Hajnali negyed négy.
Hazalépkedtem fáradt lábaimmal, kimerült testemmel és majdnem elsétáltam egy halom lehullott levél mellett, de aztán eszembe jutott... Ez egy olyan pillanat, amit nem szeretnék kihagyni.
Visszasétáltam hát, cipellőim lágyan beletúrtam a narancssárga levélhalomba és megálltam. Éreztem, ahogy a nedves levelek illata felszáll és jelzi az őszt. Eljött. Lépkedtem még párat, felnéztem saját ablakomra és éreztem, nekem nem itt kellene most lennem.
Ha hazaérkezem, hozzád szeretnék érkezni.
Ha fáradt a testem, melletted szeretném pihentetni.
Ha nyugalomra vágyom, melletted szeretnék megnyugodni.

Arra lenne szükségem, hogy valaki igazán hazavárjon, akkor is, ha hajnalban érkezem.
Melegen tartsa nekem az ágyat, a közös ágyat, ami mindig félig hideg, ha nem vagyok otthon.
Szükségem lenne arra az érzésre, hogy "Dejó, végre itt vagy..." és aztán egy meleg, szorító ölelésre, amiben benne van minden, ami az előző óráimból annyira hiányzott.
A kiegészülés, a beteljesülés, az egység-élmény.

Nem vágyom másra, csak arra, hogy legyen egy ember, akihez igyekezzek hazaérni, aki melegséggel üdvözli megfáradt testem-lelkem, aki ha megölel, teljes szívből érezhessem: Itthon vagyok. Végre.

Ennyi.

Aznap este a lány kapott valamit, amivel hirtelen maga sem tudott mit kezdeni.
A könnyű kis tárgy ott feküdt az ölében és várta, hogy végre történjen vele valami. De a lány hozzá sem mert érni, félt, hogy hirtelen valami megváltozik, talán elhisz olyat is, ami nem is létezik, talán túlgondolja az egészet és engedi visszatérni magába azt az érzést, amit szögesdróttal kerített be és hat lakattal őriz a szíve legbensőbb rejtekében. Az érzést, amit egyértelműen nem engedhetett szabadjára, mert akkor újra elveszett volna érzelmei kavalkádjában és onnan egyhamar nem került volna ki győztesen. Tudta, úgyhogy csak nézte azt a könnyű kis tárgyat és próbált tőle elvonatkoztatni. Nem tehetett mást, egyszerűen nem volt itt az ideje. De aztán egy apró résen, amire nem ügyelt eléggé, mégis kiszökött...

Abban a pillanatban, amikor újra úgy ölelte át a Fiú, ahogyan azt az Álmaiban tette.
És amikor úgy ért hozzá, ahogyan azt oly sokszor kívánta.
És amikor azt érezte rajta, hogy néhány perc erejéig ő maga is elveszett a letagadott érzelmei áradatában.

Ritka alkalom volt az a Lánynál, hogy teljesen az adott pillanatban tudott lenni. Akkor és ott elhatározta, hogy nem hallgat a hangokra, amik olyan dolgokat súgtak a fülébe, amik rendszerint összezavarták és menekülésre késztették. Eddig mindig hallgatott rájuk, mert a sajátjainak gondolta őket, de azon az estén száműzte őket a gondolataiból, azok pedig megengedően tovább is álltak. Eleinte egyedül érezte magát amiatt, hogy nem kell minden mozzanatot, mondatot és tettet újra és újra értékelnie és elhelyeznie az értékrendszerében, de aztán elkezdte élvezni a helyzetet. Önmaga lehetett és önmaga is volt. Ön-maga. Azaz egyedül. Eldönthette, hogy befogadja-e mindazt, ami történik és megengedi, hogy megtörténjenek vagy inkább támaszkodik a félelmeire és távol tart magától minden olyan eshetőséget, ami miatt aztán újra összetörve találja magát lelke egyik sötét és hideg folyosóján, amint épp a darabjait szedegeti össze a földről, hogy aztán újra összeilleszthesse azt, ami már soha nem lesz olyan, mint régen.
Úgy döntött, hogy elengedi magát.

Érzett, látott és tapasztalt.

Az ujjak összefonódását
A szemek pillantását
A takaró melegét
Az éjjel leheletét.

A bőr simaságát
A testek simulását
Az ölelés erősségét
A bújás jóérzését.

A szabadság szárnyalását
A függöny árnyalását
A zene áthatását
Az Igazság láthatását.

(Ő maga sem tudja
mi volt igaz ebből,
nem tudja honnan vérzik.
Talán feltépett sebből?

Csak a múlt fogsága
vagy egy új kezdete?
Egy kifosztott szív
éhbér-keresete?)

Ujjak egybefonva
sebek összeforrva
egy testté lettek
szívük kipakolva.

S hogy utána mi maradt?
Egyetlen emléke.
Az utolsó ölelés
puha-melegsége.

Úgyis mindegy

Ha hiányzol?

Csak hallgatok.

Szünetek közt tapogatok.

Két erős

szívdobbanás közt

a semmibe markolok.

Ha már úgy fáj,

hogy alig bírom…

Mondataim ide írom.

S ha nincs már

se szó, se mondat

lelkemet álomba sírom.

Emlékképek,

szürkék, suták.

Ez már a múlt.

Vizes utcák,

meleg fények,

forró tea.

„Köszönöm, kérek.”

(A lelkedből is.

De el nem érlek.

Akarhat tán..?

Nem remélek.)

Mindig "majd holnap..."

Ady Endre: Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

...

Amikor azon a csillogó, párás estén távolról láttam egy alakot a téren, két dologra gondoltam:


Először arra, hogy kérlek, ne ő legyen az.


Másodszor pedig arra, hogy kérlek, ne Ő legyen AZ!


Nem tudnék még egyszer lemondani Róla.




És félek, hogy már nem is akarnék.

...

- Miért remegsz?

- Beszéltem vele.
- Ideges vagy?
- Nem, csak mindig jön ez a megmagyarázhatatlan, kontrollálhatatlan remegés... Valami furcsa izgalom, mintha valami bűvös szóra várnék és felragyogna a világ...
- Ezért remegsz? Hátha eljön a soha el nem jövendő?
- Magam sem tudom pontosan. Csak érzem legbelül, aztán észreveszem saját magamon. Olyan, mintha fáznék. Közben belül mégis fűt valami.
- Mit érzel ilyenkor?
- Már olyan rég beszéltünk! Már majdnem elfelejtettem, amikor megint előbukkant a Nagy Semmiből. Már az arcát sem láttam magam előtt, már az illatát sem éreztem! Aztán egyszer csak elkezdte küldeni a betűket, egymás után... Izgalmas és mégis érthetetlen.
- Vagy talán inkább értelmetlen az, ahogy túlreagálsz mindent.
- Persze, ennek mestere vagyok.
- De most már ne remegj. Egyébként nem attól remegsz ám, mint hiszed...
- Hát persze, te még ezt is jobban tudod nálam! Majd te megmondod, hogy mitől van, igaz? Nagyokos.
- Valószínűbb az, amit én mondanék, mint amit te hiszel.
- Soha nem veszed komolyan az érzéseimet! Egy pillanatig sem! Vakmerő, vattacukor-álmoknak titulálod, egy másodpercig sem gondolnád, hogy igazi, mély érzelmek, amik onnan, legbelülről törnek fel és súgnak..!
- Nem egészen erről van szó...
- Gondoltam! Megint én beszélek badarságokat! Tudod nem minden a logikus gondolkodás! Igenis van lélek és igenis vannak érzések, érzelmek amik fontosak! Jó lenne, ha a nagyokos fejedet néha félretennéd és megpróbálnád használni azt is, ami az észérveken túl van..!
- Én ezt aláírom... De meg sem hallgatsz.
- Mert elegem van abból, hogy folyton beleokoskodsz mindenbe! Érzek valamit, te meg megmagyarázod, hogy miért értelmetlen, miért irreális, miért vattacukor-álom!
- Akkor sem azért remegsz, amiért hiszed.
- Akkor tessék! Mondd meg! Legyél okos és fejtsd meg mi ez a megfogalmazhatatlan, megfoghatatlan különleges érzés, amit átéltem! Legyen egy épkézláb magyarázatod és én azt fogom mondani, hogy igazad van, ennek van alapja! Na mitől van a remegés? Hajrá! Gyerünk.
- Csak attól, hogy kint iszonyú hideg van...
- ...és?
- ... és te elfelejtetted becsukni az ablakot.

mertcsak