- Mit gondolsz a reménytelen szerelemről?

- Pontosan azt, ami a nevében is benne van. Hogy reménytelen.

- És ami reménytelen, abban felesleges hinni, igaz?

- Nézd. Nem mondom, hogy nincsenek csodák. Vannak. Csak ritkán és általában nem velünk történnek. Ha meg mégis, akkor csak néhány pillanatig tartanak.

- Milyen csodákra gondolsz?

- Például, hogy gyermeket vár egy nő, akinek előtte azt mondták, hogy soha nem lehet gyereke. Vagy meggyógyul egy gyógyíthatatlan beteg. Járni kezd a béna, látó lesz a vakból... Ilyesmik.

- Ezek közül egyik sem az, hogy beteljesül egy reménytelen szerelem.

- A romantikus lelked hitet el veled olyasmiket, amik nem igazán léteznek. Nézd, ha be is teljesülne az a bizonyos reménytelen szerelem, annak is csak pár pillanatig örülnél. Megpróbálom elmagyarázni mielőtt elkezdesz velem vitatkozni. Vegyünk példának azt, hogy ha meggyógyul egy gyógyíthatatlan beteg. Meggyógyul, megkapja róla a papírját és örül. Nyilván örül, mert ő már a halálra készült. Újra látja a színeket, újra felfedezi az élet apró szépségeit. Újra megtanul élni! De amint ezt megtanulta, visszatérnek a szürke hétköznapok. Mivel meggyógyult, újra munkába kell állnia, vissza kell mennie abba a taposómalomba, amitől "halál miatti felmentése" idejére megszabadult. De most újra visszatért! Az átlagos, mindennapi problémái lassan újra körbeszövik azt a mérhetetlen boldogságot, amit akkor érzett, amikor egészségesnek nyilvánították, majd egyszer csak azon kapja magát, hogy eltűnt a varázs az életéből. Minden a régi, a szürke, a nehéz. Érted? Minden csoda három napig tart!

- Tehát gyermeki naivitás hinni abban, ami egyébként sem valószínű, hogy megtörténik, másrészt ha meg is történne, akkor sem tartana tovább néhány boldog pillanatnál.

- Valahogy így van. 

- Nem túl siralmas ez így? 

- Inkább hétköznapi. Ebben élünk! Harcolunk, elérünk valamit, örülünk neki egy kis ideig aztán kitűzzük a következő célt, amiért megint harcolunk és ez így megy időről-időre, céltól-célig. 

- Nekem kicsit úgy tűnik, hogy ebben a nézőpontban nincs semmi varázs...

- Talán azért látod így, mert az élet nem egy tündérmese. Ha varázslatokat akarsz meg mindenféle csodákat, akkor olvass boszorkányokról meg a királylányról, aki élete végéig várta a szőke herceget.

- Soha nem jött el?

- Mindenki életében vannak férfiak, akikre rá lehet húzni a "szőke herceg" sablont. Szíved joga olyannak látni, amilyennek akarod, de attól még nem lesz olyan. Reménytelen szerelem miatt kínlódsz, ahelyett, hogy felfognád, hogy ennek nincs sok értelme. Miért epekedsz egy olyan ember után, aki rád sem hederít?

- Lehet, hogy ezt mutatja, közben belül meg teljesen mást érez.

- És szerinted mi értelme lenne annak, hogy valaki eljátssza azt, hogy nem szeret és a háta közepére sem kíván, miközben igenis szeret és veled akar lenni? Annyira nem lehet idióta, hogy saját magával tol ki! Ha veled akarna lenni, egyszerűen nem bírná ki, hogy ne legyen a közeledben, hogy ne hallja a hangod, hogy ne nézhessen hosszan a szemedbe! Miért áltatod magad? Látom rajtad, hogy csak kínlódsz. Meddig akarod még azt hinni, hogy csak megjátssza magát? Miért hazudsz magadnak? 

- ... 

- Inkább élsz egy hazugságban, egy hamis, rózsaszín ködben, ami nem igaz, amibe még belekapaszkodni sem lehet ahelyett, hogy világosan belátnád, hogy mindez teljesen értelmetlen? Mégis meddig akarsz még ebben az álomban üldögélni? Észre sem veszed, hogy közben milyen férfiakat halasztasz el amiatt, mert a valótlanságban élsz.

- Valószínűleg azért ragaszkodom hozzá, mert sokkal szebb, mint a valóság.

- Erről van szó! De sajnos fel kell világosítanom téged, hogy a valóságban élünk! Valódi pénzért dolgozol, valódi emberek között. Valódi a lakás amelyben laksz, valódi a WC amibe ürítesz! Mivel tudnám érzékeltetni, hogy nem élhetsz abban a világban, amit kitaláltál magadnak, mert ha egy napon ráébredsz, hogy az egész egy hazugság volt, összeomlasz!?

- Már kezdek...

- Mit érzel most?

- Olyan, mintha egy üveggömbben ülnék, amit most összetörnek a fejem fölött. A biztonságos búrám nincs többé. Csak a kegyetlen és szürke valóság.

- Majd megtanulsz ebben élni. Majd szépen hozzásimulsz a realitáshoz. Majd szépen elfogadod, hogy a reménytelen szerelem csak reménytelen reményt kelt benned és minden egyes alkalommal, amikor megérzed a valóság keserű ízét, csak csalódni és szenvedni fogsz.

- Igazából így is szenvedek. Hiszen a helyzet az, hogy tehetek akármit, nem tudom befolyásolni azt, hogy a reménytelenségből egyszer csak remény lehessen. Felfogtam már, hogy nem rajtam múlik. Készen állnék arra, hogy fogadjam, ha mégis a közelembe kerülne. Nem szomorítana el a tény, hogy csak pillanatokig érezném azt az önfeledt, beteljesült állapotot, mert emlékeznék rá, hogy mennyit szenvedtem már érte. És szerintem az az édesanya is emlékszik, aki megszülte a soha-meg-nem-születendő gyermekét. Csakúgy, mint a halálos beteg, aki meggyógyult. Sokkal többször érez hálát azért, hogy élhet, mint azok az emberek, akik nem becsülik meg, hogy a világon lehetnek. Ha beteljesülne ez a szerelem, ha csak egy pillanatig is biztos lehetnék abban, hogy igaz és valóságos, nem számítana mennyit sírtam előtte. Hogy mennyit szenvedtem miatta. Mert azt érezném, hogy igenis megérte és ha ezen nem mentem volna keresztül, akkor azt az egy pillanatot sem tudnám értékelni, amit kaptam az élettől. Azt az egyetlen egy igaz, tiszta és valóságos pillanatot. Amit eddig még soha nem kaptam meg. 

- Nagyon összetörnél, ha biztosítanálak arról, hogy ez soha nem fog elkövetkezni? Szeretnéd tudni egyáltalán, hogy elkövetkezik-e vagy sem? Hogy van-e értelme a szenvedéseidnek?

- Nem. Ha tudnám, hogy beteljesül, az olyan érzés lenne, mintha már megtörtént volna. Mint egy kipukkasztott szappanbuborék. Nem lenne már értelme tovább harcolni. Ha pedig biztosítanál arról, hogy soha az életben nem történik meg az, amire annyira vágyom, talán nem sok minden változna. Hiszen továbbra is ugyanolyan reménytelen lenne, mint amilyen most. 

- Ez olyan, mintha tudnád, hogy soha nem teljesül be, mégis kapaszkodsz abba, hogy hátha... 

- Igen, mert megtanultam számba venni a valóságot. Amellett, hogy reménykedem egy olyasmiben, ami ha megtörténne, csoda volna, tisztában vagyok vele, hogy erre igencsak kevés az esély.

- Tehát tudod, hogy szinte lehetetlen, mégis bízol benne? Ennyi elutasítás, csalódás, fájdalom után te még képes vagy egy olyan álomba kapaszkodni, ami nagy valószínűséggel soha nem valósul meg? Miért teszed ezt magaddal?

- Mert ameddig képes vagyok hinni a csodákban, addig történhet bármi és bárhogy, én nem adom fel. A remény egy ajándék, segít megtalálni azt az utolsó szalmaszálat, amibe a maradék erőddel belekapaszkodhatsz. S ha megteszed, már csak a Teremtőn múlik, melyik pillanatban tesz veled csodát. Az a csoda lehet, hogy nem pont az lesz, amit annyira vársz, de megváltoztathat mindent. Éppen azért, mert képes voltál tenni érte és nem hagytad veszni a lehetőséget. Választhattál és te választottál. A nehezebb, fájdalmasabb, de Igazi Utat. Mert nem csak elhiszed, hanem belül érzed, hogy ez a helyes út. Valami olyan súgja ezt meg neked, ami beazonosíthatatlan: a Lelked. Úgyhogy fogadd el, hogy bárhogy lesz, attól csak több leszel. És még valami! Ahogy azok a dolgok, amikben hiszel, amikről meg vagy győződve, néha egy pillanat alatt szertefoszlanak és csak egy hazugság marad belőlük, ugyanúgy csillanhat fel a remény egy olyan dologgal kapcsolatban, amire mindaddig azt hitted: hamis, értelmetlen és valótlan.  "Csodák vannak, csak ritkán és általában nem velük történnek." Igazad van. De akár velünk is megtörténhet! Azért, mert a valóság szürke és kegyetlen, még nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a reményt! Azzal mindent elveszítenék.

- Szép elképzelés, csak éppen mocskosul nehéz ezzel a felfogással leélni egy életet. Nézd, én már nem hiszek semmiben. Sem a csodákban, sem a királyfiban, még a szembejövő ember mosolyában sem. A gyermeki tisztaságot is bepiszkítja az idő múlása, a legszebb fénykép is megfakul. Azt hiszem el, amit látok. Amit pedig látok, az a kő kemény valóság, ami akkor sem lesz tündérmese, ha rózsaszín filctollal kiszínezem és koronát teszek fejemre azután, hogy bekészítettem a zabot a fehér lónak. Megtanultam uralkodni az érzelmeimen, így sokkal kevesebbet tévedek és sokkal kevesebbet szenvedek. Nem hiszek már olyasmiben, amiben nincs semmi ráció. Mégsem üres az életem.

- És igazi az életed?

- Ez az én életem. Máshogyan élem, mint te. Lehet, hogy üresebbnek tűnik, lehet, hogy kevésbé izgalmasnak, de nekem így jó. Nem vagyok tele érzelmi sérülésekkel, nem égtem még ki életem egyik területén sem. Elérhető álmokat tűzök ki magam elé és igyekszem tenni értük. Te inkább vagy érzelem, én inkább értelem. De választhatsz és te a nehezebbik utat választottad. 

- Mert itt lehet hinni az álmaimban.

- Látod, ez a különbség. Te mersz még hinni, én már lemondtam róla.

- Mintha lemondtál volna az élet értelméről... 

- Én másban látom az értelmet. Nem élvezkedek azon, ha fatálisat tévedek, nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak.

- Kemény lettél és hideg, mint egy kő. 

- Vágj a földhöz egy puha és meleg anyagot, mi fog történni? Szétloccsan a padlón. Aztán vágj a földhöz egy hideg és szilárd anyagot és meglátod, hogy melyik sérült meg kevésbé. Ez az értelme a jégszívnek.

- Értelek...

- Csak próbálod. Soha nem tudnál így élni. Én sem úgy, mint te. Fél nap alatt elpusztítanának az érzéseim és ezt nem hagyhatom. Nem vagyok elég erős hozzá, hogy megküzdjek velük. 

- Meg sem próbáltad még, lehet, hogy képes lennél rá. Nem meggyőzni akarlak, csak szeretném megmutatni, hogy milyen az, ha a csodákat beengeded az életedbe.

- Tudom, hogy nem menne. Mert el sem hiszem. Csoda meg egyébként az, amit annak értékelsz. Egy katicabogár is lehet az a maga nemében, ha te annak akarod látni.

- Mert az is! 

- Látod, nekem a katica csak egy bogár, ami viccesen néz ki és sárga lesz tőle a tenyerem. Neked meg a világ egyik legaranyosabb csodája. De mindezért keményen megfizetsz, hogy így tudd látni. Csodállak is ezért, másrészt sajnállak.

- A személyes harcok miatt?

- A szenvedéseid miatt. Én nem szenvedek, mert falakat húztam az értelmem és az érzelmeim köré. Nincs átjárás. Te áramolsz, néha csapongsz, esetenként túlcsordulsz. És mindvégig hiszel abban, hogy ez így jó, ennek így kell lennie.

- Így van. Mert így érzem magam annak, aki vagyok.

- Én ilyeneken nem gondolkodom. Nem agyalok, nem pörgök túl és az álmok helyett a valóságban élek.

- És nem szárnyalsz és nem esel le soha. 

- Nem hiszem, hogy örömet tudna okozni az általad megfogalmazott szárnyalás, mivel nem hiszek abban, hogy szükségem lenne rá. 

- Néha sem érzed, hogy jó lenne kicsit repülni, kicsit felszabadulni vagy inkább nagyon! Szállni a széllel, az érzésekkel, az örömmel, a fájdalommal, a szeretettel, a csalódással, szállni a mindenségbe, a semmibe és mégis mindenbe, élvezni a puszta létet! Soha nem hiányzik?

- Ha hiányzik, pótlom mással. Szexszel, alkohollal, miegymással. Vannak örömeim az életben. Sikerek, célok megvalósítása, ilyesmik. De nem hiszem, hogy az a rész hiányozna az életemből, ami a te életed központi része. Inkább leszek üres és inkább nem hiszek semmiben, minthogy valami olyasmiben higgyek, ami megsebesít és folyamatosan fájdalmat okoz.

- ...

- ..?

- Én inkább hiszek az olykor fatálisat tévedő érzéseimben, minthogy többé már ne tudjak hinni semmiben.