Aznap reggel kinyitotta a szemét, hagyta, hogy a reggeli fény megvilágítsa az arcát, majd úgy döntött, nem kel még ki az ágyból. A nyakáig húzta a takarót és elhatározta, hogy egy kis időt most csak álmodozással szeretne tölteni. Az álmaira gondolni, a jövőbeli tervei megvalósulására, azokra a szép pillanatokra, amit a jövő tartogat számára. Elképzeli és ezzel kissé valóságosnak is fog tűnni az egész. Milyen jó lesz elmerülni abban az álomvilágban, amit csak ritkán enged meg magának amiatt, hogy betartsa azt a szabályt, amire saját elméje figyelmeztetni szokta: "Ne az álmaidban élj!"

A nyugodtság lassan átjárta a testét, a gondolatai lecsillapodtak. Olyan érzés volt, mintha elmerült volna egy nagy kád vaníliaillatú habos vízben és a világ minden problémája kicsit messzebb került volna tőle.

Elképzelte, hogy a dolgai rendeződnek. Elégedett a testével, a családi problémák lecsillapodnak és mindenki megnyugodhat, hogy az egészsége tökéletes és hogy azzal a fiúval végre élete hiányzó része is kiegészül.Elképzelte, ahogy apránként fejlődésnek indul a kapcsolatuk, ahogy egyre bátrabbak lesznek és mernek tervezni, ahogy lassacskán a kettő közelít egymáshoz és a "te meg én"-ből idővel "mi" lesznek. Ahogy belemerült ebbe az érzésbe, hirtelen belehasított tudatába a Félelem.

"Biztos, hogy ez kell nekem? Ez az én Utam? Erre vágyom igazán vagy csak egyszerűen már annyira megszoktam, hogy sóvárgok utána, hogy már nem is merek más lehetőséget adni magamnak..?" Ezekhez a gondolatokhoz azonnal társult a bizonytalanság érzése és legszívesebben elmenekült volna a gondolatai elől, mert nem akart ezzel szembenézni. Azt gondolta, hogy majd belekapaszkodhat a szokásos rózsaszín felhőcskéibe, amik majd messzire repítik és kicsit megszabadulhat a mindennapi szürke valóságtól. De aznap reggel ez nem működött.

Kétségbe esett, hogy mi változhatott az utolsó ilyen alkalom óta? Elkezdett a megérzéseire hallgatni, de azok csak mind jobban összezavarták és már nem tudott különbséget tenni a józan ész és az intuíciói közt. Ezzel tulajdonképp sikerült olyan szinten összezavarnia magát, ami csak növelte benne a kétségbeesés érzését.

"Ha már az álmaim sem az enyémek, akkor mi maradt..?" -kérdezte magától. Válasz persze nem jött, csak a néma csend és az üresség.

Aznap reggel nem mert többet játszani. Már nem tartotta vaníliaillatúnak ezt az állapotot, már nem tudták feltölteni az álmodozással töltött percek. A valóság szürke fátyla borult arcára és ő lehajtott fejjel, kétségbeesett szemekkel ült fel az ágyban.

Az érzés, hogy intuíciója elhagyta, félelmetes magányosságot idézett elő benne. Összezavarodott és legszívesebben tényleg elmenekült volna egy olyan helyre, ahol nem bántják a gondolatok, ahol csendben lehet végre legbelül és tisztázhat magában mindent, ami most zavaros. Tudta azt is, hogy ezt elérheti itt a Valóságban is, de csak kemény munkával. Ki kell takarítania felesleges gondolatait, fel kell hagynia az ilyen szintű álmodozással és ki kell jelölnie azokat a célokat, amik fontosak számára.

Célokat? Amik fontosak? Ismét összezavarodott.

Úgy tűnt, mintha a célok egy időre teljes mértékben magukra hagyták volna. Valószínűleg csak azért, hogy bebizonyosodjon: ha igazán fontosak, majd úgyis újra megtalálja őket.