"- Sok férfinak okoztam szenvedést, és sokat szenvedtem... A szerelem fénye árad a lelkemből, de aztán nem sugárzik többet: elállja az útját a fájdalom. (...)
- Ami megsebez, az gyógyít meg minket."

/Paulo Coelho/

Kérdezem én: ígyvanez? Lesz még ilyen valaha? Annyira távolinak és elérhetetlennek érzem... Ezért kellene annyira? Ezért tátong, mint egy fájdalmas lyuk a szívemen? Egy napon felébredek majd és mosolyogva csak annyit fogok mondani, hogy "Tévedtem."? Talán azt is, hogy kár volt érte, az időért, a reményért, a szenvedésért... De a szenvedésért sosem kár, ha az ember jó irányba tudja fordítani. Én tudom?

Kérdezem én, hogy változik-e ez valaha..? És addig? Minden nap így? Minden újabb próbálkozás után ugyanitt kötök ki? Van értelme? El kéne bújni valahova. Vissza az anyaméhbe. Gondtalanul, tudattalanul, pihenve, lebegve. Készülve valami nagy változásra.

Szabadságra szeretném küldeni az érzelmeim. Megkérni a szívem, hogy ha csak kis időre is, de ne dobogjon oly hevesen, legyen minden kicsit üres és lényegtelen. Tét nélküli. Szeretnék kicsit kiszabadulni ebből az érzelem-fogságból. És szeretném megkérni az agyam is, hogy maradjon csendben. Az ésszerűség is hagyjon el kis időre, mert belefáradtam a gondolkodásba is meg a folytonos realizálásba is. Ilyenkor szoktam meggondolatlanul cselekedni, mintha nem lenne tétje. Jó lenne, ha most tényleg nem lenne.

Majd biztosan lesz egy nap, amikor mindez kitisztul bennem. A miértek halmaza egy összefüggő válasszá fogalmazódik meg és majd csak bólintok, mert végre azt fogom érezni, hogy megvan az igazi értelme. Klassz lesz.

De még mindig távolinak és elérhetetlennek tűnik...