Aznap úgy ébredt, hogy már nem kapaszkodik a reménybe. Elengedte, hiszen már annyiszor csalódott, annyiszor próbálta újra és újra, hogy érezte: többször már nem megy. Újabb és újabb esélyeket adott embereknek, akik végül (nem szándékosan), de mindannyian elvettek belőle valamit. Legalább is ő úgy érezte. Egyszer kellett szembenéznie azzal, mégis mit kaphatott ezektől az emberektől és erőlködve, de csak kibökte: egy új részt magamból.
Megismerte lelkének egy újabb rejtett zugát. Feketén-fehéren látta végre azt, amin addig soha nem gondolkodott, hogy mit NEM akar.
Mindig hitt abban, hogy majd ha a megfelelő emberrel találkozik, azt érezni fogja. Valami hátsó gondolat formájában vagy talán megmelegszik a szíve tájéka és nagyot dobban odabenn valami, ami mindig hajtja előre, - nem tudta. Csak hitt benne. És tudta, hogy ha valaha ezt fogja érezni, nagyon meg fog ijedni. "Tényleg Ő az? Itt áll előttem, az az ember, akire mindig is vártam? És most mit kéne tennem..?" Aztán mosolygott egyet és ledőlt az ágyra egy nagy sóhaj kíséretében: "Ez nevetséges. Naiv vagyok, mint mindig. Ez nem így működik... A barátaim is elmesélték, hogy nem tudták egyből, hogy azzal az emberrel szeretnék leélni az életüket, akikbe aztán menthetetlenül beleszerettek és összekötötték az életüket. Ilyen csak a mesében van." Majd a bal karját a homlokára fektette, becsukta a szemét és a reménytelenség érzésével álomba szenderült.

Aznap nem volt kedve semmihez. Üres volt. Nem izgult. Úgy érezte, ez is csak egy erőlködés lesz a többi közül, egy újabb esélyadás, feleslegesen. Nem öltözött fel csinosan, de a szemét szebbre festette, mint a mindennapokban. Tudta, hogy ha netalántán mégis úgy alakulna, fontos lesz, hogy a szeme ragyogjon. Az az elfojtott, kinevetett reménysugarat mégsem tudta teljesen elfedni a szívében. Mindig remélt, mindig hitt és igazán soha nem adta fel. Az agyával tudta, hogy nevetséges és szánalmas amit művel, de ment a szíve után. "Valahol léteznie kell... Talán nekem kell felkutatnom, talán meg kell tennem a lépéseket. Nem várhatok mindig arra, hogy más cselekedjen helyettem. Talán erőt kell tennem az egészbe és akkor majd a Sors vagy Isten honorálja az erőfeszítésemet..." Honorálja? Mosolygott egyet saját magán. Tudta, hogy nem így működik, de a szívének jól esett ezt hinni. Egy kicsit talán meg is nyugodott.

Aznap forró nyári nap volt, a Nap szinte perzselt. Ha szépen is öltözött volna fel, kényelmetlenül érezte volna magát, amiért megizzadt. Ezért csak magára kapott valamit, amit kényelmesnek vélt, majd lila kalapját a fejére helyezte. Megnézte magát a tükörben, megigazította a kalapot és félig zsebre tett kézzel elindult lefelé a lépcsőn. Érezte, ahogy felgyorsul a szívverése, ahogy elkezdi sűrűbben venni a levegőt, ahogy egy izzadtságcsepp végigfolyik a hátán. Végignézett magán és azt gondolta, hogy nem adja meg a kellő tiszteletet ebben a ruhában, de aztán gyorsan elvetette a gondolatot, hiszen "úgysincs tétje". Közeledett az utcasarokhoz. Tudta, mögötte ott lesz. Talán egyből megpillantja, talán majd keresnie kell, de meg fogja találni. Még az is előfordulhat, hogy kínos helyzetbe hozza magát, mert nem ismeri fel. De tovább ment, nem hátrált meg. Vett egy nagy levegőt és befordult a sarkon. Ott ült. Háttal neki, egy pohárral az asztalon. Először a papucsát vette észre. "Nagyon lazán érkezett." És máris nem érezte rosszul magát amiatt, hogy ő is a kényelmet részesítette előnyben az elegancia helyett. Odalépett az asztalhoz, lehuppant a fiú mellé és egyből elkezdett beszélni. Puszit váltottak és tovább beszélgettek egy rövid ideig.

Azt állította magáról, hogy egy másodperc alatt képes eldönteni, hogy tetszik-e neki az illető. Ott mégis kicsit furcsán érezte magát, mert hiába kérdezte volna meg magától, nem tudott volna kategorikus választ adni. Igen? Nem? Talán? "Meglátjuk..." Gondolta és csakhamar elindultak az Útra, ami az elkövetkezendő két napban csak róluk szólt.

(...)

Második nap este hatalmába kerítette a vágy. Szinte érezte a fiú csókját a nyakán, ahogyan vágytól égve, hol puhán, hol szenvedélyesen a bőrébe kóstol és halkan de érezhetően kileheli a testében áramló forró levegőt. Látta, ahogyan hátrahajtja a fejét és megadja önmagát. Feladja az önmagának teremtett berögződéseket, miszerint "Én nem vagyok ilyen, én nem erre vágyom...". Látta, hallotta, érezte, ahogy a testük egy pillanatban eggyé válik és már nem törődik semmivel, csak az érzésre koncentrál, amire már olyan régen várt... Annyira elhatalmasodott a tudatán ennek az érzésnek az édes íze, hogy nagyon nehezen tért vissza a jelenbe. Ült az asztalnál, olvasgatta az étlapot és őszintén arra vágyott, hogy mindez valósággá váljon.
Hazamentek és kinyitottak egy üveg bort. Az alkohol egy idő után a gátlások oldása helyett megrémisztette a lányt. Kérdéseket tett fel önmagának, amikre nem akart válaszolni. Elkezdett hezitálni, újra és újra átfutott az agyán, hogy lenne-e értelme, biztosan akarná-e, ha arra kerülne a sor, hogy egymás karjában olvadjanak össze és nem akarta, hogy az agya megakadályozza ebben. Belül érezte, hogy akarja. Ha kell, annyit iszik, hogy már képtelen legyen gondolkodni, de ezt most annyira őszintének érzi, hogy meg akarja tenni. Még egyszer megfordult a fejében, hogy nem tartaná-e a fiú könnyűvérűnek vagy felkínálkozásnak, de a következő pillanatban már a fiú arcát simogatta és olyan mély érzések kerítették hatalmába, ami minden kétséget kizárt az agyából. "Ennek így kell lennie és én nem fogok szembemenni az Elrendeltetettel." Mosolygott egyet azon, hogy milyen marhaságokra gondol még ilyenkor is, de ez volt az utolsó ilyen jellegű gondolata. Aztán már csak arra koncentrált, hogy olyan pillanatokat szerezzen társának, amit soha nem fog tudni kitörölni magából. Érezte, hogy mélyen íródnak mindkettőjükben ezek az érintések. Testileg-lelkileg.



Elégedetten feküdt le az ágyába. Nem feküdt a fiú mellé. Tudta, azzal csak nehezítené a helyzetét. Nem a sajátját, viszont innentől már az ő számára is fontos volt az, amit a másik érez. Nem akart fájdalmat okozni azzal, hogy túl közel engedi magához. Elég volt neki azt feldolgozni, hogy végre olyat tett, amit igazán szeretett volna. Nem akarta, hogy az összeolvadás után összeölelkezzenek és egymás karjában aludjanak el. Nem akarta elveszíteni azt a hitet, hogy képes irányítani tetteit és igenis van beleszólása a történésekbe. Lefeküdt hát a saját ágyára és megpróbált nem gondolni semmire. Az álom magával rántotta és pár másodperc múlva már teljesen máshol járt. Ott, ahol nem képes ennyire irányítani a tetteit. Reggel örült, hogy nem emlékezett arra, amit álmodott. Félt, hogy még jobban belé égett volna az az éjszaka. Ő pedig megakarta úszni egy felületi sérüléssel.


Másnap reggel reggelit hozott a fiúnak. Úgy érezte, a lénye egy része innentől az övé is, valamelyest már hozzá tartozik. Nem tudta irányítani ezt az érzést, de azt tudta, hogy ösztönösen jött. "Lefekszem valakivel és máris azt érzem, hogy élete részese vagyok, hogy összetartozunk?" Megijedt a gondolattól, mert tudta, nagyon jól tudta, hogy a férfiak ellentétesen működnek. Beszélgettek erről még talán az első pohár bornál és emlékszik, hogy bólogatott. Tudta, hogy a férfiak képesek mindenféle érzelem nélkül lefeküdni akárhány nővel. A nők viszont valamiért elkezdenek érzéseket táplálni az iránt, akinek odaadták magukat. Nem lehet. Nem akarta. Tudta, hogy ez egy csapda. Mindenféle kifogásokat és indokokat keresett arra, hogy miért nem szerethet bele abba a fiúba és elég jól sikerült meggyőznie önmagát. Tudta, hogy a gyengédség uralkodott csak el rajta és már annyira vágyott az olyan meghitt pillanatokra, amit vele élt át, hogy valamije, talán az agya automatikusan összekapcsolta őt a Férfi fogalmával. Bízott benne, hogy gyorsan elmúlik és ahelyett hogy még jobban beleengedte volna magát a kétségbeesésbe, inkább keresett magának egy másik gondolatot, amivel lefoglalhatta az agyát. Eszébe jutott a régi, nagy Szerelme. Olyan régen gondolt már rá... Nem is tudta hirtelen most miért jutott eszébe. Aztán rájött. A zene, amit hallgattak, az hozta vissza az emlékeit. Azokat a véget nem érő, szenvedélyes, őszinte, gyönyörű éjszakákat, amiket együtt éltek át. Annyira fiatalok voltak és annyira egymáséi, hogy szeretni is egymást tanították meg. Ebben a szeretetben olyannyira képesek voltak feloldódni, hogy úgy érezték, csak ők ketten vannak a világon és ez az egységélmény be tudná tölteni az egész univerzumot annyira teljes, annyira tökéletes és ha tehetnék soha nem lépnének ki belőle... De kiléptek. Eltelt azóta már vagy 5 év és nagyon messzire kerültek egymástól. Fizikailag inkább, mint lelkileg, de messzire. Hónapok óta még csak egymás hangját sem hallották. De most elkezdett duruzsolni a lány fülébe a fiú jól ismert hangja... Valahonnan a távolból, mintha azt akarná éreztetni, hogy "Hiányzol". Fájt neki, mert tudta, hogy ez minden bizonnyal hazugság. Csak a harmónia érzése miatt tértek vissza egy kis időre az emlékei, aztán pár óra múlva mindez tovább száll. Tudta, mert ismerte már magát, hogy képes megküzdeni ezekkel a gondolatokkal, képes legyőzni önmagát és ki tudja verni a fejéből, mert muszáj, nincs más választása. Szinte már utálta azt az érzést, hogy nekik egyszer még, bármikor, bárhol, de együtt kell lenniük. Néha annyira beférkőzött a tudatába, hogy -mint valami molylepke amikor teljesen belerágja magát a puha pamutba-, nem tudott szabadulni tőle. Csak remélte, hogy ez a gondolat és érzés minél hamarabb kiszáll belőle a fájdalommal együtt és újra elhiheti, hogy nem részesei egymás életének - és már soha nem is lesznek.

Még amikor meghallotta a hangját a telefonban, akkor is hevesen tiltakozott maga ellen, hogy elmondja neki, mennyire hiányzik. Szerencsére úgy alakult, hogy erre nem volt lehetősége, illetve ezt akarta hinni. "Semmi értelme. Csak magamnak okoznék ezzel fájdalmat, hiszen a lelkiismeret furdalás miatt, úgyis ellenkezne a kijelentésem ellen. Ellenkezne önmagával és vagy meg sem szólalna vagy sóhajtana egy nagyot és konstatálná, hogy soha többet nem szabad felhívnia, mert csak bajba keveri önmagát, elég nagy szarban van így is, nem hiányzik még egy nyomás a lelkének." Úgyhogy nem mondta el neki. Ezzel mit sem változott benne az érzés. Emiatt tudta, hogy -lesz, ami lesz-, ha "úgy alakul" (nevetett magában, mert tudta, hogy úgyis saját lelkierején múlik), el fogja mondani neki.



Nagyon hiányzol!

Nem akarta hallani a választ. Legszívesebben azonnal lecsapta volna a telefont és kirohant volna a világból, ehelyett vállalta a megaláztatást, mert tudta, hogy úgysem menne vele semmire, sőt csak rontana a helyzeten, ha olyan választ kapna, ami jól esne neki. Érezte, hogy az ember a telefon másik végén nem menne szembe a sorsával érte. Már elfogadta, hogy annak, akkor, ott úgy kellett lennie. "Elvégre te hagytál el." Hányszor hallotta már... És hányszor volt hálás érte önmagának? Pont annyiszor, ahányszor megbánta. De ő szembement saját sorsával. Megpróbálta de egy része még abban az időben ragadt.
Tudta, hogy az ember a telefon másik végén már nem menne szembe a sorsával, mert már külön sorsuk van. Hiába érzi azt, hogy egy ponton még összekapcsolódnak. Vannak emberek, akik megtanulnak ésszel uralkodni az érzelmeiken. Azt is tudta, hogy ő maga hiába próbál, nem tud ilyen lenni. Ezért inkább nem mondta el az embernek, hogy mennyire hiányzik neki. Nem tudta volna elviselni, ha az őszintesége miatt nem hallana soha többet róla. Magában tartotta lelke egy kis kalitkájában, mint egy madarat és bár remélte, hogy ez a madár egyszer így vagy úgy, de szabaddá válhat, még nem engedhette el. Még nem volt itt az ideje.

Megpróbált visszazökkeni a világba, helyretenni az érzéseit és világosan átlátni, mi lenne a helyes viselkedés innentől kezdve. Örökös harcot vívott a szíve és az agya. Szinte már meg sem lepődött, amikor újra és újra konfliktusba került önmagával. Mindig a "Belső Út"-nál meg az "Örök Igazságnál" kötött ki, ott ahol gyakran bolondnak érezte magát, mert mások nem így beszélnek arról, hogy szerintük hogyan kell élni a saját életüket. Logikusan. Reálisan. Tudatosan. Szerette volna ő is, hogy ne az érzései vezessék, de mindig azt érezte, hogy a legnagyobb önbecsapást hajtaná végre magán. Így nem akart és nem is tudott élni. Hát ment tovább az álmai után, egy rögös, szenvedésekkel és harcokkal teli Úton, amin eddig is járt, vállalva a súlyt, amit a hátán cipelt és nem akarta letenni. Vállalva a "naiv, álmodozó, bolond" jellemzéseket, amiket hol másoktól, hol saját magától kapott. De inkább élte az életét így, minthogy élete végén azt kelljen bevallania önmagának "Soha nem hallgattam a szívemre". Sebeket eddig is szerzett, ezután is fog. Mindig megígéri önmagának, hogy igyekszik a realitás talaján maradva közlekedni a világban, de ha nem sikerül neki, attól még bele tud nézni a tükörbe és miután leápolta a sebeit, újra elindul és megpróbálja. És hálás az olyan órákért vagy napokért, amiket mostanában átélt. Hatalmas erő és energia volt bennük, amiket soha nem felejt. Köszöni, amit kapott és reméli, hogy adni is tudott legalább annyit, amennyit a másik el tudott fogadni. Hálás és békés. A fény harcosa megtelt fénnyel és szeretné ezt sugározni a világban.

Elindul hát újra, egyedül. Emlékekkel, reményekkel és igaz hittel.

És köszöni, őszintén, teljes szívből azt, ami van.

Amen.