Úgyis mindegy

Ha hiányzol?

Csak hallgatok.

Szünetek közt tapogatok.

Két erős

szívdobbanás közt

a semmibe markolok.

Ha már úgy fáj,

hogy alig bírom…

Mondataim ide írom.

S ha nincs már

se szó, se mondat

lelkemet álomba sírom.

Emlékképek,

szürkék, suták.

Ez már a múlt.

Vizes utcák,

meleg fények,

forró tea.

„Köszönöm, kérek.”

(A lelkedből is.

De el nem érlek.

Akarhat tán..?

Nem remélek.)