Szép estét.

Elsősorban tényszerű leszek, másodsorban pedig szabad.

Időm nagyrészét a munka veszi el, amibe az utóbbi időbe meglehetősen belefáradtam és besokalltam. A szervezetem persze túl járt az eszemen és produkált egy komolyabb lázat, aminek következtében szinte kizavartak a bölcsiből, szerencsére. Nem is bírtam volna nagyon tovább. Szabadságom első napján majd' meghaltam többször is, tényleg azt éreztem, hogy komoly a baj, de erőt merítettem a gondolatból, hogy nem sokára jobb lesz és így is lett. Másnapra újjászülettem. Hazajöttem és vettem egy nagy levegőt. Mivel egész jól éreztem magam, belevetettem magam a falusi környezet szépségeinek élvezetébe, főztem, nagyokat szippantottam a tiszta levegőből, ráköszöntem emberekre, akik azt sem tudják ki vagyok és mosolyogtam minden szembejövőre. - Jól esik ez a csend, ez a lassulás, ez a nyugalom. Segítek ahol tudok, teszem a dolgom és nem érzek lelkiismeretfurdalást azért, mert most (végre) más végzi helyettem a dolgom. Nekem fontosabb most az, hogy talpon maradjak, mintsem az, hogy tovább folytassam a mártír-életmódom.

Tegnap cukkini pástétom készült, ma gyümölcsös zabkása, holnap töltött cukkinival örvendeztetem meg a testem. Tervben van egy nagyobb biciklizés, fényképezés, hullócsillagnézés és még néhány apróság, amik mosolyogtatnak. Rendeltem 3 könyvet a neten, ma megérkeztek. Úgy éreztem magam, mintha itt lenne a karácsony, annyira vártam őket. A legfontosabb Paulo Coelho - A fény harcosának kézikönyve. Ez egy olyan darab, ami szerintem szinte mindig nálam lesz... Egyelőre fogalmazom az érzelmeimet a könyvvel kapcsolatban. Csak azt érzem, hogy valahol, nagyon mélyen össze vagyok kötve vele. És ami benne áll, az én (is) vagyok legbelül. Hiányzott és most rátaláltam. Nagyon örülök.

A másik Tari Annamária - Sejtem c. könyve, A daganatos betegségek pszichológiájáról szól. Azt hiszem világos, miért fontos ez nekem. A mostani időszakban többször jött bennem elő a félelem, hogy oda KELL figyelnem, mert muszáj és újra és úja nyomatékosítanom kell. MUSZÁJ!

A harmadik egy szakácskönyv. Vajon miért? :)

Úgy gondoltam, megérdemlem ezeket a könyveket. Mind olyan darabok, amiket nem egyszer szeretnék elolvasni, illetve többször lesznek használatban. Nem érnék el vele sokat, ha könyvtárból kikölcsönözném, elolvasnám és lépnék tovább. Ezért lettek az enyémek.

Coelhoval kapcsolatban is tudnék írni, mert nem voltam túlságosan oda érte. Inkább felszínesnek és néhol nyálasnak tartottam, pedig tetszett a Piedra folyó partján ültem... könyve. Talán túl érzelmesnek tartottam. Talán nem olyan életszakaszban olvastam, amikor hozzám szólt volna. Teljesen mindegy. Azóta olvastam tőle mást, a Veronika meg akar halni-t és a neten böngésztem, amikor rátaláltam a "Fényharcos" fogalomra, amit ő fogalmazott meg. Minél többet olvastam róla, annál inkább éreztem azt: végre valaki érti azt, amiben, ahogyan élek! Sejtettem, hogy többen, sokan vagyunk, akik harcolunk az élet negatívumai ellen (talán valahol mindannyian), illetve azok ellenére, de ennyire jól még soha nem láttam, hallottam megfogalmazva. Mintha az a sok-sok érzés és gondolat az élettel, a hozzáállással, a mindennapokkal kapcsolatban valaki másban is pont így meglenne és átérezné, mi zajlik bennem akkor, amikor azt érzem, hogy velem valami nem stimmel, mert bolondnak néznek, ha önmagam adom, ha azt mutatom aki vagyok, ha igazán őszintén élek... És kiderült, hogy nem vagyok egyedül. És ez olyan jó érzés... Egy támasz, egy biztonság, hogy igenis lehet ez a jó út, attól függetlenül, hogy kicsit más, mint amit a többség elvárna. Ugyanis újra megfogalmazódott bennem, hogy nem fogom feladni az álmaimat akkor sem, ha emiatt különc vagy zakkant vagyok, akkor sem, ha ezért nagyon nagy árat fizetek, akkor sem, ha ezek az álmok időnként teljesen meghiúsulni látszanak. Követem őket és megyek tovább saját utamon. Akkor is, ha elhomályosítanak a mindennapok és akkor is, ha teljesen kimerültem. Felállok és visszatérek önmagamhoz. Ahogy most is tettem. Mert így vagyok igazán én. Csak így élhetek.

Már át is tértem a szabad fázishoz. Talán mert ez az, ami igazán éltet. Nem a fizetésem, nem is az, ha megdicsérik a (turis) ruhám, hanem az, ha úgy eltölthetek egy fél órát, hogy nem gondolkodtam szét az agyam, ha belenézek egy gyerek szemébe és ő hosszan visszanéz rám, ha kérés nélkül puszit ad, ha látom, hogy magától kezd el úgy játszani a játékkal, ahogy tanítottam neki. Ha újra azt érzem, hogy képes vagyok egyedüllétben is kiteljesedni és nem magányban telnek a napjaim, ha a kitűzött apró de fontos céljaimat sikerül véghez vinnem... Ha segíthetek egy embernek, ha viszonozzák a mosolyom, ha összenézek valakivel bicajozás közben és abban az összenézésben valami benne van... Nem számít, hogy lehet, hogy csak én éreztem úgy. Akkor és ott jó érzést ad, hát had higgyem azt addig a 3 másodpercig. Hazugság? Önámítás? Nem hiszem. Inkább mini-töltekezés. Ettől még nem hiszem azt, hogy a világ legjobb emberét láttam vagy hogy hozzá megyek feleségül. Csak fontos volt észrevenni abban a szempárban a csillogást.

Volt egy párkapcsolati próbálkozásom. Érdekes, izgalmasan és kellemesen indult. A sráccal sok hasonló pontunk volt. Mindkettőnk szerelmes volt valaki másba, mikor megismerkedtünk. A saját biciklinkbe :D Ez alapból megadta a hangulatát a beszélgetéseinknek. Szimpatikus volt, én is neki. Minden természetesen zajlott. Időközben és biciklit cseréltem és mégszerelmesebb lettem, de sajnos nem belé (hanem az új bringámba). Pedig bíztam benne, hogy szépen, fokozatosan kibontakozik majd bennem. Nem így lett. Megpróbáltam erőltetni, de éreztem, hogy mindkettőnkkel kiszúrok. Nehezen, de kinyögtem, mi bajom. Nem szerettem volna fájdalmat okozni, elég rossz érzés volt saját magamnak bevallani, hogy nem tudok teljesen elszakadni attól az álomképtől, ami egyszer megszületett bennem. Hogy kit is "keresek". A srác sajnos nem fért bele. Az agyam szerint igen, mert tényleg el tudtam képzelni vele a jövőmet, de a szívem tiltakozott. Újra... A szív és az ész harcba száll. Kérdezhetném, hogy ki került ki győztesen, de győzelem ez? Örülhetek, hogy nyert a szívem és inkább a bizonyos mértékű fájdalmat választotta ahelyett, hogy hagyta volna az agyamat érvényesülni és belenyugtatni magam, hogy "egy idő után úgyis elmúlik a szerelem, nem mindegy..?" De erre az a válasz jött, hogy: egyrészt nem kell, hogy elmúljon egy idő után sem, (hülye naiv), másrészt meg ettől függetlenül semmiért nem hagynám ki azt a részt, amikor még él, hiszen az a tűz, az a lángolás az, amiért hajlandó vagyok a józan ész határait is átlépni, csak érezhessem, átélhessem! Pont arról az érzésről mondjak le, ami az egyik legfontosabb az életemben? Amiért -néha így érzem- élek..? Lehet-e bármikor is olyan erős az agyam, hogy elfeledkezzek arról, ami szívem igazi vágya..? Azt hiszem, meghazudtolnám önmagam. Onnantól pedig lehetnék akár Júdás vagy Izabella vagy akár a hegylakó jeti is, csak Nati nem, mert eladnám magam olyannak, aki nem vagyok. Így hát szembenéztem a tükörrel és megkérdeztem magamtól, hogyan is állunk..? És úgy álltunk, hogy nem akartunk senkit sem áltatni, sem magunknak hazudni. Így lett hát vége egy próbálkozásnak, ami -szerintem- ettől függetlenül megérte. Voltak szép pillanatok, amiket magamba zártam és jó érzéssel töltenek el. Emellett megtanultam, hogy hiába szeretném figyelmen kívül hagyni, hogy mit is keresek igazán egy emberben, nem fog menni. Ideig-óráig talán, de úgyis rájövök és az duplán fáj. Hangsúlyozom, hogy ez nem azt jelenti, hogy a másik hibás vagy nem felel meg. Nem erről van szó. Ő is úgy volt egész, úgy volt jó, ahogy. De nem párkapcsolatra lettünk egymásnak teremtve. Remélem ettől függetlenül emberi kapcsolatban megmaradunk, mert valami azt súgja, így kell lennie. Meglátjuk.

Tehát párkapcsolati fronton ismét nem tudok vattacukor-sztorival szolgálni. Nem bánom. Persze hiányzik... Hiányzik a szerelem. Érzése, átélése, megélése. Hiszen a lényemhez tartozik, de gondolom most más dolgom van. Nyitott vagyok és bizakodó de a kétségbeesésen már túljutottam. Kezdek ezzel megbékélni, újra. Mint amikor kapálózol a vízben, majd' belefulladsz, bepánikolsz, hogy uramatyám, most milesz, aztán rájössz, hogy ha megpróbálod elengedni magad, a víz segíteni fog és fenntart. Aztán már csak úszni kell. És működik!

Kíváncsi vagyok ám, hogy milyen lesz az az ember, aki újra felkelti bennem az érzést :) Lesz mit megköszönnöm neki. Azért ott van az az űr, ami betöltésre vár.

Jó látni egyébként, hogy a számomra fontos emberek megtalálják, megtalálták a "megfelelő embert". Egyrészt mert megérdemlik, jó emberek, másrészt meg, mert példaértékűek. Számomra is. Példákra pedig szükség van, még ha néha elrettentőek is. Látom, tapasztalom rajtuk, hogy energiát fektetnek a kapcsolatba, komoly fejlődésen mennek keresztül és nem rémülnek meg az akadályoktól. S szép lassan így lesz a tanácstalanból tanácsadó és a bölcsnek és tapasztaltnak hitt tanácsadóból a tanácstalan, aki már arra sem emlékszik kristálytisztán, milyen érzés kimondani úgy, hogy még a csontjaid legmélyén az utolsó kis még meg sem született sejtedben is azt érzed "szeretlek!". :) Drukkolok nekik és kívánom, hogy folytassák a szépen elkezdett folyamatot, mert érezhető, hogy igencsak jó helyen járnak.

---

Szeretnék majd írni a könyv(ek)ről, amiket olvasok. A jelenlegi "A társkapcsolat krízisei" című, aminek még csak az elején tartok, de már mondott újat és észben tartandót. Igyekszem megosztani az "igét", hátha fontos lesz még.

Ma éjszakai eszmefuttatás off, gondolatok kikapcsolásának gyakorlása on, aztán nézzünk egy kellemes péntek elé :) A héten még jövök, mert időközben eszembe jutott pár dolog, amiről szeretnék majd írni, de egy fokkal összeszedettebben. Inkább írjak ritkábban de az legyen igényes. Vagy inkább legyen olyan, amilyen! :)

Na jóéjt. :)