetsz, hogy így tudd látni. Csodállak is ezért, másrészt sajnállak.

- A személyes harcok miatt?

- A szenvedéseid miatt. Én nem szenvedek, mert falakat húztam az értelmem és az érzelmeim köré. Nincs átjárás. Te áramolsz, néha csapongsz, esetenként túlcsordulsz. És mindvégig hiszel abban, hogy ez így jó, ennek így kell lennie.

- Így van. Mert így érzem magam annak, aki vagyok.

- Én ilyeneken nem gondolkodom. Nem agyalok, nem pörgök túl és az álmok helyett a valóságban élek.

- És nem szárnyalsz és nem esel le soha. 

- Nem hiszem, hogy örömet tudna okozni az általad megfogalmazott szárnyalás, mivel nem hiszek abban, hogy szükségem lenne rá. 

- Néha sem érzed, hogy jó lenne kicsit repülni, kicsit felszabadulni vagy inkább nagyon! Szállni a széllel, az érzésekkel, az örömmel, a fájdalommal, a szeretettel, a csalódással, szállni a mindenségbe, a semmibe és mégis mindenbe, élvezni a puszta létet! Soha nem hiányzik?

- Ha hiányzik, pótlom mással. Szexszel, alkohollal, miegymással. Vannak örömeim az életben. Sikerek, célok megvalósítása, ilyesmik. De nem hiszem, hogy az a rész hiányozna az életemből, ami a te életed központi része. Inkább leszek üres és inkább nem hiszek semmiben, minthogy valami olyasmiben higgyek, ami megsebesít és folyamatosan fájdalmat okoz.

- ...

- ..?

- Én inkább hiszek az olykor fatálisat tévedő érzéseimben, minthogy többé már ne tudjak hinni semmiben.

És ma is egy zene... (Nem véletlenül.)

Megpróbálok egy átlagos bejegyzést is összehozni, mielőtt bezuhanok az ágyba.

Nos az utóbbi idők eseményei címszavakban:

Munka (x100), kényszer(beteg)szabadság ami hihetetlenül feltöltött, új könyvek, családdallevés, nagy bringázások, újra munka, egy párkapcsolati próbálkozás és behalása, esélyadás embereknek (találkozók, amiknek mindig pofáraesés lett a vége), kajálásrafigyelés, kalapossáválás, tetoválástervezés majd megvalósítás (lásd lejjebb), orrpiercing visszaszúratás, ráhangolódás arra, hogy az offline világban is képes vagyok az ismerkedésre, találkozás egy emberkével, aki kicsit felkavarta az állóvizet. (Tiszaszeretés, evés-ivás, depressziózás, nagyonröhögés, szétsimogatás, világmegváltás, öregapám-effektus, pozitív végszó. Hála.)
Holnap takarítás, rendrakás, összepakolás, remélhetőleg Heniveltalálkozás, volt csoptársam esküvője, majd lassan haza. A családomhoz, a könyveimhez, amik nélkül már nagyon nehezen bírom... Szóval jól vagyok. Csak már unom az izzadást :D Tartalékolnék belőle akkorra, amikor három takaróban ölelem majd a radiátort, hogy ne hűljek ki teljesen.

Most pár kép és egy zene.

páá.

Képek az új tetoválásokról (bővebben később)

Képek a Tisza megszeretéséről (nincs bővebben, tartalmas nap volt, a nyár egyik legjobbja)


És a zene:

Jóéjt.

Aznap úgy ébredt, hogy már nem kapaszkodik a reménybe. Elengedte, hiszen már annyiszor csalódott, annyiszor próbálta újra és újra, hogy érezte: többször már nem megy. Újabb és újabb esélyeket adott embereknek, akik végül (nem szándékosan), de mindannyian elvettek belőle valamit. Legalább is ő úgy érezte. Egyszer kellett szembenéznie azzal, mégis mit kaphatott ezektől az emberektől és erőlködve, de csak kibökte: egy új részt magamból.
Megismerte lelkének egy újabb rejtett zugát. Feketén-fehéren látta végre azt, amin addig soha nem gondolkodott, hogy mit NEM akar.
Mindig hitt abban, hogy majd ha a megfelelő emberrel találkozik, azt érezni fogja. Valami hátsó gondolat formájában vagy talán megmelegszik a szíve tájéka és nagyot dobban odabenn valami, ami mindig hajtja előre, - nem tudta. Csak hitt benne. És tudta, hogy ha valaha ezt fogja érezni, nagyon meg fog ijedni. "Tényleg Ő az? Itt áll előttem, az az ember, akire mindig is vártam? És most mit kéne tennem..?" Aztán mosolygott egyet és ledőlt az ágyra egy nagy sóhaj kíséretében: "Ez nevetséges. Naiv vagyok, mint mindig. Ez nem így működik... A barátaim is elmesélték, hogy nem tudták egyből, hogy azzal az emberrel szeretnék leélni az életüket, akikbe aztán menthetetlenül beleszerettek és összekötötték az életüket. Ilyen csak a mesében van." Majd a bal karját a homlokára fektette, becsukta a szemét és a reménytelenség érzésével álomba szenderült.

Aznap nem volt kedve semmihez. Üres volt. Nem izgult. Úgy érezte, ez is csak egy erőlködés lesz a többi közül, egy újabb esélyadás, feleslegesen. Nem öltözött fel csinosan, de a szemét szebbre festette, mint a mindennapokban. Tudta, hogy ha netalántán mégis úgy alakulna, fontos lesz, hogy a szeme ragyogjon. Az az elfojtott, kinevetett reménysugarat mégsem tudta teljesen elfedni a szívében. Mindig remélt, mindig hitt és igazán soha nem adta fel. Az agyával tudta, hogy nevetséges és szánalmas amit művel, de ment a szíve után. "Valahol léteznie kell... Talán nekem kell felkutatnom, talán meg kell tennem a lépéseket. Nem várhatok mindig arra, hogy más cselekedjen helyettem. Talán erőt kell tennem az egészbe és akkor majd a Sors vagy Isten honorálja az erőfeszítésemet..." Honorálja? Mosolygott egyet saját magán. Tudta, hogy nem így működik, de a szívének jól esett ezt hinni. Egy kicsit talán meg is nyugodott.

Aznap forró nyári nap volt, a Nap szinte perzselt. Ha szépen is öltözött volna fel, kényelmetlenül érezte volna magát, amiért megizzadt. Ezért csak magára kapott valamit, amit kényelmesnek vélt, majd lila kalapját a fejére helyezte. Megnézte magát a tükörben, megigazította a kalapot és félig zsebre tett kézzel elindult lefelé a lépcsőn. Érezte, ahogy felgyorsul a szívverése, ahogy elkezdi sűrűbben venni a levegőt, ahogy egy izzadtságcsepp végigfolyik a hátán. Végignézett magán és azt gondolta, hogy nem adja meg a kellő tiszteletet ebben a ruhában, de aztán gyorsan elvetette a gondolatot, hiszen "úgysincs tétje". Közeledett az utcasarokhoz. Tudta, mögötte ott lesz. Talán egyből megpillantja, talán majd keresnie kell, de meg fogja találni. Még az is előfordulhat, hogy kínos helyzetbe hozza magát, mert nem ismeri fel. De tovább ment, nem hátrált meg. Vett egy nagy levegőt és befordult a sarkon. Ott ült. Háttal neki, egy pohárral az asztalon. Először a papucsát vette észre. "Nagyon lazán érkezett." És máris nem érezte rosszul magát amiatt, hogy ő is a kényelmet részesítette előnyben az elegancia helyett. Odalépett az asztalhoz, lehuppant a fiú mellé és egyből elkezdett beszélni. Puszit váltottak és tovább beszélgettek egy rövid ideig.

Azt állította magáról, hogy egy másodperc alatt képes eldönteni, hogy tetszik-e neki az illető. Ott mégis kicsit furcsán érezte magát, mert hiába kérdezte volna meg magától, nem tudott volna kategorikus választ adni. Igen? Nem? Talán? "Meglátjuk..." Gondolta és csakhamar elindultak az Útra, ami az elkövetkezendő két napban csak róluk szólt.

(...)

Második nap este hatalmába kerítette a vágy. Szinte érezte a fiú csókját a nyakán, ahogyan vágytól égve, hol puhán, hol szenvedélyesen a bőrébe kóstol és halkan de érezhetően kileheli a testében áramló forró levegőt. Látta, ahogyan hátrahajtja a fejét és megadja önmagát. Feladja az önmagának teremtett berögződéseket, miszerint "Én nem vagyok ilyen, én nem erre vágyom...". Látta, hallotta, érezte, ahogy a testük egy pillanatban eggyé válik és már nem törődik semmivel, csak az érzésre koncentrál, amire már olyan régen várt... Annyira elhatalmasodott a tudatán ennek az érzésnek az édes íze, hogy nagyon nehezen tért vissza a jelenbe. Ült az asztalnál, olvasgatta az étlapot és őszintén arra vágyott, hogy mindez valósággá váljon.
Hazamentek és kinyitottak egy üveg bort. Az alkohol egy idő után a gátlások oldása helyett megrémisztette a lányt. Kérdéseket tett fel önmagának, amikre nem akart válaszolni. Elkezdett hezitálni, újra és újra átfutott az agyán, hogy lenne-e értelme, biztosan akarná-e, ha arra kerülne a sor, hogy egymás karjában olvadjanak össze és nem akarta, hogy az agya megakadályozza ebben. Belül érezte, hogy akarja. Ha kell, annyit iszik, hogy már képtelen legyen gondolkodni, de ezt most annyira őszintének érzi, hogy meg akarja tenni. Még egyszer megfordult a fejében, hogy nem tartaná-e a fiú könnyűvérűnek vagy felkínálkozásnak, de a következő pillanatban már a fiú arcát simogatta és olyan mély érzések kerítették hatalmába, ami minden kétséget kizárt az agyából. "Ennek így kell lennie és én nem fogok szembemenni az Elrendeltetettel." Mosolygott egyet azon, hogy milyen marhaságokra gondol még ilyenkor is, de ez volt az utolsó ilyen jellegű gondolata. Aztán már csak arra koncentrált, hogy olyan pillanatokat szerezzen társának, amit soha nem fog tudni kitörölni magából. Érezte, hogy mélyen íródnak mindkettőjükben ezek az érintések. Testileg-lelkileg.



Elégedetten feküdt le az ágyába. Nem feküdt a fiú mellé. Tudta, azzal csak nehezítené a helyzetét. Nem a sajátját, viszont innentől már az ő számára is fontos volt az, amit a másik érez. Nem akart fájdalmat okozni azzal, hogy túl közel engedi magához. Elég volt neki azt feldolgozni, hogy végre olyat tett, amit igazán szeretett volna. Nem akarta, hogy az összeolvadás után összeölelkezzenek és egymás karjában aludjanak el. Nem akarta elveszíteni azt a hitet, hogy képes irányítani tetteit és igenis van beleszólása a történésekbe. Lefeküdt hát a saját ágyára és megpróbált nem gondolni semmire. Az álom magával rántotta és pár másodperc múlva már teljesen máshol járt. Ott, ahol nem képes ennyire irányítani a tetteit. Reggel örült, hogy nem emlékezett arra, amit álmodott. Félt, hogy még jobban belé égett volna az az éjszaka. Ő pedig megakarta úszni egy felületi sérüléssel.


Másnap reggel reggelit hozott a fiúnak. Úgy érezte, a lénye egy része innentől az övé is, valamelyest már hozzá tartozik. Nem tudta irányítani ezt az érzést, de azt tudta, hogy ösztönösen jött. "Lefekszem valakivel és máris azt érzem, hogy élete részese vagyok, hogy összetartozunk?" Megijedt a gondolattól, mert tudta, nagyon jól tudta, hogy a férfiak ellentétesen működnek. Beszélgettek erről még talán az első pohár bornál és emlékszik, hogy bólogatott. Tudta, hogy a férfiak képesek mindenféle érzelem nélkül lefeküdni akárhány nővel. A nők viszont valamiért elkezdenek érzéseket táplálni az iránt, akinek odaadták magukat. Nem lehet. Nem akarta. Tudta, hogy ez egy csapda. Mindenféle kifogásokat és indokokat keresett arra, hogy miért nem szerethet bele abba a fiúba és elég jól sikerült meggyőznie önmagát. Tudta, hogy a gyengédség uralkodott csak el rajta és már annyira vágyott az olyan meghitt pillanatokra, amit vele élt át, hogy valamije, talán az agya automatikusan összekapcsolta őt a Férfi fogalmával. Bízott benne, hogy gyorsan elmúlik és ahelyett hogy még jobban beleengedte volna magát a kétségbeesésbe, inkább keresett magának egy másik gondolatot, amivel lefoglalhatta az agyát. Eszébe jutott a régi, nagy Szerelme. Olyan régen gondolt már rá... Nem is tudta hirtelen most miért jutott eszébe. Aztán rájött. A zene, amit hallgattak, az hozta vissza az emlékeit. Azokat a véget nem érő, szenvedélyes, őszinte, gyönyörű éjszakákat, amiket együtt éltek át. Annyira fiatalok voltak és annyira egymáséi, hogy szeretni is egymást tanították meg. Ebben a szeretetben olyannyira képesek voltak feloldódni, hogy úgy érezték, csak ők ketten vannak a világon és ez az egységélmény be tudná tölteni az egész univerzumot annyira teljes, annyira tökéletes és ha tehetnék soha nem lépnének ki belőle... De kiléptek. Eltelt azóta már vagy 5 év és nagyon messzire kerültek egymástól. Fizikailag inkább, mint lelkileg, de messzire. Hónapok óta még csak egymás hangját sem hallották. De most elkezdett duruzsolni a lány fülébe a fiú jól ismert hangja... Valahonnan a távolból, mintha azt akarná éreztetni, hogy "Hiányzol". Fájt neki, mert tudta, hogy ez minden bizonnyal hazugság. Csak a harmónia érzése miatt tértek vissza egy kis időre az emlékei, aztán pár óra múlva mindez tovább száll. Tudta, mert ismerte már magát, hogy képes megküzdeni ezekkel a gondolatokkal, képes legyőzni önmagát és ki tudja verni a fejéből, mert muszáj, nincs más választása. Szinte már utálta azt az érzést, hogy nekik egyszer még, bármikor, bárhol, de együtt kell lenniük. Néha annyira beférkőzött a tudatába, hogy -mint valami molylepke amikor teljesen belerágja magát a puha pamutba-, nem tudott szabadulni tőle. Csak remélte, hogy ez a gondolat és érzés minél hamarabb kiszáll belőle a fájdalommal együtt és újra elhiheti, hogy nem részesei egymás életének - és már soha nem is lesznek.

Még amikor meghallotta a hangját a telefonban, akkor is hevesen tiltakozott maga ellen, hogy elmondja neki, mennyire hiányzik. Szerencsére úgy alakult, hogy erre nem volt lehetősége, illetve ezt akarta hinni. "Semmi értelme. Csak magamnak okoznék ezzel fájdalmat, hiszen a lelkiismeret furdalás miatt, úgyis ellenkezne a kijelentésem ellen. Ellenkezne önmagával és vagy meg sem szólalna vagy sóhajtana egy nagyot és konstatálná, hogy soha többet nem szabad felhívnia, mert csak bajba keveri önmagát, elég nagy szarban van így is, nem hiányzik még egy nyomás a lelkének." Úgyhogy nem mondta el neki. Ezzel mit sem változott benne az érzés. Emiatt tudta, hogy -lesz, ami lesz-, ha "úgy alakul" (nevetett magában, mert tudta, hogy úgyis saját lelkierején múlik), el fogja mondani neki.



Nagyon hiányzol!

Nem akarta hallani a választ. Legszívesebben azonnal lecsapta volna a telefont és kirohant volna a világból, ehelyett vállalta a megaláztatást, mert tudta, hogy úgysem menne vele semmire, sőt csak rontana a helyzeten, ha olyan választ kapna, ami jól esne neki. Érezte, hogy az ember a telefon másik végén nem menne szembe a sorsával érte. Már elfogadta, hogy annak, akkor, ott úgy kellett lennie. "Elvégre te hagytál el." Hányszor hallotta már... És hányszor volt hálás érte önmagának? Pont annyiszor, ahányszor megbánta. De ő szembement saját sorsával. Megpróbálta de egy része még abban az időben ragadt.
Tudta, hogy az ember a telefon másik végén már nem menne szembe a sorsával, mert már külön sorsuk van. Hiába érzi azt, hogy egy ponton még összekapcsolódnak. Vannak emberek, akik megtanulnak ésszel uralkodni az érzelmeiken. Azt is tudta, hogy ő maga hiába próbál, nem tud ilyen lenni. Ezért inkább nem mondta el az embernek, hogy mennyire hiányzik neki. Nem tudta volna elviselni, ha az őszintesége miatt nem hallana soha többet róla. Magában tartotta lelke egy kis kalitkájában, mint egy madarat és bár remélte, hogy ez a madár egyszer így vagy úgy, de szabaddá válhat, még nem engedhette el. Még nem volt itt az ideje.

Megpróbált visszazökkeni a világba, helyretenni az érzéseit és világosan átlátni, mi lenne a helyes viselkedés innentől kezdve. Örökös harcot vívott a szíve és az agya. Szinte már meg sem lepődött, amikor újra és újra konfliktusba került önmagával. Mindig a "Belső Út"-nál meg az "Örök Igazságnál" kötött ki, ott ahol gyakran bolondnak érezte magát, mert mások nem így beszélnek arról, hogy szerintük hogyan kell élni a saját életüket. Logikusan. Reálisan. Tudatosan. Szerette volna ő is, hogy ne az érzései vezessék, de mindig azt érezte, hogy a legnagyobb önbecsapást hajtaná végre magán. Így nem akart és nem is tudott élni. Hát ment tovább az álmai után, egy rögös, szenvedésekkel és harcokkal teli Úton, amin eddig is járt, vállalva a súlyt, amit a hátán cipelt és nem akarta letenni. Vállalva a "naiv, álmodozó, bolond" jellemzéseket, amiket hol másoktól, hol saját magától kapott. De inkább élte az életét így, minthogy élete végén azt kelljen bevallania önmagának "Soha nem hallgattam a szívemre". Sebeket eddig is szerzett, ezután is fog. Mindig megígéri önmagának, hogy igyekszik a realitás talaján maradva közlekedni a világban, de ha nem sikerül neki, attól még bele tud nézni a tükörbe és miután leápolta a sebeit, újra elindul és megpróbálja. És hálás az olyan órákért vagy napokért, amiket mostanában átélt. Hatalmas erő és energia volt bennük, amiket soha nem felejt. Köszöni, amit kapott és reméli, hogy adni is tudott legalább annyit, amennyit a másik el tudott fogadni. Hálás és békés. A fény harcosa megtelt fénnyel és szeretné ezt sugározni a világban.

Elindul hát újra, egyedül. Emlékekkel, reményekkel és igaz hittel.

És köszöni, őszintén, teljes szívből azt, ami van.

Amen.

Üdv,

a könyvekről nem fogok tudni írni, mert mégsem sikerült órákat eltöltenem azzal, hogy könyvet olvassak. Nem nagy gond, habár eredetileg így terveztem, de visszacsinálni már nem tudom. Helyette segítettem a nagymamámnak, beszélgettem fontos dolgokról a hugommal és sikerült régóta tervezett találkozót is összehoznom.

Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. (Márai Sándor)

Mi ilyenek vagyunk Gergővel.

Tavaly kb. ilyenkor kezdődött életem egyik fontos kapcsolata, Balázzsal. Már együtt voltunk egy kis ideje, amikor egyik este úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a faluba szétnézni, hátha összefutunk pár jó emberrel. Nem emlékszem, hogy meg volt-e beszélve előre a találkozó vagy spontán módon alakult így, de amikor mi odaértünk, akkor érkezett meg Gergő is. Hallottam már róla, a párkapcsolati szenvedéséről és hogy éppen féllábbal lóg kifelé belőle. Meg hogy Balázs nagyon szereti, mert jó ember és mindig klasszul elbeszélgetnek az élet nagy dolgairól. Balázs bemutatott minket egymásnak, aztán csak hallgattam őket. Épp arról esett szó, hogy Gergő kapcsolatának végül is hosszú idő után vége lett. Mesélt arról, hogy hogyan zajlott a szakítás, mi miért történt és hogy hogy érzi magát. Csak hallgattam és megállapítottam, hogy egy elég érett személyiséggel van szerencsém találkozni. Aztán bementünk, leültünk, ők dohányoztak, én szürcsölgettem és figyeltem tovább. Egy idő után már csak általánosságokról esett szó, hogy kivel mi van a faluban, ki mit hallott stb, ekkortájt bekapcsolódtam én is a beszélgetésbe és úgy alakult, hogy hamar megtaláltuk a közös hangot. Közben csocsóztunk párat négyen, akkor is megszületett az összhang, mert párszor szétvertük a többieket, ha épp egy csapatba kerültünk. Majd tovább beszélgettünk és baromi jó érzés volt, hogy végre olyan pasival beszélgetek, aki érti is, nemcsak meghallgatja azt, ami számomra is fontos. Lélek dolgai, párkapcsolati problémák, helyzetek, szituációk, megoldások, általánosságban az emberekről, a világról... Valahogy klasszul egy hullámhosszon voltunk és sokat, sokáig cseverésztünk.

Balázzsal való kapcsolatom alatt többször is megestek ezek az összeröffenések és mindig egy tartalmas este kerekedett belőle.

Időnként, ha már rég nem találkoztunk Gergővel, Balázst kérdezgettem, hogy hallott-e róla, mi van vele, hogy van az új barátnője (mert közben összejött egy lánnyal, akivel minden jól alakult), hogy halad a kapcsolat stb. Mert azt tudni kell, hogy ezek a beszélgetések annak ellenére, hogy férfi és nő között zajlottak, soha nem mentek át azon a határon, ami egyikőnknek vagy másikunknak már kínos lett volna. Mindketten párkapcsolatban éltünk és így könnyen meg is értettük a másik problémáit vagy segíteni tudtunk, az ellenkező nemmel kapcsolatos megválaszolatlan kérdésekre. Ennyi.

Balázzsal időközben, néhány hónap múlva szakítottunk. Hallottam, hogy Gergő jó véleményt mondott rólam már előtte is. Nekem meg hiányoztak a beszélgetéseink, úgyhogy kis idő múlva elkezdtünk levelezni, hogy mi lenne, ha összefutnánk és folytatnánk ahol abbahagytuk. Nem ment ez olyan zökkenőmentesen és gyorsan, de egyszer csak sikerült összehoznunk és konstatáltuk, hogy attól függetlenül is nagyon jól el tudunk beszélgetni, hogy már nem a megszokott környezetben tesszük mindezt. Tartottuk a kapcsolatot és tegnap megint találkoztunk. Olyan beszélgetés volt, amit én "világmegváltónak" szoktam jellemezni. Amikor jól érzed magad egy ember társaságában és olyan témákról esik szó, ami mindkettőtöket érdekel, van benne tapasztalatotok és érdekes meghallgatni a másik véleményét, mert persze totál máshogy látja a világot neméből és személyiségéből fakadóan is, mégis annyira hasonlóan, hogy azon már csak mosolyogni tudsz. Átbeszélgettünk pár órát. Az utóbbi hónapjaim legértelmesebb pár órája volt. Ma megint találkoztunk egy rövidebb időre. Nagyon sokat nevettem. Sajnálom, hogy még messzebb sodor minket az élet és lehet, hogy még ennél is ritkábban fogunk találkozni.

Azt szeretném érzékeltetni, hogy milyen ritka pillanat az, amikor olyan emberrel tudunk eszme,- és lélekcserét folytatni, aki érti és jó esetben érzi is azt, ami éppen akkor, ott bennünk zajlik. Az pedig csak plusz ajándék, hogy esetleg segíteni is tud pár jó szóval, odaillő mondattal, véleménnyel. Megbecsülöm ezeket a pillanatokat, mert kevés van belőlük. Csakúgy, mint ahogy őrzöm a szívemben azoknak az óráknak az emlékét, amikor feloldódhattam a viszonzott szerelem gyönyörű érzésében.

Amen.

Szép estét.

Elsősorban tényszerű leszek, másodsorban pedig szabad.

Időm nagyrészét a munka veszi el, amibe az utóbbi időbe meglehetősen belefáradtam és besokalltam. A szervezetem persze túl járt az eszemen és produkált egy komolyabb lázat, aminek következtében szinte kizavartak a bölcsiből, szerencsére. Nem is bírtam volna nagyon tovább. Szabadságom első napján majd' meghaltam többször is, tényleg azt éreztem, hogy komoly a baj, de erőt merítettem a gondolatból, hogy nem sokára jobb lesz és így is lett. Másnapra újjászülettem. Hazajöttem és vettem egy nagy levegőt. Mivel egész jól éreztem magam, belevetettem magam a falusi környezet szépségeinek élvezetébe, főztem, nagyokat szippantottam a tiszta levegőből, ráköszöntem emberekre, akik azt sem tudják ki vagyok és mosolyogtam minden szembejövőre. - Jól esik ez a csend, ez a lassulás, ez a nyugalom. Segítek ahol tudok, teszem a dolgom és nem érzek lelkiismeretfurdalást azért, mert most (végre) más végzi helyettem a dolgom. Nekem fontosabb most az, hogy talpon maradjak, mintsem az, hogy tovább folytassam a mártír-életmódom.

Tegnap cukkini pástétom készült, ma gyümölcsös zabkása, holnap töltött cukkinival örvendeztetem meg a testem. Tervben van egy nagyobb biciklizés, fényképezés, hullócsillagnézés és még néhány apróság, amik mosolyogtatnak. Rendeltem 3 könyvet a neten, ma megérkeztek. Úgy éreztem magam, mintha itt lenne a karácsony, annyira vártam őket. A legfontosabb Paulo Coelho - A fény harcosának kézikönyve. Ez egy olyan darab, ami szerintem szinte mindig nálam lesz... Egyelőre fogalmazom az érzelmeimet a könyvvel kapcsolatban. Csak azt érzem, hogy valahol, nagyon mélyen össze vagyok kötve vele. És ami benne áll, az én (is) vagyok legbelül. Hiányzott és most rátaláltam. Nagyon örülök.

A másik Tari Annamária - Sejtem c. könyve, A daganatos betegségek pszichológiájáról szól. Azt hiszem világos, miért fontos ez nekem. A mostani időszakban többször jött bennem elő a félelem, hogy oda KELL figyelnem, mert muszáj és újra és úja nyomatékosítanom kell. MUSZÁJ!

A harmadik egy szakácskönyv. Vajon miért? :)

Úgy gondoltam, megérdemlem ezeket a könyveket. Mind olyan darabok, amiket nem egyszer szeretnék elolvasni, illetve többször lesznek használatban. Nem érnék el vele sokat, ha könyvtárból kikölcsönözném, elolvasnám és lépnék tovább. Ezért lettek az enyémek.

Coelhoval kapcsolatban is tudnék írni, mert nem voltam túlságosan oda érte. Inkább felszínesnek és néhol nyálasnak tartottam, pedig tetszett a Piedra folyó partján ültem... könyve. Talán túl érzelmesnek tartottam. Talán nem olyan életszakaszban olvastam, amikor hozzám szólt volna. Teljesen mindegy. Azóta olvastam tőle mást, a Veronika meg akar halni-t és a neten böngésztem, amikor rátaláltam a "Fényharcos" fogalomra, amit ő fogalmazott meg. Minél többet olvastam róla, annál inkább éreztem azt: végre valaki érti azt, amiben, ahogyan élek! Sejtettem, hogy többen, sokan vagyunk, akik harcolunk az élet negatívumai ellen (talán valahol mindannyian), illetve azok ellenére, de ennyire jól még soha nem láttam, hallottam megfogalmazva. Mintha az a sok-sok érzés és gondolat az élettel, a hozzáállással, a mindennapokkal kapcsolatban valaki másban is pont így meglenne és átérezné, mi zajlik bennem akkor, amikor azt érzem, hogy velem valami nem stimmel, mert bolondnak néznek, ha önmagam adom, ha azt mutatom aki vagyok, ha igazán őszintén élek... És kiderült, hogy nem vagyok egyedül. És ez olyan jó érzés... Egy támasz, egy biztonság, hogy igenis lehet ez a jó út, attól függetlenül, hogy kicsit más, mint amit a többség elvárna. Ugyanis újra megfogalmazódott bennem, hogy nem fogom feladni az álmaimat akkor sem, ha emiatt különc vagy zakkant vagyok, akkor sem, ha ezért nagyon nagy árat fizetek, akkor sem, ha ezek az álmok időnként teljesen meghiúsulni látszanak. Követem őket és megyek tovább saját utamon. Akkor is, ha elhomályosítanak a mindennapok és akkor is, ha teljesen kimerültem. Felállok és visszatérek önmagamhoz. Ahogy most is tettem. Mert így vagyok igazán én. Csak így élhetek.

Már át is tértem a szabad fázishoz. Talán mert ez az, ami igazán éltet. Nem a fizetésem, nem is az, ha megdicsérik a (turis) ruhám, hanem az, ha úgy eltölthetek egy fél órát, hogy nem gondolkodtam szét az agyam, ha belenézek egy gyerek szemébe és ő hosszan visszanéz rám, ha kérés nélkül puszit ad, ha látom, hogy magától kezd el úgy játszani a játékkal, ahogy tanítottam neki. Ha újra azt érzem, hogy képes vagyok egyedüllétben is kiteljesedni és nem magányban telnek a napjaim, ha a kitűzött apró de fontos céljaimat sikerül véghez vinnem... Ha segíthetek egy embernek, ha viszonozzák a mosolyom, ha összenézek valakivel bicajozás közben és abban az összenézésben valami benne van... Nem számít, hogy lehet, hogy csak én éreztem úgy. Akkor és ott jó érzést ad, hát had higgyem azt addig a 3 másodpercig. Hazugság? Önámítás? Nem hiszem. Inkább mini-töltekezés. Ettől még nem hiszem azt, hogy a világ legjobb emberét láttam vagy hogy hozzá megyek feleségül. Csak fontos volt észrevenni abban a szempárban a csillogást.

Volt egy párkapcsolati próbálkozásom. Érdekes, izgalmasan és kellemesen indult. A sráccal sok hasonló pontunk volt. Mindkettőnk szerelmes volt valaki másba, mikor megismerkedtünk. A saját biciklinkbe :D Ez alapból megadta a hangulatát a beszélgetéseinknek. Szimpatikus volt, én is neki. Minden természetesen zajlott. Időközben és biciklit cseréltem és mégszerelmesebb lettem, de sajnos nem belé (hanem az új bringámba). Pedig bíztam benne, hogy szépen, fokozatosan kibontakozik majd bennem. Nem így lett. Megpróbáltam erőltetni, de éreztem, hogy mindkettőnkkel kiszúrok. Nehezen, de kinyögtem, mi bajom. Nem szerettem volna fájdalmat okozni, elég rossz érzés volt saját magamnak bevallani, hogy nem tudok teljesen elszakadni attól az álomképtől, ami egyszer megszületett bennem. Hogy kit is "keresek". A srác sajnos nem fért bele. Az agyam szerint igen, mert tényleg el tudtam képzelni vele a jövőmet, de a szívem tiltakozott. Újra... A szív és az ész harcba száll. Kérdezhetném, hogy ki került ki győztesen, de győzelem ez? Örülhetek, hogy nyert a szívem és inkább a bizonyos mértékű fájdalmat választotta ahelyett, hogy hagyta volna az agyamat érvényesülni és belenyugtatni magam, hogy "egy idő után úgyis elmúlik a szerelem, nem mindegy..?" De erre az a válasz jött, hogy: egyrészt nem kell, hogy elmúljon egy idő után sem, (hülye naiv), másrészt meg ettől függetlenül semmiért nem hagynám ki azt a részt, amikor még él, hiszen az a tűz, az a lángolás az, amiért hajlandó vagyok a józan ész határait is átlépni, csak érezhessem, átélhessem! Pont arról az érzésről mondjak le, ami az egyik legfontosabb az életemben? Amiért -néha így érzem- élek..? Lehet-e bármikor is olyan erős az agyam, hogy elfeledkezzek arról, ami szívem igazi vágya..? Azt hiszem, meghazudtolnám önmagam. Onnantól pedig lehetnék akár Júdás vagy Izabella vagy akár a hegylakó jeti is, csak Nati nem, mert eladnám magam olyannak, aki nem vagyok. Így hát szembenéztem a tükörrel és megkérdeztem magamtól, hogyan is állunk..? És úgy álltunk, hogy nem akartunk senkit sem áltatni, sem magunknak hazudni. Így lett hát vége egy próbálkozásnak, ami -szerintem- ettől függetlenül megérte. Voltak szép pillanatok, amiket magamba zártam és jó érzéssel töltenek el. Emellett megtanultam, hogy hiába szeretném figyelmen kívül hagyni, hogy mit is keresek igazán egy emberben, nem fog menni. Ideig-óráig talán, de úgyis rájövök és az duplán fáj. Hangsúlyozom, hogy ez nem azt jelenti, hogy a másik hibás vagy nem felel meg. Nem erről van szó. Ő is úgy volt egész, úgy volt jó, ahogy. De nem párkapcsolatra lettünk egymásnak teremtve. Remélem ettől függetlenül emberi kapcsolatban megmaradunk, mert valami azt súgja, így kell lennie. Meglátjuk.

Tehát párkapcsolati fronton ismét nem tudok vattacukor-sztorival szolgálni. Nem bánom. Persze hiányzik... Hiányzik a szerelem. Érzése, átélése, megélése. Hiszen a lényemhez tartozik, de gondolom most más dolgom van. Nyitott vagyok és bizakodó de a kétségbeesésen már túljutottam. Kezdek ezzel megbékélni, újra. Mint amikor kapálózol a vízben, majd' belefulladsz, bepánikolsz, hogy uramatyám, most milesz, aztán rájössz, hogy ha megpróbálod elengedni magad, a víz segíteni fog és fenntart. Aztán már csak úszni kell. És működik!

Kíváncsi vagyok ám, hogy milyen lesz az az ember, aki újra felkelti bennem az érzést :) Lesz mit megköszönnöm neki. Azért ott van az az űr, ami betöltésre vár.

Jó látni egyébként, hogy a számomra fontos emberek megtalálják, megtalálták a "megfelelő embert". Egyrészt mert megérdemlik, jó emberek, másrészt meg, mert példaértékűek. Számomra is. Példákra pedig szükség van, még ha néha elrettentőek is. Látom, tapasztalom rajtuk, hogy energiát fektetnek a kapcsolatba, komoly fejlődésen mennek keresztül és nem rémülnek meg az akadályoktól. S szép lassan így lesz a tanácstalanból tanácsadó és a bölcsnek és tapasztaltnak hitt tanácsadóból a tanácstalan, aki már arra sem emlékszik kristálytisztán, milyen érzés kimondani úgy, hogy még a csontjaid legmélyén az utolsó kis még meg sem született sejtedben is azt érzed "szeretlek!". :) Drukkolok nekik és kívánom, hogy folytassák a szépen elkezdett folyamatot, mert érezhető, hogy igencsak jó helyen járnak.

---

Szeretnék majd írni a könyv(ek)ről, amiket olvasok. A jelenlegi "A társkapcsolat krízisei" című, aminek még csak az elején tartok, de már mondott újat és észben tartandót. Igyekszem megosztani az "igét", hátha fontos lesz még.

Ma éjszakai eszmefuttatás off, gondolatok kikapcsolásának gyakorlása on, aztán nézzünk egy kellemes péntek elé :) A héten még jövök, mert időközben eszembe jutott pár dolog, amiről szeretnék majd írni, de egy fokkal összeszedettebben. Inkább írjak ritkábban de az legyen igényes. Vagy inkább legyen olyan, amilyen! :)

Na jóéjt. :)