Hajnali negyed négy.
Hazalépkedtem fáradt lábaimmal, kimerült testemmel és majdnem elsétáltam egy halom lehullott levél mellett, de aztán eszembe jutott... Ez egy olyan pillanat, amit nem szeretnék kihagyni.
Visszasétáltam hát, cipellőim lágyan beletúrtam a narancssárga levélhalomba és megálltam. Éreztem, ahogy a nedves levelek illata felszáll és jelzi az őszt. Eljött. Lépkedtem még párat, felnéztem saját ablakomra és éreztem, nekem nem itt kellene most lennem.
Ha hazaérkezem, hozzád szeretnék érkezni.
Ha fáradt a testem, melletted szeretném pihentetni.
Ha nyugalomra vágyom, melletted szeretnék megnyugodni.

Arra lenne szükségem, hogy valaki igazán hazavárjon, akkor is, ha hajnalban érkezem.
Melegen tartsa nekem az ágyat, a közös ágyat, ami mindig félig hideg, ha nem vagyok otthon.
Szükségem lenne arra az érzésre, hogy "Dejó, végre itt vagy..." és aztán egy meleg, szorító ölelésre, amiben benne van minden, ami az előző óráimból annyira hiányzott.
A kiegészülés, a beteljesülés, az egység-élmény.

Nem vágyom másra, csak arra, hogy legyen egy ember, akihez igyekezzek hazaérni, aki melegséggel üdvözli megfáradt testem-lelkem, aki ha megölel, teljes szívből érezhessem: Itthon vagyok. Végre.

Ennyi.